A Kazinczy 200 teljesítménytúra Szalánc 50-es résztávja már akkor megtetszett, amikor még csak 25-ös távokat mentem. Idén végre úgy alakult, hogy el is tudok indulni rajta és ami fontosabb, valószínűleg végig is bírok menni. Telekocsival vittem el Zolit, Gergőt és Robit. Bár nem indultunk túl korán, mégis hamar megérkeztünk Füzérre, ahol könnyen megtaláltuk a rajthelyszínt. Összekészülődtünk, kitöltöttem a nevezési lapot és pár perccel 8 után el is indultunk Zolival, a többiek ugyanis futni szerettek volna, utána pedig egy másik résztávot is teljesíteni. Utóbbi nem volt biztos, tekintve az esőt, ami egész éjszaka esett és nem úgy tűnt, hogy egyhamar eláll. Leghamarabb délutánra ígértek jó időt a meteorológusok, de ezt sosem lehet tudni. Így hát feltettem a táskára az esővédőt, magamra az esőkabátot és a szemerkélésben elindultunk a nagy útnak. Előzménynek még annyit, hogy péntek este fáklyás felvonulás volt otthon és a néptáncos csizma szörnyen kényelmetlen volt, szóval az a két kilométer elég volt, hogy feltörje a lábam. Jó úgy útnak indulni, hogy eleve vízhólyagos az ember lába.

A nevezéskor (is) esett az eső

A kék keresztet követve hagytuk el Füzér utcáit, kissé bizonytalanul, telefonos navigálást is igénybe véve. Fölöttünk magasodott a vár, jellemző, hogy túl sok mindent nem láttunk belőle a felhőktől. A jelzések nem voltak sűrűn felfestve, de remek szalagozás vezetett bennünket. Hamarosan egy kövezett útra tértünk, aminél tábla jelezte a 12%-os emelkedőt. Sikeresen leküzdöttük, végigcsattogtam a botommal, majd egy forráshoz értünk, amikor Geriék utolértek minket. A Bodó- rét is felhőkbe burkolózott, így ebből sem sokat láttunk. Egy esernyős túratárs furcsállta is, hogy fényképezek, de mondtam, hogy azért megörökítem, hogy itt jártunk. Ez idő egyébként kedvezett a tempónknak, határozottan keveset álltam meg fényképezni. Azért pár kép készült, mert nagyon szép sziklás erdőben haladtunk és egy kőhídon is átkeltünk. 6,7 km-t megtéve értünk az első ellenőrző ponthoz, az Eszkárosi- patakhoz. Itt egy sátrat találtunk, valahonnan mondták is, hogy itt kell pecsételni, mint rájöttünk, a sátorból szóltak hozzánk. Az egész estés esőtől kissé morózus hangulatúvá váló pontőrnek a sátor alján kellett beadni a papírt, miután végzett pedig ugyanott adta ki. Többen is megérkeztek, szóval akadt dolga. Átkeltünk a patakon és a zöldön folytattuk az utunk, immár Szlovákiában.

Borongós reggel Füzéren

Ködben úszik a Bodó-rét

Az első ellenőrző pont, az Eszkárosi- pataknál

Egy hangulatos réten átvágva jutottunk el a Kis-, majd a Nagy- Marovkáig, ahonnan a piros jelzést követtük. Ismét jobb aszfaltútra jutottunk, a végénél állt is egy autó, az Izra- tó felől érdeklődtek. Mondtuk nekik, hogy bár nem onnan jövünk, nem ajánljuk neki az utat, mert nem sokáig tart a jó aszfalt. Viszont kitaláltuk, hogy a lejtős aszfalton futhatnánk. Nem esett rosszul a kocogás, egy kisebb kilátópontig haladtunk így, majd lassítottunk. Lent egy falu feküdt, gondolkoztunk, hogy az lesz-e Szalánc, de a várat nem láttuk. Ekkor az eső is szinte elállt, szóval nem volt rossz a hangulatunk. Később ismét szaladtunk egy keveset és megállapítottuk, hogy sokkal jobb úgy futni, hogy nem a szintidő miatti pánik hajtja. Lejutottunk a hegyről, egy gesztenyefasorban jutottunk el a forgalmas kövesútig. Előtte balra tértünk, és a szalagozást követve jutottunk el az előttünk fekvő Nagyszaláncra.

Esőszünet a szlovák oldalon

A hangulatos gesztenyesor

Nagyszalánc

A 2. ellenőrzőpont egy kocsmában volt berendezve (15,8 km), ahol a pontőr a pecsételés után kérdezte, hogy mit szeretnénk inni. Én gyorsan bekaptam a Kofolámat, míg Zoli vágott sört kért. A csapolása hosszú procedúra volt, én addig az épület előtti frissítőpontot látogattam meg, ahol volt minden, mint a mesében. Zsíros kenyeret ettem almával és paradicsommal, de volt mazsola, szőlőcukor, barack, müzli, izó, kóla. Miután végzett a sörével, Zoli is frissített, majd elindultunk a település fölött magasodó várhegy felé. A romok párába burkolóztak és éppen akkor kezdett el ismét esni, mikor elindultunk. Zoli szólt, hogy ott egy mókus, mire rájöttem, hogy mire gondol, éppen csak megpillantottam az állatkát. Az utcák után egy hangulatos tavacska mellett vezetett a piros rom jelzés, 1,2 km megtétele után fel is értünk a vár tövében üzemelő ellenőrző ponthoz. A fiatalok kényelmesen befészkelték magukat egy tető alá, kicsit irigyeltem őket a meleg takaróikért. Körbejártuk a romokat, de a tetőn nagyon fújt a szél, így már akaródzott az indulás. Ezen a váron is dolgoznak, tető került a toronyra. A magas várfal olyan keskeny és magas, hogy azon gondolkoztam, hogy hogy nem dönti fel a szél. Visszaértünk a nyeregbe, ott jobbra tértünk és elindultunk vissza Nagyszaláncra. A csúszós úton Zoli megcsúszott, de szerencsére nem történt baj, jót nevetett magán. Útközben talált egy kutat, ahol kicsit rendezte sorait, pedig mondtam, hogy az eső úgyis lemossa majd.

A frissítőpont kínálatának egy része

Kilátás a községre

Torony

Elhagytuk a falut és sáros, jelzetlen úton haladtunk tovább, melyet hangulatos növényzet övezett. Aztán egyre nagyobb pocsolyákat kellett kerülgetnünk, nem szerettünk volna belelépni, így minden ügyességünket össze kellett szednünk. Egy mini repülőtér mellett is elhaladtunk, a hátunk mögött pedig ott magasodott a távolban a vár. Szép időben pazar lett volna a kilátás, most csak a rosszat jelző sötét felhőket láttuk. Ezután egy kukoricaföldre tértünk rá, ahol a túra összes nyomora összpontosult. Az eső megint erősebben esett, a sár pedig elég csúszóssá vált. Követtük a rengeteg lábnyomot és reméltük, hogy hamarosan betérünk az erdőbe. De rendületlenül haladtunk előre, én pedig igen komolyan kezdtem elgondolkozni rajta, hogy mit is keresek itt. Ez olyan 20 km környékén volt, tehát féltávnál sem jártunk. Zolinak jobban csúszott a cipője, én monoton raktam a lábaim, a járatlan helyeken mély volt a sár, szóval inkább követtem a lábnyomokat. Ráadásul a vízhólyagjaimat is elkezdtem érezni. Végre láthatárra került a következő település, a sportpályán fociztak, ezt látva én is összeszedtem magam. Végső csapásként még egy széles árkon át kellett még mászni. Kalsán szakadó esőben haladtunk át, majd a sárga sávot követve emelkedőn hagytuk el. Itt egy futó pár ért utol minket, velük még sokszor találkoztunk.

Nem sokszor volt szerencsém repülőtér mellett túrázni

Nem túl biztató látvány, a nagyja még tényleg ezután jött

Ezt a kukoricaföldet szerintem azóta is emlegeti mindenki

Ahogy kaptattunk, kezdett elállni az eső, meg is jegyeztem, hogy a tónál már jó idő is lesz. Hosszú hét kilométer következett, nagyrészt erdőben. Zoli próbált lelkesíteni a hátralévő táv emlegetésével, de a mondat, hogy nemsoká féltávon leszünk, nem segített. Ez a rész nem is nagyon maradt meg bennem, de volt egy patakmenti szakasz, amire azt mondtam, hogy ez esőben is jól néz ki. Nagy szenzációt jelentett, mikor felfedeztük, hogy eltűntek a felhők az égről. Kitisztult az idő, amikor egy nagyon hangulatos rétre lyukadtunk ki. Előttünk a futók és egy másik túratárs haladt, ezért mi is átvágtunk a réten. Már csak alján lett gyanús, hogy nem nagyon találkoztunk szalaggal, így ismét telefonos navigációra szorultunk. Az én itinerem pacallá ázott, ezért nem olvastuk el időben, hogy rét előtt kellett jobbra fordulni. Végül toronyirányban, az erdőn átvágva kötöttünk ki pontosan oda, ahol a jel a kövesútra csatlakozik. Innen már nem volt messze az Izra-tó, a 4. ellenőrzőpont 30,7 km-nél. Már csak egy húszas volt hátra, és végre sütött a nap! A tóban gyerekek pancsoltak, mi pedig végre megszabadultunk a vizes esőkabátjainktól. A frissítőpont itt is bő választékkal bírt, én itt pizzát, dinnyét és barackot ettem és kólát ittam. Kihajtogattam az elázott itinerem és kiterítettem egy lépcsőre, ahol egy-kettőre megszáradt, akárcsak a kiterített ruháim. Befutott egy túrázó, aki úgy elkavart, hogy teljesen kihagyta Nagyszaláncot. Megkérdezte, melyik jelet kövesse, és elindult visszafelé. Hát, nem irigyeltük. Miután sikeresen kipihentük magunkat és megszáradtunk, nekivágtunk a maradék kilométereknek. Zoli lelkendezett, milyen jó a száraz zokniban, én pedig tocsogtam tovább az enyémben.

A "sosem érünk oda" állapotot ilyen szakaszok enyhítették

A rét, amin nem kellett volna végigmennünk. De legalább már kék az ég!

Izra-tó, bepárásodott fényképezővel

Kissé alábbhagyott a társalgás, ahogy a kéken, majd a zöld jelzésen haladtunk. Utóbbi ismét az országhatáron kanyargott, a jelzéseken kívül a határkövek és a lábnyomok is segítették a tájékozódást. Ez a szakasz is emlékezetes marad, 7 vízmosáson kell átkelni. Mégpedig nem is kicsiken, egy ilyen árok 3-4 méter mély is volt. Víz szerencsére nem nagyon volt az aljukon, de a sár megnehezítette a lejutást. Sikerült belekavarodnom a számolásba, szerintem több mászás volt hétnél. Utolért minket a túratárs a rétről és egy beagle kutya is csapódott mellé valahonnan. Óvatosan vettük az akadályokat, Zolinak csúszott a cipője, de sikerült megúsznunk, hogy összekenjük magunkat vagy kitörjük a nyakunkat.

Határon

Vízmosás felülről

Vízmosás alulról

Ezután jött a hegy, ami a szintvonalas ábrán is egy magas tüskeként jelent meg- a Hársas. Nagyon durván meredek hegyoldalon baktattunk felfelé, és útközben azon gondolkodtam, hogy ennek a hegynek miért nincs hírneve? Van olyan durva, mint a Muzsla, mégsem hallottam még róla korábban. Ekkor már szépen sütött a nap, folyt is rólam az izzadtság. A lombok közül néhol ki lehetett látni, szép kilátás tárulhatna innen az ember elé. Végre felértünk, a tetőn jókedvű pontőrök pecsételtek. Ők is fenn voltak már hajnal 4 óta, és nem emlékeztek ilyen esős túrára. 36,2 kilométert tettünk meg eddig. Lefelé a Köves-hegyen haladtunk át, ahol tényleg óvatosan lehetett csak haladni a jókora kövek miatt, amik megbújtak a növényzet alatt. Ki is találtam, hogy jó kis szívatós túrát lehetne ide szervezni a vállalkozó szelleműeknek.

A Hársas- hegy alja még nem kelt gyanút

Pedig elég meredek

Csúcspont

Leereszkedtünk a 6. ellenőrzőponthoz, a Dávid- ortásra (38,9 km), ahol megint frissítőpont várt minket. A pizza maradékaiból a kutya is kapott, sikerült is meglógunk előle. A kék háromszögön lassan emelkedtünk a Bába-hegyre. Letérve az erdészeti útról füves, erdős részen haladtunk, kidőlt fákat kerülgetve. Itt lefújtam magam kullancsriasztóval a biztonság kedvéért. Nem számítottam rá, így annál nagyobb meglepetést okozott a kilátópont panorámája. Alattunk Pusztafalu, szemközt a füzéri vár, körben pedig a zempléni hegyek. Találgattunk, hogy hol fog vezetni az utunk, úgy tippeltük, hogy a legnagyobbat kell megmászni majd. A hegyen vezető ösvény is nagyon hangulatos volt, ez az egyik legszebb rész volt a túrán. Nagyon hamar lejutottunk a hegyről, egy nagy réten vágtunk át, ahonnan még átláttunk a határon. A faluban extra frissítőpont várt minket, de itt már nem töltöttünk sok időt.

Délutáni fények

Kilátás a Bába- hegyről

Rét a falu határában

Pusztafalu

Fokozottan védett területen emelkedtünk, sűrű erdőben a piros háromszög jelzésen. Ismét becsatlakoztunk az országhatár vonalába és a zöld sávba, de a kitáblázásnak köszönhetően esély sem volt eltévedni. Azért sokalltam az időt a pontig, de végül csak megérkeztünk a Vaskapuhoz (47,3 km). Megúsztuk minimális csaláncsípéssel, a sok ember már letaposta előttünk a nagyját. A pontőrök nemrég váltották egymást, mi friss és tiszta srácokkal találkoztunk. Mondták, hogy nem sok van már hátra, és most az egyszer én is így gondoltam. Megelőztünk egy srácot, a pólójáról látszott, hogy debreceni. Kiderült, hogy ő százason van és nincs fuvarja haza. Mondtam, hogy legrosszabb esetben is befér hozzánk. A Csata-réten csatlakoztunk be az Országos Kéktúra jelzésébe, ami mély szurdokok mellett vezetett. Reméltem, hogy meglátom magunk előtt a várat, de erre még várni kellett. Egy forráson túljutva már táblák jelezték az irányt a vár felé. Megtettük az utat, ami igazából nem is volt nagyon vészes, az újjáépített várkapunál pedig ott is várt a pontőr (52,9 km). Itt megint utolértek minket az ismerős arcok, többek között a futópáros, akikről azt hittük, hogy már rég elmentek. A pontőrrel beszélgettünk az új falakról, majd elindultunk. Már leértünk a piroson a kék sávhoz, amikor megnéztem az itineren, hogy a kék romon kellene lemennünk, a vár aljánál jobbra kellett fordulni. Visszamentünk és megtaláltuk a jelet és a szalagokat, és a helyes ösvényen lejutottunk a faluba. Innen már tényleg csak pár utcányira voltunk, de azért bizonytalankodtunk, mert például volt egy templom, amit reggel egyáltalán nem vettünk észre. De végül megtaláltuk a célt és becsekkoltunk.

Pusztafalu már árnyékban

Vár- kút

Várkapu

Végül felhők nélkül is láthattuk

Geriék már átöltözve vártak bennünket, végül nem indultak el a második ötvenesen. Megkaptuk a kitűzőt, az oklevelet és még egy pólót is. A zöldségleves, lecsó, paprikás krumpli hármasból az utóbbit válaszottam, de előbb megszabadultam a cipőmtől. Jól esett pihenni és kajálni, az otthonról hozott ebédemet is megettem.

Büszkeség

Végül 12 és fél óra tettük meg a kb. 55 kilométeres távot. Jó döntés volt a futás, a gyorsítások nélkül bajban lettünk volna a szintidővel. Szerencsére Zolival hasonló a tempónk, szinkronban voltunk végig. A pontokon eltöltött időből lehetett volna faragni, de nehéz a frissítők mellől elindulni. Viccesen úgy lehet összegezni, hogy így legalább több ideig túráztunk jó időben, mint amennyit esőben. Persze, az első 6 órában sem esett folyamatosan, mikor viszont rákezdett, azt megemlegettük. Másnap nem volt fáradt a lábam, nem tudom, hogy ez a botnak köszönhető, de most már teljesen belejöttem a használatába. A szalagozás önmagában hatalmas munka lehetett, végig kísérte a túrát, teljesen rá lehet bízni magunkat. Nem véletlenül választották meg tavaly is az év túrájának. A zempléni táj pedig egyre jobban belopja magát a szívembe. A 200-as távot teljesítők előtt meg le a kalappal!

Galéria