Hétmérföldes lépés

Teljesítménytúrák a Zemplénben

2016. október 05. - athrun

Kőről-kőre a Zemplénben 25- 2016. 08. 27.

 

A tavalyi karsztvidéki kalandok után idén ismét két Orbán Imre által szervezett teljesítménytúrával töltöttem a hétvégét, de ezúttal nem egyedül, hanem Timi és Öcsi társaságában. Első, és állítólag utolsó szervezés volt, a közeli, de számomra még ismeretlen Zemplénben, így a szép jelvények már csak megerősítették az elhatározásom. Szombat reggel igen korán indultunk. Mikor megérkeztünk, még láttuk a szervezőt, de előtte még elfoglaltuk a szobánkat a Szarvas Vendégházban, mely szinte pont a rajttal szemközt volt. Mire végeztünk a pakolással, már hűlt helye volt, kódokat tett ki, így a rajt önkiszolgáló vált. Fel is vettük az itinert és a térképet, majd útnak indultunk.

zemplen.jpg

Túrabázisunk, Regéc

Regéc vára alatt

Kilátás a várkaputól

Az országos kéktúra jelzését követve elhagytuk a kora reggel még igen csendes falut és megkezdtük az emelkedést a várhegyre. Felérve a nyeregre egy kis kitérőt kellett még tenni, hogy az újonnan felújított toronyt megkerülve, a pénztárnál pecsétet kapjunk az itinerbe. Szép kilátásban gyönyörködhettük, a nyugatra fekvő síkságok látszódtak a távolban, bizonyítva a vár kedvező stratégiai helyzetét. Sajnos a várpénztár még zárva volt, így belülről nem tudtunk szétnézni, de reméltük, hogy erre lesz még alkalmunk a hétvége folyamán. Végül úgy alakult, hogy erre csak egy következő alkalommal lesz lehetőségünk. Így leereszkedtünk a várhegyről és megkerestük a piros négyzetet. Alkalmi túratársainkkal elsőre sikerült túlmennünk rajta, de hamar észbe kaptunk és elindultunk kelet felé. Ritkábban járt, de nagyon szép turistaút volt ez, a leglátványosabb részen a hátunk mögött a vár, a lábaink alatt a távolban pedig Óhuta látványa tárult a szemünk elé. Ez persze egy elég komoly ereszkedést vont maga után, majd egy patakátkelés után rövid idő alatt a faluba értünk, melyet II. Rákóczi Ferenc alapított 1698-ban. Sokáig üveggyártás folyt a faluban található hutákban, a település neve is innen ered.

 

Ereszkedés Óhutára

Nagyon szépen rendben tartott porták mellett haladtunk, aztán árnyas és nem túl forgalmas aszfaltúton haladtunk a második Huta, Középhuta felé. Újhutával együtt egyébként a 19. század végén egyesült a három település Háromhuta néven. Itt már nem kellett a házak közé mennünk, hanem a település előtt várt minket a kód. A kis patak partja csalogató volt, ezért letelepedtünk néhány túratárs társaságában és kellemesen megreggeliztünk. Egyre több túrázó haladt el mellettünk, aztán mi is elindultunk a sárga jelzésen. Itt az emelkedő mellett a napsütés is nehezítette a dolgunkat, az erdőirtás miatt közvetlenül tűzött ránk a nap, én pedig otthon hagytam a kalapomat. Végre árnyékos rész következett, érdekes sziklatömbök mellett pedig megérkeztünk a Mlaka-rétre. Itt újabb kitérő várt ránk, a Sólyom-bércre a sárga háromszögön kellett eljutni. Nincs messze és nem is emelkedik nagyon, viszont gyönyörű kilátás nyílik a várra, ahonnan elindultunk. Megállapítottuk, hogy szép kis távot tettünk már meg. Itt is sok túrázó üldögélt, mi is eltöltöttünk egy kis időt a gyönyörködéssel, majd utolsóként mi is elhagytuk a sziklákat.

 

Emelkedés a Mlaka-rét felé

Kilátás a Sólyom-bércről

A Mlaka-rét

Visszatérve a Mlaka-rétre az országos kéktúra útvonalán folytattuk utunkat. Kényelmes utakon jutottunk el az István-kúti erdészházig, ahol ismét pihenőt tartottunk. A nyírfákkal tarkított ligetes erdőben több információs tábla segíti ismereteink bővítését. Kajáltunk és a közeli forrás finom vizével feltöltöttem a vízkészleteim. A kéktúra bélyegző azonban nem itt, hanem egy kicsit fentebb, a kulcsosháznál volt, ahol egy nagyobb csoport táborozott. Azt hittem, hogy a többi túrázót hallom az erdőből, de ők mér rég messze jártak. Érdekességképpen itt még a régi pecsétet is meghagyták, mert a tartóját teljesen körbenőtte a fa. Sűrű nyírfásban haladtunk tovább, majd köves hegyoldal mellett, aztán újabb kitérő várt ránk, a Nagy Péter-mennykő 709 méteres kilátópontjára. Az odavezető réten őszi kikericset találtam. Innen már lefelé jött a többi túrázó. Ismét lenyűgöző kilátás tárult elénk, a távolban fehér pontként virított a szintén felújított füzéri vár a zempléni hegyek vonulatai között. Itt igazolásként a Zemplén csúcsai túramozgalom kódja szolgált.

Erdészház a rengetegben

Régi és új

Szép kilátás nyílik a Zemplén északi részére a Nagy Péter-mennykőről

 

Továbbhaladva egy erdőirtásnak köszönhetően ismét láttuk a regéci várat és megállapítottuk, hogy még elég messze van. A Pengő-kőnél ismét kódot kellett volna feljegyeznünk, de semmit sem találtunk. sajnos innen már nincs kilátás, körbenőtte az erdő. A kékről a zöld sávra váltottunk és kicsit belehúztunk, hogy időben visszaérjünk. A sietségnek sosincs jó vége, így mi is elnéztünk egy kanyart, és azt vettük észre, hogy a patak rossz oldalán vagyunk. Nem akartunk visszafordulni, így átvágtunk az itt még nem túl meredek völgyön, vissza a helyes ösvényre. Nagyrészt már csak lefelé vitt az utunk, így tudtuk szaporázni lépteinket a szépséges völgyben. Utolsó érdekességként a Rákóczi-kő mellett is elhaladtunk, mely egy nagy szikla, amin a nemesi család címere található, emlékeztetve, hogy a család egykori birtokain túrázunk. Kiérve az erdőből, ismét a szemünk elé került a vár, immár egészen közel. Ehhez azonban még meg kellett hódítanunk a falu szélén álló magaslatot. A faluba vezető kövesúton jutottunk vissza Regécre, ahol megkaptuk az oklevelet és a jelvényt is.

 

Új szemszögből látjuk a várat

A Pengő-kő

Rákóczi-kő

Kiderült, hogy a szállásunkon, a Szarvas vendégházban mindenki indult a túrákon. Több ismerős is ezt a helyet választotta, kicsi a világ. Sőt, maga a szállásadó is debreceni. A Zemplén valóban kicsit kiesik a túrázók látószögéből. A spagettivacsora után még elmentünk begyűjteni a kéktúra pecsétet az itinerre. A Veronika Panziónál nem csak az OKT pecsétet, hanem a Szent Erzsébet út pecsétjét is meg lehet találni, én elkövettem azt a szentségtörést, hogy utóbbihoz is zöld tintát használtam. Ezután hamar elaludtunk, ami utólag belegondolva ez hiba volt, bánom, hogy nem gyönyörködtem egy kicsit a csillagos égboltban.

 

Károli Gáspár emléktúra 35- 2016. 08. 28.

 

Másnap korán elkészültünk, így hamar felvettük az útiokmányokat és a falu másik vége felé indultunk az OKT jelzésén. Találkoztunk a nemrég érkezett Zoliékkal, akinek a reggelijét kíváncsian vizsgálgatta egy macska. A reggeli fények szépen feldobták a tájat, mögöttünk pedig megint felbukkant a vár. Hangulatos nagy kövekkel, köztük a Malom-kővel tarkított völgyben haladtunk felfelé, majd kaptatósabb lett az út, amíg fel nem értünk a Bekecs-kertig, a zöld és kék sáv kereszteződéséig, ahol tegnap is jártunk. Most a zöld jelzést kellett követnünk. Néhány jókora pocsolyát kerülgetve egy erdőirtáshoz értünk, itt résen kellett lennünk, mert nehezen volt észrevehető, hogy a jel jobbra fordul. Zoliék a Bohó-hegyen előztek meg minket, ami Zemplén csúcsai pont, így a kódot az itinerbe is átvezettük. A 734 méteres csúcsról sajnos nincs kilátás.

Malom-kő

 Bohó-hegy

A következő pont a Hemzső-bérc (718 m) volt, amit a Reszelt-bérc (709 m) követett. Mindkettő Zemplén csúcsai pont, de kilátást ezekről a csúcsokról sem élvezhettünk. Itt még sok túrázót láttunk, bár mind előttünk voltak, erős tempóval haladtak. Ezután az út egy fiatal erdőn keresztül vezetett, ahol sokáig nem volt jelzés, elég rossz érzés volt így haladni. Telefonos GPS-szel megbizonyosodtunk, hogy jó úton járunk, ez a módszer a hétvége során többször is nagyon hasznosnak bizonyult.

Hemzső-bérc

Reszelt-bérc

Már lefelé haladtunk a bükkösökben, majd a zöld négyzetre rátérve végre kelet felé vettük az irányt. Ismét egy nagyon szép patakvölgyben haladtunk a Potácsházig, ahol a piros sávra váltottunk. Itt némi emelkedéssel, de viszonylag hamar megérkeztünk a 14. században épült pálos kolostor romjaiig. Az épület még omladozó állapotában is nagyon különleges hangulatot áraszt. Egy-két oszlop nagyon szép állapotban fennmaradt, így a gótikus stílust is lehet tanulmányozni. A kód ezúttal az információs tábla állításának dátuma volt, de megtaláltuk a Szent Erzsébet út pecsétjét, így az is az itinerbe került.

Pálos kolostorrom

Most már tényleg Gönc következett, de a szakaszt megkeserítették az ember arcában repdeső apró legyek. Amikor kiértünk egy rétre, először megcsapott a meleg, de kárpótolt a látvány, ami a szemünk elé került. A távolban Kassa ipari létesítményeit is felfedezni véltem. Örömtelibb volt Gönc templomának feltűnése a távolban. Sikló kelt át az ösvényen, de már csak a farka végét sikerült lefényképeznem. A faluban elhaladtunk egy kihalt strandfürdő és a Pöttyös Póni Virágbolt mellett, majd a katolikus templom mellett maga a szervező osztotta pecsétjeit. Mire odaértünk, egy nagyobb csapat túrázó éppen továbbindult, de mi még elfogyasztottuk ebédünket. A szervező már csak egy résztvevőre várt, de nemsokára ő is befutott és egy rövid pihenő után tovább is indult, így hivatalosan is mi lettünk a sereghajtók.

Végre feltűnt Gönc

A cirok mögött a Borsó-hegy

Göncöt a temető mellett hagytuk magunk mögött a piros jelzést követve, majd a többiek csapását követve átvágtunk egy cirokföldön. A jelzés itt könnyen eltéveszthető volt, láttuk is a távolban Zoliékat, hogy egy rossz domboldalról jönnek. A hivatalos út egy kanyarban tért le a kövesútról be egy elég susnyás ösvényre. Bár az előttünk járók már elég jól letaposták a növényzetet, de azért a csalán és a szeder megnehezítette a dolgunkat. Jelzést nem sokat láttam ezen a szakaszon, de megdőlt kerítésen volt egy régi festés. Ezért jót nevettem, mikor később már egy kőre is tettek jelzést. Egy fenyvesen vágtunk át, majd klasszikus turistaút kinézetet vett fel a környezet, így emelkedtünk felfelé. Aztán a nyerget elhagyva lefelé haladtunk, hogy a piros sávon a hétvége legkeményebb kaptatóján meghódítsuk az Amadé várromot.

Kis távolság alatt igen jelentős szintet tettünk meg, hogy felérjünk a sziklás hegytetőre. Az innen elénk táruló látvány azonban megérte a fáradozást. Füzér környékére láttunk rá, ezúttal más szemszögből. Az emelkedett hangulatot megzavarta a felismerés, hogy hamarosan megtelik a fényképezőm memóriája, így pánikszerűen kezdtem törölni, hogy férjenek képek a visszaútról is. Közelről megvizsgáltam a várromot is, amelynek már csak egy kis falrészlete látható. Zoli utolért minket, túratársa feladta a túrát, így csatlakozott hozzánk és együtt tettük meg a maradék távot.

Pihentető visszanézés az intenzív emelkedőről

Kilátás az Amadé vár mellől

Maga a várrom

A Borsó-hegy meglátogatása nem volt a túra része, helyette a Sólyom-kőről elénk táruló látvány nyűgözött le minket a hétvégén már sokadjára. A Fehér-kúti vadászháznál finom forrásvizet vételeztünk és egy újabb Szent Erzsébet pecsétet is begyűjtöttem. Innen még mindig elég messze volt a cél, és a hivatalos szintidőből mind kicsúsztunk, de rendületlenül haladtunk tovább. Nagyon örültünk a vár újbóli feltűnésének a távolban, majd Regéc házai is kirajzolódtak. Valahogy eszembe jutott, hogy megkóstolom a vadszedret, aminek aprócska terméséhez nem sok reményt fűztem, de valójában isteni finom volt. Ha erre hamarabb rájövök, valószínűleg az egész túrát végigfalatozom és fekete szájjal jövök le a hegyekből. Örültünk a megérkezésnek, az oklevélnek és a kitűzőnek.

Kilátás a Sólyom-kőről

Fehér-kút

A Zemplén kevésbé látogatott tájegység, a jelzések sem mindenhol vannak karbantartva, de rengeteg csodát láttunk a hétvége során, amit nem érdemes kihagyni. Szerencsére a túrák pazar útvonalvezetése felfűzte a környék legklasszabb látnivalóit.

Rengeteg kép az alábbi linkeken:

Kőről-kőre

Károli

A bejegyzés trackback címe:

http://maratonom.blog.hu/api/trackback/id/tr8811718139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.