Mikor az ősszel csak ezt a rövidebb kunkort nem tudtam megtenni az Alföldi Kék Hajdú-Bihar megyei szakaszából, úgy voltam vele, hogy ezt le is tudom majd gyalogolni. Csak azt szerettem volna, hogy legyen hó. Ezen a télen nem igazán lehetett ok panaszra e téren, de mire a hétvégékre hazakeveredtem, az olvadás miatt mindig fekete lett a táj. Így nagyon lelkes lettem, mikor január második hétvégéjére jelentősebb hóesést jósoltak, ami a hét közepén el is kezdődött. Közben hívtak, hogy menjek Tiszafüredre egy különleges jégtúrára. Így a pénteki egész napos eső teljes erővel sújtott le, az a kis hó is elolvadt. Mivel esőben nem mentünk volna a jégtúrára se, így nyugodtan aludtam. De reggel hólapátolás hangjára ébredtem, és utána megnéztem, hogy közben üzentek, hogy akkor megyek-e a túrára. Mivel akkor ébredtem, mikor a megbeszélt találkozó lett volna, így erről lemaradtam. De ha már így jártam, akkor eldöntöttem, hogy átmegyek Létavértesre és megcsinálom a hiányzó kis szakasz. Ez sem ment egyszerűen, mert induláskor kiderült, hogy leengedett az egyik első kerék. Így édesapám gyorsan elvitte a szerelőhöz és másfél óra múlva végre óvatosan átvezettem a havas úton Létára.

A vízi vágóhíd

A Létafit teljesítménytúráinak köszönhetően a környék nagy részét már bejártam korábban, bár így egyben még nem. Így biztos voltam benne, hogy a tájékozódással most nem lesz baj. A sportpálya mellett parkoltam, majd a Debreceni utcán haladtam nyugat felé. A vízi vágóhíd mellett vezet el a kék négyzet jelzés, de egyenesen mentem tovább, amíg a jelzés ismét nem keresztezi a főutat. Ekkor már elállt a hóesés, sőt, a kellemes időnek köszönhetően olvadásnak is indult, így jó nagy tócsákat kellett kerülgetnem. Kis utcákon haladva hagytam el a várost, hogy a kék négyzet elvezessen Kepecstagig, a túrám hivatalos kezdőpontjára. A hóval borított földutakon nagyon jó érzés volt menni, egy lovasszekérrel találkoztam csak útközben.

Jobbról befutott a kéktúra régi útvonala, a régi, még éppen látható jelzés egy fenyvesen keresztül vezetett. Ezen a környéken jelentős változtatások történtek, így az igazolófüzetben található térképre már nem nagyon lehet támaszkodni. Én megpróbáltam berajzolni az új útvonalat, de nem lehet teljesen, mert pont hiányzik a térkép a szőlőskerti részhez.

Itt már tudtam, hogy nincs messze a tanya, de előtte még eldöntöttem, hogy szétnézek arról a dombról, ami a legutóbb annyira megtetszett. A látvány most is szép volt, de a fénykép egyáltalán nem adja vissza, hogy magaslaton álltam.

A Kepecstagon ismét békesség és csend honolt, a birkák jól megnéztek maguknak a hodályból, fölöttem pedig varjúk hangoskodtak. Most a szarvasok is nyugodtabbak voltak, így őket is jobban meg lehetett szemlélni. Elég halványan sikerült pecsételnem, egy kis frissítés és ebéd után indultam tovább.

Kedvelt fotótémám a tanya szélén álló tölgy

A régi ismertetőtábla oldalán találjuk a pecsétet

A homokdombon átkelve már láttam, hogy elég saras szakasz következik, így inkább a járatlanabb nyomokat választottam. Ezen a részen nem nagyon vannak fák, így a jelzésfestők kreatív megoldásokat választottak. A nagy kődarabra festett jel még nem túl meglepő, de a fűzfára felerősített kis deszkára festett kék sáv már kevésbé szokványos. Bár tudtam az utat, de szerintem nem lehet eltévedni, végig egyenesen kell haladni.

Téli útviszonyok a kövesúton

Hamarosan kiértem az Újlétára vezető közútra, ahol pár száz méter után ismét földútra tér a jel. Itt már nagyobb tócsákat kellett kerülgetni és sikerült megcsúsznom is, de azért talpon maradtam. Elhagyatott, pusztulófélben lévő tanyák mellett mentem el, majd ismerőssé vált a környék. Az első teljesítménytúrámon, a 2014-es Irinyin vezetett erre az út. Tehát már a Pungur-hegyi iskola sem lehetett messze. Vezetékek alatt haladtam, majd a dombok között megpillantottam a sárga épületet. Itt is egy kód volt felfestve egy fára, amit a Haranghy füzetbe kell felírni. A régi szekerek még állják az időjárási viszontagságokat, de ki tudja meddig. Aztán kicsit továbbhaladva a dombról széles kilátás tárult elém, igazolva, hogy ez a hely az alföldi viszonyok közt valóban megérdemli a hegy elnevezést.

A Pungur-hegyi volt iskola

Kilátás a dombról

Leereszkedtem, majd a puszta szélén haladtam tovább. A távolban láttam, hogy az út két bucka között, fenyők mellett halad át. Ekkor láttam meg a nap első őzeit, akik pont ott szaladtak keresztül. A kis hidacskán nem én voltam az első áthaladó a cipőnyomok alapján, de a kék sávon továbbra is érintetlen volt a hó. A fenyves mellett búcsúztam el a pusztai kilátástól és haladtam tovább az erdőben, ahol a tavalyi Erdőspusztai Kéken jártunk először. Eszembe jutott a beteg őzike is, majd kicsivel odébb sikerült is lefényképeznem egy átszaladó példányt. Errefelé is nagyobb csapatokban menekültek a közeledtemre. A Gyorkány-hegynél lévő MTSZ táblánál fordul vissza az út Létavértes felé, ami az ottani információk alapján még vagy 12 km-re volt. A tormaföldön fonnyadt levelek jelezték, hogy az alacsony felvásárlási árak miatt ennek a gazdának sem érte meg kiásni a termést.

A Pungur-hegy vonulata a távolból

Ott szalad egy őz

Továbbhaladtam, amikor elkezdett esni, először a havas eső, aztán a hó, sőt igazi hóvihar kerekedett. A vízcseppek gyorsan gyűltek a szemüvegemen, nem győztem törölgetni. Feldobódva érkeztem meg az álmosdi pecséthez. A kék négyzet megy tovább egyenesen, a kék sáv pedig jobbra fordul, délnyugat felé. Itt az út elején van a doboz rögzítve egy akácfára. Elég körülményesen sikerült megejtenem a pecsételési procedúrát, a régi pecsételések is eláztak és elkenődtek egy kicsit.

Az ezután következő útszakasz volt az egyetlen, amin nem jártam még ezelőtt. Erdőben haladtam, majd ismét egy nagyobb pusztaság következett. Közben még mindig esett a hó, a távolban őzeket láttam, szinte közvetlenül előttem pedig egy nyúl szalad át. Ez a hely is szép lehet tavasszal, amikor minden zöldben pompázik. Aztán megint erdő következett és lassan elértem a holtpontomat, mert zavart, hogy nem tudom, hogy mennyi van még hátra. Ám ahogy haladtam tovább, a fák között újabb pusztaságot láttam meg és tudtam, hogy már közel vagyok, ez a szőlőskertek melletti nagy legelő lesz.

Itt balra halad a kék háromszög és ezt választottam, hogy eljussak a Daru-lápra. Érdemes megtenni ezt a kitérőt, többek közt azért, mert itt van egyedül lehetőség fedett pihenőpadoknál megállni ezen a szakaszon. Balra mentem tovább, a tanösvény végéről közelítettem meg a lápot, amiben a fákra festett különböző színű jelzések jó szolgálatot tesznek. A deszkapallókon nem volt semmilyen lábnyom, mostanában én lehettem az egyetlen látogató. Ismét nagyon tetszett a nádas, a kedvenc részem a zsombékos a vízből kiálló fatörzsekkel. A vízállásra most nem lehet panasz, bár természetesen minden be volt fagyva. A végén a kilátóból szemléltem a tájat, ami szántóföldek ölelésében őrzi a régi idők emlékét. A kék háromszögön haladtam tovább, majd az út végén jobbra fordulva értem ki az előbbi nagy nagy legelőre a kék sávra. Alternatív útvonalként azt tudom mondani, hogy a pihenőnél érdemes jobbra indulni, így a tanösvény kezdetére jutva az állomások eredeti sorrendével ismerni meg az információkat a lápról. Így a végén a pihenőhöz visszajutva könnyen és az eltévedés veszélye nélkül vissza lehet érni a kék sávra. Megéri megtenni ezt kis plusz kitérőt!

A láp szélén még elég sok a fa

Majd a nád veszi át az uralmat

Egészen különleges hangulatú táj

A csend birodalma- télen

A pusztán egykettőre áthaladtam, közben furcsa dologra lettem figyelmes. Színek jelentek meg az egész nap szürke égen. Nem gondoltam volna, hogy a nap végére még a nap is kisüt, pedig a napsütés még szebbé tette a hólepte szőlőskerteket. Szeretem ezt a helyet, mert itt még foglalkoznak a területükkel a gazdák, nem úgy, mint nálunk. Persze azért itt is elég sok rossz állapotban lévő pajtát lehet látni. Nagy részük elég régi lehet, a tájházként működő épületen például az 1896-os évszám látható. Ez a Kossuth-kert, a kövesúton átkelve pedig már az Öreg-kertbe jutunk. Itt hamar elhagyjuk a szőlőskerteket és Létavértes határánál találjuk magunkat.

 Hol máshol vezetne az út, mint egy legelőn. A város szélén fűzfasor mellett elhaladva hagyjuk el a földutat és immár a Baross utcán végighaladva jutunk el a városközpontban. A Korona presszóban megkaptam a pecséteket, majd az autó felé vettem az irányt. A késői indulás és a korai sötétedés miatt elég gyors tempót diktáltam magamnak, amit másnapra azért megéreztem a lábamban. De végülis sikerült sötétedésre visszaérnem, szóval megérte.

Januári betlehemes csendélet

Végül kicsivel több, mint 28 kilométert tettem meg, maga a szakasz hivatalosan csak 20,1 kilométer hosszú. A jelzések nagyon jól követhetők és jó állapotban vannak, így a hiányzó térképek ellenére sem lehet eltévedni. Az utak jól járhatók, szerintem kerékpárral is jól lehet rajtuk boldogulni. Bár nehéz megmondani, hogy nyáron mennyire lesz vizes vagy éppen homokos. Az útvonal változtatás pont egy hosszú aszfaltos szakaszt cserélt ki terepre. Igaz így kimaradt az álmosdi csata emlékműve és a Kölcsey ház, de a természet szépsége szerintem pótolni tudja a kulturális látnivalókat. (De jelzett turistaúton könnyen el lehet jutni a faluba a kékről.) Érdekességnek pedig ott vannak a szőlőskertek pajtái és a Daru-láp, amit érdemes megnézni minden arra járónak.

Képgaléria nyílik erre a linkre kattintva.