Tekintettel a kellemetlen vasárnapi vonat menetrendre, ezúttal kocsival vágtunk neki a fővárosnak immár állandó futótársaimmal. Józsi nehezen ébredt a hajnalig tartó munkának köszönhetően, így Hajdúböszörményig én vezettem, hogy egy kis pihenés után átvegye az irányítást. Kiválóan haladtunk az autópályán, így elég korán felértünk Budapestre és még egy, a Városliget közvetlen szomszédságában lévő parkolóhelyet is sikerült elcsípnünk. Anicáék összeszerelték a biciklit, amivel Józsi száguldó riporterként tudta követni az eseményeket, illetve bennünket. Nem Józsi volt aznap a legmenőbb kerékpáros a városban aznap a kismajom biciklivel. Kis sétával jutottunk el a versenyközpontig, ahol ismét pillanatok alatt fel tudtuk venni a rajtcsomagot és a rajtszámokat (mivel megadva a módját a dolgoknak, kértem első maratonom feliratút is). Az átöltözés után fotózkodás jött, ezt most felraktam Facebookra is.

Leadtuk a pakkot a ruhatárba, majd wc-zés következett volna. Iszonyat hosszú sor állt előttük, én meg nem tálaltam a piszoárokat,  így kétségbeesett rohangálás indult, hogy megnézzem a térképen a helyüket. Persze ott voltak a többi mellett, csak éppen nem vettem észre a nagy tömegben. A folyó ügyek után (a nagy izgalomnak köszönhetően legalább nem éreztem magam annyira feszélyezve, mint legutóbb) vissza Józsihoz, aki mondta, hogy Anica már elindult a rajthoz. Mi is elindultunk, közbe még készült pár fotó, majd újabb pánikba esés, mert rájöttem, hogy nem tudom, hogy honnan indulunk pontosan. Mondjuk néhány ezer embert nem volt nehéz megtalálni a kanyar mögött, de a bejutás a tömött sorba már nagyobb kihívás volt. Anicát pedig, hiába nyújtogattam a nyakam, esélyem sem volt meglátni. Most sokkal nagyobbnak tűnt a tömeg, mint a félmaratonon. Végül a 4-es zóna elejére (vagy végére) álltam be, nem igazan tudom, hogy számolják. A közelemben a 4:30-as iramfutók voltak, úgyhogy minden együtt volt, hogy ne fussam el az elejét. Most nem lüktetett olyan lelkesítően a zene, mint a félmaratonon és az indulás is elég egyszerű volt. Azonban sokkal aggasztóbb volt, hogy ismét nagyon kiabált a húgyhólyagom. nem hiszem, hogy olyan sokat ittam volna, szóval az izgalommal magyarázom. Most is sokat vártunk, míg elindultunk, a rajtkapuig sétáltam, majd átlepve a rajtvonalat megkezdtem a futást.

Előtte

Megkerültük a Hősök terét és ráfordultunk az Andrássy útra. Kényelmes tempóban haladtam, az első km-nél ránéztem az órára, hogy lássam valóban így van-e, de már megint nem indítottam el. Ilyen a világon nincs. Az operaház énekesei teremtettek jó hangulatot és kaptak tapsot a futóktól. Igen, itt volt erőm gondolni arra, hogy kifejezzem a köszönetem a buzdításért. Itt volt egy fordító, így a túloldalon megláttam Anicát és átkiáltottam neki. Elég messze volt tőlem. Közben felhangzott a Halleluja. Egy kisebb utcába fordultunk be, majd a bazilika mellett az első frissítőnél inkább lemondtam az egészségügyi megállásról a várakozó emberek miatt. Ismerős utakon jutottunk a Lánchídhoz. Itt értem utol Anicát, aki letolt, hogy mit műveltem, majd jó futást kivánva haladtunk tovább. A Lánchídon futva nagy dudálásra lettünk figyelmesek, motoros szervezők szerettek volna utat kapni, nem sok sikerrel. A vár alatti frissítőnél eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad wc-zek. Többen kiálltak az út menti bokrokhoz, úgy voltam vele, hogy egy úr legyen a pokolban is úr. 2 toi-toi volt a pont előtt, és két lány várt a sorára. Egymásra mosolyogtunk, megerősítve a sorsközösséget, de láttam hogy ez sokáig fog tartani. Így elindultam, ittam vizet a ponton és megláttam, hogy a sarkon is vannak meg wc-k ráadásul sor nélkül. A szélsőnek feltéptem az ajtaját, kiderült, hogy rossz a zárja, de szerencsére nem volt bent senki és rám sem nyitottak. Meglepően sokáig tartott a folyamat, de olyan szintű megkönnyebbülés volt, hogy a nap legjobb hangulatával folytattam a futást át az alagúton

Így értünk le a Duna partjára, ahol a felső rakparton értük el a 10. kilométert. Itt váltózóna, illetve a 30 km-esek rajtja volt, így folyamatosan csatlakoztak hozzánk friss futók. Átnézve a HÉV sínjein pedig már az élmezőnyt lehetett látni. Előzetesen sem vártam túl sok izgalmat Óbudától. Kockaköves utcácskára tértünk rá, majd egy szép kis térre, aztán panelházak közé jutottunk, majd egy forgalmas útra jutottunk ki, egy felüljáróval megspékelve. Újabb iramfutók voltak előttem, körülöttük népes gyülekezettel, így ha akartam volna, sem tudtam volna gyorsabban felfutni az emelkedőn. Itt a szembe sáv teljesen, illetve a mi sávunkból egy volt az autósoké, volt is dudálás, mikor egy-egy futó kiszédelgett a bólyák közelébe. Nem láttam jól, de mintha egy borulás is lett volna, egy lány pedig az ásványvizes üvegét ejtette el és állt meg felvenni. Nem igazán zártam szívembe ezt a részt. De lehetett még fokozni, egy szűk kis lakóövezeti utcán fordultunk visszafelé, ahol még nagy beton terelőelemek is voltak az út szélén, még kisebb helyet hagyva.

A frissítőpont után megelőztem az iramfutókat és a tömeget, majd rendületlenül futottam tovább. Előttem a város, mellettem a szigetek, visszanézve a 10. km-re pedig megláttam a záróbuszt. Úgy látszik, tényleg létezik, nem csak legenda, amivel a futókat ijesztgetik, mint a gyerekeket szokás. Itt elég eseménytelenül haladtam, és ez most abszolút pozitív. A Lánchídnál Józsi szurkolt nekem, valahogy kiszúrta a kékségem a tömegben. Az alsó rakpart további része sem volt olyan rossz, ám ahogy elhagytuk a Lágymányosi hidat is, a Kopaszi gát mellett a legjellegtelenebb szakasz következett. Nagy vargabetűt írt le a forduló, és látnivaló sem nagyon akadt. Igazi filler kilométerek, legalább ezzel is fogyott a táv, gondolhatták a kijelölésénél. Visszafelé végig a szembe futókat néztem a másik sávban, ettől pedig egészen kábult állapotba kerültem. Egy jókor következő frissítőpont rántott ki ebből az állapotból és nem volt messze a Szabadság híd. Újbuda még nagy színpadot is állított, amin egy zenekar játszott. Itt ismét feltűnt Józsi, szóval nagyon ráérzett a követésre. Ekkor már felhők borították az eget és kicsit hűvös is lett, de a távolban a vár környékén a napsütés gyönyörűen megvilágította a várost. Ahogy Anica mondta az elején, ha elérjük a pesti oldalt, már csak egy tízes lesz hátra, úgyhogy én is ebből próbáltam erőt meríteni.

29 km környékén

A Bálna mellett megint macskakő, aztán forduló és irány az alsó rakpart. A futás közben a leginkább a random feltűnő finom kajaillatok zavartak, itt is volt egy hullám a Halászcsárda közelében. Nekem maradt a víz, az izo, a banán és a szőlőcukor, amelyekből felváltva "lakomáztam". A Duna túloldalán most nem volt olyan látványos a futók tömege, de lehet már én voltam fáradt. Kiszúrtam egy nyulat, pechemre pont váltós volt, így kicsit jobb állapotban lehetett nálam, szóval csak távolról követtem. A Lánchídnál kanyarodtunk vissza a belváros felé és következett az újabb mumus, a Nyugati felüljáró. Nem ejtettem még szót róluk, de a szurkolók fantasztikusak voltak. Nagyon sokan voltak kíváncsiak voltak a versenyre és lelkesen bíztatták a futókat. Persze voltak olyan szerencsések is, akik személyre szóló transzparensekből is erőt meríthettek. Ez a hangulat nagyon hiányzik a debreceni versenyekről, megfigyelésem alapján itt általában a félmaraton után a legtöbb ember hazaindul a kísérőivel, az a néhány maratonos pedig körözhet, amíg kedve van. A felüljáró előtt sem voltam valami friss, a felfutás pedig egyáltalán nem hiányzott. Persze túl lehetett élni, igazából sokat már nem rontott a helyzetemen. Itt a félmaratoni távról megismert kis kunkorban volt megint frissítő, ahol merészen kólával frissítettem. Meglepő módon egész sokat dobott rajtam, de sajnos kb. csak 10 percig éreztem a hatást. Elcsigázottan futottam el a Hősök tere mellett be a Városligetbe, ahol szintén előzetesen sejtettük, hogy sok lesz még az ottani 4 kilométeres kanyargás. Nem szépítem, valóban szörnyű volt. Igazából már viszonyítani sem tudtam, hogy milyen gyorsan futok, így csak azzal tudtam bíztatni magam, hogy már csak maximum fél óra múlva vége. A kürtőskalács fesztiválnak hála nagyon sok járókelő is volt, akik próbáltak átkelni az úton. Azt hiszem még két fordító volt a ligetben, az utolsó frissítőt már ki is hagytam, mondván, hogy arra az egy 1 km-re már minek. Próbáltam összeszedni magam, hogy szépen fussak be a célba, de kétlem, hogy sikerült.

Azért volt ott mosoly :)

Most következne az a rész, ahol azt ecsetelem, hogy mekkora boldogság volt befutni. Őszintén szólva esetemben pont az ellenkezője volt. Azzal, hogy végre megálltam, olyan érzésem lett, mint akit jól összevertek a Nyugatinál a taxishiénák. Fájt a lábam, fáradt voltam, ez nem meglepő, a derekamat is éreztem, de még a hasamban is fájtak az izmok, ha megnyomtam. Anicáék szerint az ujjam volt törött, mint a viccben. Az éremadó lány sem volt jó passzban, én azért megköszöntem neki a segítséget. Kedvesebb hölgyek adták a fóliát és a befutócsomagot. Magamra terítettem a fóliát és elsétáltam egy kedves füves területre és lefeküdtem a virágágyás mellé agonizálni.

A pakk

Egyre nagyobb volt a tömeg, lehetetlennek tűnt, hogy Józsi rám találjon, hogy ott fekszem. Úgyhogy összeszedtem magam és mivel elkezdtem fázni, elmentem a táskámért, majd a pólómat is kicseréltem. Józsit nem találtam a reggeli bázisunkon, így visszaindultam a placcomra. Az 56-os emlékmű és a célzóna közötti kis helyen próbáltam átjutni a tömegben, amikor Józsi észrevett. Nagy gratulációkkal kísért vissza, majd rövid élménybeszámoló után már csörgött is a telefon, jelezve, hogy Anica is végzett. Nagyon boldogan mesélte az élményeit, amit a saját nyomorúságomat tekintve már felháborító volt. Elkészültek a célfotók a Facebookra, majd beburkolózva a szuper fóliába pihentem, míg Anicáék is felvették a táskájuk. Ezalatt megettem a bekészített energiaadó grízes tésztámat. A zuhanyzó felé vettük az irányt, ahol sajnos már nem volt meleg víz, bár a másik irányú tekerésre folyó jéghideg víznél határozottan melegebb volt. Tényleg minden relatív.

Utána...

Vártuk, hogy Anica is végezzen, amikor leszakadt az ég. Mondtam is, hogy ha ez futás közben kap el, tuti összeomlok. Egy ideig álldogáltunk egy sátor alatt, várva, hogy elálljon, majd óvatos léptekkel elindultunk az autó felé. Szerencsére az eső elmosta a többiek tervét, hogy látogassuk meg a kürtőskalács fesztivált is. Az autópályára érve már nyoma sem volt csapadéknak, szóval ez direkt a futóké volt. Immár szokás szerint ismét McDonald's-ban fejeztük be a napot, mindig rosszba visszük Anicát. Nosztalgikus volt, hogy a gyerekkoromban tomboló Pokémon őrület lassan újra megjelenik. A célban jelentkező általános diszkomfort lassan oszladozott, így estére csak egy nagy adag fáradtság maradt már csak. Másnap szerencsére ki bírtam kelni az ágyból és még az egyetemig is el tudtam sétálni. Igazában jelentős izomláz nem gyötört, inkább csak a vádlim miatt volt nehézkes a járás. Szerdára pedig teljesen tünetmentes lettem, bár azóta sem futottam még. De kell is a regeneráció.

És végül az eredményről. Az első maratonomat 3 óra 38 perc 53 másodperc alatt futottam le. Ez így elsőre nagyon jó (és az előzetes teszt is betalált), bőven sikerült bejutni a vágyott 4 óra alá. Az már más kérdés, hogy ezért nagyon megküzdöttem, nem igazán örömfutás volt, hanem egy nagy küzdelem, aminek a fájdalma most erősebb volt, mint az örömöm. A falat sikerült elkerülnöm, 28 km körül volt fejben egy kis megroggyanás, de ez még bőven kezelhető volt. Igazából egy konkrét mélypont helyett a már említett folyamatos küzdés volt jelen, főleg a vége felé, ami igazán nehézzé tette a futást. De nem sétáltam bele, csak a frissítőknél álltam meg, amíg ittam. És nem volt bennem az, hogy nem akarok továbbmenni, mint ahogy a borzasztó forró Délibáb futásnál volt. De hát a maraton pontosan önmagunk túlszárnyalásáról szól.

 Büszke vagyok, de akárhányan kérdezték az időmet, annyifélét sikerült mondanom, még nem sikerült megjegyeznem, pedig az első maratoni idejét meg szokta jegyezni az ember. Saját bőrén tanul az ember, mondják még a bölcsek, ezt is aláírom. Kell a törzserősítés, erre a has- és hátizmok fájdalma hívta fel a figyelmet. A maratont nem lehet félvállról venni. Bár egész sok futással készültem rá, még néhány hosszú futás hasznos lett volna. De legalább végre sikerült mértéktartó módon nem elrohannom az elején, így ezzel nem kockáztattam a teljesítést.

Most még erősen abban a fázisban vagyok, hogy a maraton szót sem akarom hallani. De magamat ismerve, előbb utóbb úgyis neki fogok futni még egyszer. Ám azt ezúton is megfogadom, hogy még jobb és tudatosabb felkészülés fogja majd megelőzni, hogy a fájdalom mellett legyen erőm örülni is, mert azért maratont lefutni tényleg nem kis dolog.