Hétmérföldes lépés

Körös 50 - 2016. 06. 04.

2016. június 12. - athrun

Épp azon gondolkoztam, hogy mit csináljak a hétvégén, mikor szembejött velem a teljesítménytúra csoportban egy kitűzőt ábrázoló kép, ami a Körös 50 teljesítőinek jár. Azonnal beleszerettem és elhatároztam, hogy nekem is kell egy. Hogy nem csak kósza fellángolás lett belőle, azt Józsinak és Anicának köszönhetem, mert hamar mondták, hogy jönnek ők is. Végül Szabi is csatlakozott hozzánk, így négyen indultunk szombat fél 6-kor Mezőberény felé. Szabin kívül mi még nem túráztunk ilyen hosszú távon, szóval izgatottan indultunk neki a napnak. Úgy voltunk vele, hogy ez kiváló edzés lesz a maratonra is és a bőven mért szintidőbe biztos, hogy bele fogunk férni.

koros50.jpg

Az Alföld Turista Egyesület által megrendezett túra rajtja a helyi strand udvarán volt, ahol az előnevezésnek köszönhetően pillanatok alatt túlestünk az adminisztráción, de Szabi is hamar végzett a helyszíni nevezéssel. 7:22-kor meg is kaptuk az első pecsétet és elindultunk a nagy úton. Tetszetős füzetben kaptuk meg az itinert és a térképet, melyet követve hamar elhagytuk a települést a zöld sávon. Anica és Szabi gyors tempót diktált, Józsival nem győztük szedni a lábunkat.

A rajt pillanatai

Kaszálón át

A László- zugi csatorna, a távolban a Körös gát

És ugyanez visszafelé

Egy kaszáló és a lőtér után szervezők vártak minket, ők voltak a mozgó pont, így ismét pecsételtünk. A László-zugi csatorna és szántóföldek mellett haladtunk az első pontig, Boldishátig, ahová kicsivel több, mint egy óra alatt értünk oda. A túra legdurvább szintemelkedését kellett ehhez leküzdeni, hiszen a Kettős-Körös gátjára kellett felkapaszkodni. Itt még sok túrázót láttunk, hiszen itt vált el a hosszútáv a többitől, s csak mi tértünk balra a gáton Köröstarcsa felé. Az idő egyre jobb lett, így lekerültek a hosszúujjúk, sőt a pólóink ujját is felhajtottuk, hogy legyen egy kis színünk (spoiler: rossz ötlet volt). A folyóra nem volt nagy rálátásunk, de azért itt-ott megmutatta magát az ártéren a víz. Az útminőség hibátlan volt, teljesen száraz és sima volt a föld, mellettünk pedig végig vadvirágok, a távolban pedig szántóföldek és a település, ami egyre közelebb került.

Semmi nem gátolt bennünket

Köröstarcsa

A címszereplő Kettős- Körös

Nem mentünk be, maradtunk a gáton és átkeltünk a közúti hídon, majd a 47-es úton is. Egy ideig még a Körös gátján haladtunk, majd jobbra a Mérgesi szükségtározó töltésére tértünk át. Itt is szántóföldek uralták a tájat, majd egy halastó mellett haladtunk, ekkor már a zöld kereszten, amit fák híján inden kiálló kőre, sőt az aszfaltra is felfestettek. Itt már kezdett gyanús lenni a helyzet, ugyanis gyakran ránéztem a térképre, hogy hol járhatunk és milyen messze van a pont. Ami a térképen csak egy kis kunkor volt, az a valóságban nekünk kb 20 percbe kerülhetett. Ilyen viszonyok mellett nagyon örültem, amikor végre lejöttünk a gátról és a 47-es út mellett posztoló pontőrökhöz értünk, a büngösdi ellenőrzőpontra.

Horgásztó

A nagy kanyar

A büngösdi kitelepülés

Őket már reggel is láttuk a kocsiból, amikor a túrára igyekeztünk, és már akkor is azon nevettünk, hogy még autóval is messze vannak. Jó rálátásuk volt a gátra, így nem érte őket meglepetésként érkezésünk. Vizet kaptunk és egy csokit, illetve megtudtuk a szükségtározó szerepét. Nagy árvíz esetén tudnak bele vizet vezetni, s mivel hatalmas kiterjedésű, így nagyon sok vizet tud tárolni, míg levonul az árhullám. Utoljára a 70-es években volt hatalmas árvíz, az utána egy méterrel megmagasított gát pedig elég volt, hogy visszatartson egy későbbi, szintén komoly áradást. Egy kis pihenő után elindultunk a pontról. Az út a térképen is szinte nyílegyenes volt, a valóságban pedig még annál is brutálisabb. Széles földút, ami mellett szántóföldek és kaszálók húzódnak, amíg a szem ellát. Némi izgalmat a felettünk elszálló szarvasbogár és mellettünk a búzából kiugró őz jelentették. Nem sok tereppont volt, ami alapján azonosítani tudtam volna, hogy merre járunk, így nem volt más hátra, csak menni előre. A nap is egyre jobban sütött, jó meleg volt, én is bekentem magam naptejjel (spoiler: már késő volt). Nekem ez a szakasz volt a holtpont, főleg agyban, mondtam is a többieknek, hogy ha egyedül lennék, itt biztos, hogy végem lenne. Zombi üzemmódba kapcsoltam és nem is tudom hogy, de némileg felszakadozott mezőnnyel értünk a 3. ponthoz, a Bélmegyeri csatornához.

Előre a végtelenbe

Itt cukorkát és isteni limonádét kaptunk frissítésként, ami szuper jól esett, már régen ittam. Még sütivel is megkínáltak. Anica nadrágcserével dobta fel a hangulatot. Érdeklődtünk a túra névadójáról, az 50 km-es táv ugyanis a Váradi László Emléktúra nevet viseli, aki az egyesület korábbi elnöke volt és igen sokrétű tevékenységet végzett. A túra korábbi útvonalát is ő találta ki, amiben még több hosszú egyenes szakasz volt, de én erről többet nem is akarok tudni. Egyébként az egyesület elég régóta működik és nagyon király egyenpólójuk van. Aszfaltúton haladtunk tovább Bélmegyer felé előbb a piros kereszten, majd a piros sávon. A minőségéről csak annyit mondok, hogy egy motoros a ponton érdeklődött az elhagyott rendszáma után, amit valahol ott hagyott el, és egy autó elég lassan de látványos manőverekkel kerülgette a kátyúkat. Nem kellett tartanunk attól, hogy egy száguldó kamionos elcsap bennünket. Megállapítottam, hogy itt célszerű közlekedési mód a gyaloglás.

Sebességkorlátozás

Itt készül valami

Lehetett válogatni

Újra úton

Nos, Bélmegyer így szombat délben egy takaros, de kifejezetten álmos település benyomását keltette, szinte csak a ponton voltak talpon. De nem akármilyen pont volt ám, lekváros és zsíros kenyerek várták a fáradt túrázókat, gyalogost, biciklist egyaránt. Negyed kettő volt, két biciklis és két gyalogos volt a ponton, mikor odaértünk, majd utánunk két újabb gyalogos is érkezett. Nagyon jól esett a zsíros deszka most is, kolbászzsírosat és simát is ettem, de a hagymával most kifejezetten óvatos voltam a múltkori fiaskó után. Utolsóként indultunk tovább, az előttünk indulók bámulatos tempóval haladtak, amíg el nem tűntek a látóhatáron. A falut elhagyva egy darabig a megszokott táj kísért bennünket, majd az egyik legérdekesebb szakasz következett. Tölgyesek jelentek meg mellettünk, az út egyre vadregényesebbé vált, majd bokrok között, frissen kaszált ösvényen haladtunk még indig a piros sávon, amit szalagozással is megerősítettek. Az első szarvasbogárra Szabi hívta fel a figyelmem, és utána még kettőt is láttunk, bár mind halott volt, de egy ismét elrepült felettünk. Anica és Józsi jócskán lemaradt, mindketten lábfájással küzdöttek.

Vadregényes részletek

Tetem

Így értünk fel a következő gátra a piros sávot követve, ami a Hosszúfoki csatorna mellett húzódott, nevéhez méltóan ismét csak igen hosszan. Két híd is átvezetett rajta, a nagyobbról egy komplett galambcsapatot riasztottam fel, hogy szétnézhessek. Hangulatos volt a víz, szépen tükröződött rajta az ég és tele volt vízitökkel. A nap folyamán először mentem én elől, utánam Szabi, s végül Józsiék. A következő pont a Bélmegyerre vezető út mellett volt, láttam is néhány elsuhanó autót, de ismét olyan volt, mintha egy helyben jártam volna, csak nem akart közeledni a cél. Közben egy tanyáról megkérdezték, honnan jövünk és esett-e az eső, és ekkor észrevettük, hogy vizes a fű. A ponton megtudtuk, hogy itt volt egy kisebb zuhé, de úgy tűnik, mi szerencsésen elkerültük. A ponton ismét víz várt, s mellé meggyet vehettünk és egy nagy doboznyi süteményből válogathattunk. A Vámosi híd nevű ellenőrzőpont izgalmait jól példázza, hogy a pontőr komplett, minden részletre kiterjedő leírást tudott adni az előttünk elhaladó túratársról.

Út a végtelenbe #2

Hosszúfoki csatorna

Nem mondom, jól esett leülni egy kicsit, s volt is időnk pihenni, míg Józsiék is megérkeztek kissé meggyötörten. Anicának a lábát törte fel a cipő, Józsinak pedig megfájdult a lába és minden lépése fájdalmat okozott. Nem sokkal utánunk megérkezett a seprű is, aki eléggé lelombozott bennünket. Azt mondta, hogy mi vagyunk az utolsók és a látott teljesítményünk alapján inkább adjuk fel, visszavisznek minket a célba és megkapjuk a 30-as táv díjazását. Sokkal gyorsabb tempóval kéne mennünk, mert a pontőrök is mennének már haza és csak ránk várnak. Én ezen nagyon felhúztam magam, egyértelmű volt, hogy nem adom fel, a jelvényért jöttem, meg kell csinálni! Ekkor már majdnem 40 km-nél jártunk és a szintidőben is bőven benne voltunk, úgy hogy ilyen a világon nincs, hogy ebbe belemenjünk. Anica is felszívta magát, "csakazértis" típus, azt mondta, ha kedvesebben mondják neki, el is gondolkozik rajta, de így ő is azt mondta, hogy csináljuk. Úgyhogy valamivel gyorsabban indultunk el, ezúttal a csatorna másik partján, remélve, hogy sikerül meglógni a seprű elől. Elszántuk magunkat, hogy mindenképpen megcsináljuk, ha törik, ha szakad. A távolban kémények mutatták az irányt, a Körös gátját, ami most kivételesen hamar eljött. Felkapaszkodtunk rá és ismét aszfalton haladtunk. A seprű utolért minket és Józsiékhoz csatlakozott, és ismét elöl mentem és elsőként jutottam el a ponthoz, a Kettős-Körös hídjánál található Százszorszép Pihenőhöz. Itt népes csapat várt minket, isteni bólét kaptunk és itt is volt egy sütisdoboz. Nagyon kedvesek voltak, nem éreztették, hogy már türelmetlenül vártak minket. Befutott egy lány a 10-es távról, aki meg szerette volna nézni a Köröst, szóval jó is volt, hogy nem mi voltunk csak ott. Felfrissítettük magunkat, Józsi nagy örömére csapatfotót csináltunk egy magyar zászlónál és tovább indultunk, mert már tényleg nem volt sok hátra.

A kémény, ami tényleg nem volt olyan messze

Ismét a Körös

A zöld jelzésen haladtunk a Mezőberény felé, a templomtorony megpillantása pedig jót jelentett. Az utolsó pont a Laposi kertekben volt, ami nagyon emlékeztetett a helyi szőlőskertekre, csak itt szőlő helyett zöldségeket és gyümölcsfákat nevelnek. Itt is változatos a kép, nagyon jól ápolt telkek mellett vannak olyan pajták is, melyeket már megrágott az idő vasfoga. A ponton megint csokit kaptunk, Józsi pedig pálinkázott a pontőr hölggyel, aki velünk tartott a célig. Nagyon irigyeltük a biciklijét. Beértünk a településre a régi körgáton át, majd rövid kanyargás után végre 18:28-kor, 11 óra 6 perc alatt célba értünk!

A mezőberényi torony légvonalban nem is lett volna olyan messze

Laposi pajták

Mindenki nagyon örült nekünk, sok mindenki ott volt a korábbi pontokról. Megkaptuk az oklevelünk, majd annyit hallottunk, hogy a főszervező kérdezi, hogy ki a Tamás. Mondtam, hogy én, mire átadott egy kupát, mivel én volt az ötvenes távon a legfiatalabb induló. Őszintén szólva köpni- nyelni nem tudtam, úgy meglepődtem. Ment is a poénkodás, hogy már ezért megérte és legközelebb is csak olyanokat viszek, akik idősebbek nálam. A legnehezebb feladat volt már csak hátra, ugyanis választani kellett a 4 féle kitűző közül. Jobb lett volna, ha a kezembe nyomnak egyet, de így hosszas vívódás után ne az új tőkés récést, hanem a régebbi kócsagost választottam, mert sokat láttunk útközben. Legalább van miért visszatérni még. Mondták is a szervezők, hogy szeretettel várnak minket jövőre is, de Anica kijelentette, hogy ezen csak két hét múlva lesz hajlandó elgondolkodni. A seprű is megkövetett bennünket, mondta, hogy ahogy akkor kinéztünk, nem gondolta volna, hogy így össze tudjuk szedni magunkat, szóval a lelki egyensúly is visszaállt. Asztalhoz ültünk, mert finom gulyáslevest hoztak nekünk, amit jóízűen elfogyasztottunk. Csoportképet készítettünk, majd elbúcsúztunk és útnak indultunk. Szerencsére sikerült gond nélkül hazavezetni. A többiekhez képest egész jól megúsztam a napot, nem lett jelentős izomlázam. A vízhólyag szépségversenyt Szabi nyerte, akit a sok aszfalt viselt meg leginkább. Én meg úgy nézek ki, mint egy vedlő gyík, legközelebb jobban figyelek a nap elleni védekezésre.

Meglepő fordulat

Hatékony kalóriapótlás

A kincsek

Őszintén szólva sokáig gondolkodtam, hogy mi legyen az első 50 km-es túrám, aztán a terveim sorra felborultak, így jegeltem is a dolgot. Ezt a túrát teljesen hirtelen felindulásból találtam ki, de talán pont ezért volt jó választás, mert így is emlékezetes marad az első ötvenesem. Ha a hegyekre azt mondják, hogy átengedi az egyszeri turistát, akkor az Alföld diótörőbe fogja az ember agyát, majd gyomorszájon rúgja és jóízűen nevetve ugrál a földön fekvő testén. Ez is nagy teljesítmény, ráadásul az állóképesség mellett kell, hogy az ember ott legyen fejben is. A síkság kevesebb izgalmat tartogat, de meg van a maga szépsége, csak nyitott szemmel kell járni. Ezenkívül a szervezés meghatározó még, itt olyan szintű ellátással és vendégszeretettel találkozik az ember, ami valóban kiemelkedő. Így hát bátran tudom ajánlani a túrát, mi pedig azt beszéltük, hogy ha tudunk, élünk a meghívással és részt veszünk a szintén az egyesület által szervezett Patai Mátrán.

Köszönöm szépen a szervezők munkáját és még sok sikeres túrát kívánok!

A bejegyzés trackback címe:

http://maratonom.blog.hu/api/trackback/id/tr338787404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu