Hétmérföldes lépés

Hétmérföldes lépés

Alföldi Kék- Halápi csárda- Kepecstag

2016. október 30. - csuth.tamas

Sinkó László meséli a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatban, hogy gyermekként nem is tudta, hogy Sitke, gyerekkora egyik fontos helyszíne mellett kanyarog az Országos Kéktúra útvonala. Én is így voltam vele, sőt, szerintem kevesen tudják, hogy Debrecen környékén egy elég nagy kanyart tesz a jelzés, és olyan népszerű kirándulóhelyeket érint, mint a Vekeri-tó vagy Fancsika. Tavaly teljesítménytúrák -Hajdú 25, Erdőspusztai Kék- keretein belül már egy jó részét bejártam ennek a szakasznak, de jócskán voltak még fehér foltok is. Így hát az ünnepi hétvégén, október 23.-án újra kerékpárra pattantam, kihasználva, hogy végre elállt az eső és egy újabb szakaszt teljesítettem az Alföldi Kéktúrából.

Itthonról erdei földutakon jutottam el a Halápi csárdáig, egy kisebb kerülővel. A rövidebb út melletti tanyáról ugyanis egy nagy kaukázusi jött az útra, így jobbnak láttam menekülőre fogni. Szerencsére elég távol volt, mert egy, az utat teljesen átérő pocsolyán nehezen verekedtem át magam. De még így is biztonságosabbnak találom, mint hogy a 48-as főúton kerékpározzak. Szóval viszonylag későn értem a Halápi csárdához, ahol a tájvédelmi körzetet jelző táblához van rögzítve a pecsét. A Haranghy füzet szerint itt mindig lehet elemózsiához jutni, de már évek óta elhagyatottan áll az épület. Már olyan súlyos a helyzet, hogy táblák tiltják a belépést az omladozó épület közelébe. A falán található jellegzetes csikós festmény is lassan teljesen eltűnik.

Innen továbbindulva előbb a főúton kell átjutni, majd a jelzés egy kis telek kerítése mentén felkapaszkodik az út menti dombra és itt vezet párhuzamosan a főúttal. Kis csapásként vezet az ösvény, majd egy rendes földúthoz érve balra fordulunk. A vasúti átkelőn átérve jobbra vettem az irányt, ahol vegyes, főként telepített erdőkben haladunk. A legjópofább az volt, hogy egy friss telepítésű akácos szélén néhány fát meghagytak, rajtuk a kék sávval. Az elmúlt időszak nagy esőzéseinek köszönhetően sok pocsolyát kellett kerülgetni, de ez még nagyon jó rész volt. Bár a mozgásban jól kimelegedtem és eső sem volt várható, az ég borongós volt, szürkévé változtatva a tájat.

Egy kis híd után megint jobbra fordulunk és meg is érkezünk a Bodzás- tárolóhoz. Sok vizet nem nagyon lehet látni, sűrű nádas nőtte be a tavat, bár ez alapján azért lehet következtetni nagy méreteire. Mutatóba sikerült találnom egy kis kacsaúsztatónyi vízfelületet is. Egy fenyveserdő mellett a szokásos sárga táblák jelzik az irányt. Egyenesen a Látó-hegyi kilátóhoz lehet jutni, én most kihagytam ezt a kitérőt. Az igazolófüzetben még erre vezetett az útvonal, hogy a kövesúton kerülje meg a Fancsikai- víztározót, míg most az útvonal változtatásnak köszönhetően keletről teszi ezt. Továbbhaladva egy út menti tanya mellől már messziről ugattak a kutyák. Két nagyobb fehér kutya volt kívül a kerítésen és azonnal utánam szaladtak. Tekertem, ahogy tudtam, de az egyik szorosan mellettem futott. Háromszor rákiáltottam, hogy takarodjon, majd lemaradt. De ha akart volna, simán leszed a bicikliről. Szóval elég ijesztő helyzet volt.

Ezután az út végén kis gondolkodás után jobbra fordultam, majd meg is érkeztem a Fancsikai II-es víztározóhoz. Az utóbbi időben főleg teljes kiszáradásával került a hírekbe, de most egész sok víz volt benne. Rengeteg szárcsa úszkált rajta és egy hattyúcsaládot is láttam. Nem tudom, hogy a halak mennyire települtek vissza, de egy horgász azért próbálkozott.

A jelzés innen balra fordul egy kis csatorna partján. Itt elég nagy susnyással találkoztam, többek között magasra nőtt aranyvesszővel, így egy rövid szakaszon toltam a biciklit. A Fancsika III-as tározó is inkább csak egy nagy nádasnak nevezhető, mint valódi tónak. Itt találkoztam régi ismerősömmel, a fűzfára festett kék smiley-val. Szegény nem előnyére változott. A tó töltését elhagyva megint egy kis patak, a Derecskei- Kálló partján haladunk és a távolban kis telkek tűnnek fel. Ez már Bánk Erdőspuszta utcája. A patak túloldalán, a kerítés mögött már az arborétum területe található. Óvatosan kerülgettem a pocsolyákat és próbáltam minél kevésbé összesarazni magam. De itt végre kezdett kisütni a nap.

Egy hölgy jött velem szemben, aki mondta, hogy most majd nem nagyon fogok tudni haladni. Ennek oka egy tehéncsorda volt, amit gondolom hazatereltek. Szerencsére átvágtak a szántóföldeken, így ismét felvettem a tempót. A bánki pecsétet két helyen is meg lehet szerezni, én az arborétumot választottam. A kövesúton kell Debrecen felé menni, majd a kereszteződésnél jobbra fordulni, de végig van pecsét jelzés is festve. Itt a bejárati kapu belső oldalán van a doboz, de kívülről is könnyen elérhető, így zárt ajtónál is el lehet végezni a műveletet. A parkolóban pedig egy kulturált fedett pihenő is van. A másik, közelebbi lehetőség az Arbo lovastanya bejárata melletti akácfára rögzített doboznál érhető el.

A kék mentén egy másik lovarda mellett mentem el, majd egy tanya jött, ugatós, de megkötött kutyákkal. Egy kellemes kis pihenőhelyet alakítottak ki a kis Csonkás-tó partján. Az október napsütés megkapó látványt varázsolt a Mézeshegyi-tó partjára. Itt is sok pihenőhelyet létesítettek az Országos Kékkör fejlesztése során, a tóparton pedig régi horgászhelyek sorakoznak. Ezek is inkább mementóként szolgálnak, mert itt is kicsi a nyílt vízfelület. Nagyrészt fűzfával van benőve a tó, ami jelzi, hogy elég komoly a baj. A vízhiány akkor is jól látszott, mikor lementem a víz mellé és visszanéztem az egykori partra, ami majd egy méterrel magasodott fölém, öt méterrel mögöttem. Bent a vízen nagy kócsagok tanyáztak és nem díjazták a jelenlétem.

A Kati-ér partján halad tovább az út, ez is nagyon szép környék, és nem csak a pompás őszi lombkoronák miatt. A kövesutat elérve a jelzés halad is tovább kelet felé, de a pecsét miatt el kell látogatni a Vekeri-tóhoz. Én a régi emlékeim alapján a jelzéseket követve a kemping mögött közelítettem meg a tavat, de nem volt jó ötlet, mert eléggé benőtt, nehezen járható út volt. Érdekes, hogy a fákra rengeteg madárodút raktak ki, igazi szárnyas lakótelepet alakítva ki. Kellemes meglepetés volt a tó, mert szinte teljesen tele volt vízzel. Festői látványt nyújtott a vízen visszatükröződő őszi színpompa. Régen a debreceniek kedvelt kirándulóhelye volt, de a tavalyi kiszáradás nem tudom mennyire tépázta meg ezt a pozíciót. Mindenesetre most sok autó állt a parkolóban, azonban a nagy területnek köszönhetően mégsem volt túlzsúfoltság. A teljes nyugalmat csak a közeli útról az autók ideszűrődő  hangja töri csak meg. Itt én is megebédeltem, majd körbesétáltam a tavat. A csónakház előtt a stégen be lehet sétálni a víz fölé. Mellettem játék motorcsónakot úsztatott egy család, majd lovasok haladtak el.

A pecsét a csónakházban zárt ajtók mögött pihent, így a kemping felé vettem irányt a másikért. A főkapun besétálva senkivel nem találkoztam, csak egy ugató németjuhásszal. Aztán a szemközti épületen megláttam a dobozt, így muszáj volt megközelítenem a kutyát kikerülve. Ugyanis a kutya pont a pecsét mellett lett kikötve és csak azért tudtam odamenni, mert felcsavarta magát a fára. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nincsenek rossz szándékaim, de egy idő után maga is megunta az ugatást és inkább lefeküdt. Elég furcsa ez és nem hiszem, hogy véletlen, mert a kutyaház pont a pecsét mellé lett elhelyezve. De a harmadik kutyás esetet is szerencsésen megúsztam.

Ezután ismét erdők, mezők között halad az út, majd a kékhez a piros jelzés is csatlakozott. A földút az eső miatt jól járható volt, egyedül a pocsolyák kerülgetése volt folyamatos feladat. A Bánki-erdőnél lévő táblák tanúsága szerint a Kepecstag még 17 km-re volt, tehát még elég messze. Mondjuk vicces volt látni, hogy a Halápi csárdát is arra az irányba mutatták, pedig onnan jöttem, csak az ellenkező irányból. Kis akácoson kellett átjutni, ahol favágás nyomai voltak. Vajon direkt a kéktúra miatt tisztították az utat?

A Létavértes felé vezető Diószegi úton kellett megtenni néhány száz métert, majd hatalmas pocsolyákkal borított úton haladtam. Ekkorra már kialakult a stratégiám. Mivel nem süppedős volt a föld a víz alatt, így a rövid vizes szakaszokon bátran áthajtottam és csak ott szálltam le, amik túl szélesek voltak. De még így is elég pepecses volt ez a rész. Bár el kell oszlatnom az illúziókat, nyáron ugyanez a helyzet, csak homokkal. A Két Tölgy Vendégház mellett mentem el, ami egy szépen felújított erdészháznak tűnt. Újabb eligazító táblák jöttek és értelmet adtak az előzőnek. Itt válik el a piros és a kék jelzés, a piroson el lehet jutni a Halápi csárdáig, a kék visz tovább a Kepecstaghoz. Szóval itt megvalósult az MTSZ által alkalmazott logika a jelzőtáblák között. Csábító volt, hogy itt hazaforduljak, de nem lett volna sok értelme a semmi közepén kiszállni a szakaszból. Ezután végre dél felé fordultam, egy tanya után elhaladva a volt Patkány Szűcs tanyánál volt kihelyezve a Haranghy füzetbe feljegyezendő igazolókód.

Dimbes-dombos részek jöttek, lefelé remekül tudtam ezeken gurulni. Az össz szintemelkedés nagy részét is ezeken szedhettem össze. Itt már megjelentek a szántóföldek, köztük a vidékre jellemző tormával. Kepecstaghoz közeledve egyre inkább olyan lett a táj, ahogy én az Erdőspusztát elképzelem. Nagy rétek, köztük kis erdőcsoportok. A jelzés egy domb mellett fordul jobbra, dél felé, de érdemes felkapaszkodni a tetejére, szerintem nagyon szép kilátás nyílik róla. Itt jelentős eltérés van az igazolófüzetben szereplő útvonalhoz képest, de jók a jelzések és nem lehet eltéveszteni az új útvonalat.

A Kepecstagot egy nagy tölgy őrzi. A tanyán a megszokott mederben folyt a munka, nem igazán foglalkoztak a jelenlétemmel. Kutyák nincsenek. A pecsét egy kis vadaskert melletti tájékoztató táblán található. Sok szarvas van a kis területen, egy nagy példány (talán gímszavas tehén) nem is nagyon zavartatta magát miattam, jóízűen falatozott, míg a többiek a túlsó sarokba húzódtak. A nap utolsó pecsétjét is begyűjtöttem ezzel és tekintve, hogy Létavértesig elég sok kilométer volt még hátra, úgy döntöttem, hogy hazafelé indulok. Könnyű dolgom volt, a jelzés is pont az Újlétára vezető úthoz vitt, innen pedig már csak haza kellett tekernem. Újlétán még felkerestem a régi borospincét, ha már szüreti időszak van. A környéke nagyon szépen rendben van tartva és még a geoládát is sikerült megtalálnom, de ez már egy másik történet lehet.

A szakasz az Openmaps alapján összesen 42,1 km hosszú, 310 méter szinttel, ami az Alföldtől elég jó teljesítmény. A táj elég változatos és nem csak az őszi lombozat dobja fel a látnivalókat. Kevés lakott területet érint az út, inkább csak kisebb tanyák jellemzőek, ennek megfelelően mezőgazdasági terület is kevés van, inkább a telepített erdők a jellemzőek. Viszont ezt a túrák tervezésénél is figyelembe kell venni. Szállás a Vekeri-tónál a kempingben biztos elérhető, emellett Bánk és a Halápi csárda is könnyen elérhető Debrecenből helyi és távolsági buszokkal is. A jelzések jól követhetők, nem kellett elővennem a térképet egyszer sem. Az utak jól járhatók, de nyáron a nagy homok, ősszel pedig a pocsolyák nehezíthetik meg a haladást.

Képgaléria a szakaszról.

ak4.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://maratonom.blog.hu/api/trackback/id/tr6211914927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása