A tavalyi Ultra Tisza-tó teljesítésével biztos helyet szereztünk az Ultrabalaton nevezéskor egy azonos létszámú, azaz hat fős csapatra. A nagyobb kihívás miatt szerettünk volna egy nagyobb csapatot is regisztrálni, azonban a nagy érdeklődés miatt összeomló honlap keresztül húzta a számításainkat. A Bihari Betyárok csapatát kapitányként Józsi, a mögötte álló erős nő, Anica, valamint Józsi munkatársai; Imi feleségével Andival, és Nándi erősítették. Közeledett a nagy esemény, beosztottuk a szakaszokat, sikerült szállást is találni, aztán már azon kaptam magam, hogy a cuccaimat pakolom a hétvégére. Hosszú beszámoló egy hosszú napról.

Péntek délután vágtunk neki a nagy útnak. Két autóval mentünk, a többiekkel a Rekettyés pihenőnél találkoztunk. Egész jó időben értünk le a Balaton partjához, a Club Aligában a rajtcsomag felvétele mellett még a tésztapartin is részt tudtunk venni. Reméltük, hogy nem fogják tudni 8-kor bezárni a helyet. A zsúfolt parkolóhelyek jelezték, hogy rengetegen lesznek, de szerencsére mindenki inkább a kajáért állt sorba, így Józsi hamar el tudta intézni az adminisztrációt. Buri Éviékkel is volt szerencsénk összetalálkozni (annyi sok emberből mennyi volt ennek az esélye?!), ők hajnali rajtidőpontot kaptak. Túrós tésztát ettünk, jégkrémeztünk, felvettük a borokat, majd az elmaradhatatlan fotózkodás következett. Előzetesen nem voltam ráhangolódva a versenyre, de elkapott a hangulat és az izgatottság. Éreztem, hogy nagyon jó lesz ez a két nap. Szállásunk Balatonföldváron volt, ahol szerény vacsora várt bennünket, majd miután mindenki összekészítette a holmijait, lassan eltettük magunkat másnapra.

"Esik az eső, hogy mindenki a sátorban van?"

A szokás hatalma, hogy magamtól felébredtem 8 körül, bár utána próbáltam még egy keveset aludni. A reggeli után még lementem a partra, ahol átjárt az öröm, hogy itt lehetek a Balatonnál. Van egy számomra utánozhatatlan hangulata a tónak és nem is járok túl gyakran ide. Fél 12-kor indultunk el a szállodából. Az egyik autót leraktuk, az egyik biciklit levettük, a másikat vittük magunkkal vészhelyzet esetére. Talán túlzás, de őszintén szólva versenyhelyzetben lehet nem tudtam volna én sem belsőt cserélni egy idegen biciklin. Stratégiánk rém egyszerű volt: egy ember fut, egy biciklin kíséri, a többiek addig pedig a következő pontra kell, hogy eljussanak.

Józsi mindenre felkészült a házipatikájával

13:35-kor rajtoltunk, Józsi volt az első emberünk Anicával. Egy fordítón kellett egy plusz kilométert megtenniük a futóknak még a Club Aliga területén (az egyéni versenyzők Spartathlonra is kvalifikálhatnak ezáltal), de ezt elég sokan benézték, mi is sok mindenkit igazítottunk útba. Lefotóztam Józsit, majd mi is felkapaszkodtunk az emelkedőn utána. Vállaltam az első vezetést gyakorlásképpen, mert benzines autót már vagy 8 éve nem vezettem. Ahhoz képest csak az elején fulladtam le egyszer (meg párszor még később). Egy kicsit nagyobb kitérővel érkeztünk meg az első váltópontra, Balatonfűzfőre, ahol vártuk, hogy befusson Anica. A chip adatait élőben tudtuk figyelni, láttuk, hogy Józsi a tervek szerint halad, csak a mi táblázatunkban a plusz kilométer még nem szerepelt. Jó hangulat volt a ponton és Anica is befutott. Imiék mentek tovább, Józsiék lehűtötték a lábaikat a Balcsiban, majd Csopak felé vettük az irányt. Itt összekészülődtem, hiszen az én leghosszabb szakaszom következett, 22,5 km, amit 5 perces tempóval kellett volna lefutnom. Gondoskodtam motivációról, mondtam a többieknek, hogy vegyenek nekem egy hamburgert.

A fordító után

A balatonfűzfői pont előtt

31 fokot mutatott ekkor a hőmérő. Kényelmes tempót vettem fel, ügyelve, hogy tartsam a saccra jónak talált pulzust, amivel megy a kitűzött tempó. Nem volt semmilyen kütyünk, Imi azt mondta, hogy így kb jó lesz. Egy kisebb emelkedőről szép kilátás nyílt a Balatonra, de a kerékpárút többi része is tetszett. Sok kerós jött velünk szembe, úgy tűnik, a honvédség is pont ekkorra szervezett egy túrát. Nem biztos, hogy jó ötlet volt egyszerre ennyi embert rászabadítani a bicikliútra. Balatonfüreden a parti sétányon futottam végig, tudtam bámészkodni és még egy szabadtéri koncertbe is belehallgattunk. A város végén váltotta le Nándi Imit a biciklin. Itt reméltem, hogy Anica csinál rólam képet, de helyette Nándi mellét állták körbe, rólam figyelmet sem véve. Tihanynál polgárőrök állították le a forgalmat jöttünkre, tök jó, hogy erre is figyeltek a szervezésnél. Az aszófői pont után kezdett emelkedni a terep, keskeny kövesúton futottam kisebb-nagyobb dombokon. A pulzus kezdett egyre magasabbra szállni, de még nem volt vészes. Pécselyig még kezelhető volt a terep, de a falu után már messziről látszódott, hogy egy igen nagy emelkedő következik. A hegy tetején kószáló alakok legalábbis valószínűleg nem véletlenül kerültek oda. Egy piros pólós srác régóta jó tempóban haladt előttem, jó motivációt jelentett, a domb közepén sikerült is megelőznöm. Többen sétáltak felfelé, de én totyogtam tovább töretlenül. Hajtott a tudat, hogy tök lassú vagyok, a tervezett tempótól távol állok. Nem tudtam pontosan a távot, de 20 kilivel számolva már rég be kellett volna érnem és még sehol sem volt a falu. Nándinak sem volt egy fokkal sem könnyebb dolga a biciklin, sőt neki még futnia is kellett utána. Vászolyon váltottuk egymást, mert egy domb sem tart örökké és erre is sikerült feljutnom. Azt azért el kell ismernem, hogy a kilátás parádés volt a medencére. Frissítettem, ettem egy kis banánt meg perecet, a piros pólós srác meg megköszönte a motivációt a dombon.

Balatoni regeneráció

Útra készen

A pont után egyből egy 10 százalékos emelkedő várt, de mondtam, hogy a fene fog itt fáradtan feltekerni, így inkább feltoltam a biciklit. Volt még egy kisebb domb, amin már sikerült valahogy feltekernem. Nándi már jócskán előrébb járt, mire utolértem. Vizet kért és alaposan belocsolta magát. Nem tudtam foggal feltépni a szőlőcukros zacskót, így még amiatt is meg kellett állnom. De legalább tekerni már nem nagyon kellett, szépen lejtett az út Dörgicsére. A pont után valamiért felhívtam Józsit, hogy hamarosan érkezünk, szerintem ez volt a nap egyetlen telefonhívása, jól elvoltunk nélküle is. A távolban látszódott a Balaton, sok futó volt körülöttünk, adtam Nándinak, amit kért, jól haladtunk. A következő pont, Akali előtt előregurultam, hogy lefotózzam Nándit. Ráfordultam a járdára a kereszteződésből, készen álltam a fotóra, de sehol senki. Illetve jött egy csomó futó, de Nándi nem. Pillanatok alatt lefőttem, mint a kávé, basszus elhagytam a futómat! Gondolkodtam, hogy kizárt, hogy letért máshova, nem lehetett nem észrevenni a pontot, úgyhogy csakis elöl lehet. Remélhetőleg. A keskeny kerékpárúton előzgettem a futókat, míg végre sikerült utolérnem Nándit. Utána már meg is érkeztünk Zánkára, a gyerektáborhoz, ahonnan Józsiék futottak tovább. Hamburgert nem sikerült szerezniük, le voltam sújtva.

Dörgicsén

Átmentünk Badacsonyörsre, ahol kajálás után egy olyan helyet kerestünk, ahol be tudunk menni a vízbe. Nagyon ajánlották a hideg vizet a regenerációra. Végül a legelhagyatottabb, kísérteties partszakaszt sikerült megtalálni, ahol combközépig gázoltunk a vízbe egy hattyú gyanakvó tekintete mellett a sötétedésben. Hideg volt eleinte, de hamar megszoktam és utána már kifejezetten jól esett. A kocsinál átöltözésnél felkerült a kompressziós szár is, majd felmértük a terepet a váltóponton. A Varga Pincészethez is jó kis emelkedő vezetett fel, nem irigyeltem Anicát. A kaját aranyárban adták, de legalább volt normális WC és jó retro bulizene. A pontok zenei aláfestésével egyébként teljesen meg voltam elégedve.

Sok időnk volt még, fáradtan tengtünk-lengtünk. Nándi a testvéréékkel találkozott, Imi meg bemelegített, hogy ne fájjon annyira a kiújuló Achilles sérülése. Jött Anica, a ponton kértek egy kulcsot, hogy meghúzzák a biciklikosarat, de Andi nem csak emiatt ment kerülővel, hanem mert ez volt a pincés rész, ahol csak a futó haladhat át. Egész sokat időztünk még itt, úgyhogy nem is kellett sokat várni Badacsonytördemicnél, ahol rengetegen voltak, vagy csak a parkoló és a bicikliút volt kicsi. Megint Nándi futott és én kísértem. A csomagok átadása miatt mindig van egy kis fáziskésés, így valamivel Nándi után indultam el. Sorra előztem a futókat, aztán már csak egy nagyon gyors futó volt előttem és a távolban sem látszott már fény. Megint elhagytam a futómat! Leálltam az út szélén és a vészhelyzet esetére tartogatott listából kikerestem Nándi számát. Éppen kicsörgött, mikor elfutott mellettem. Elfelejtettem, hogy piros pólót vett fel, így simán elmentem mellette. Mondjuk, nem tudom, hogy a vaksötétben mennyit segített volna, ha tudunk beszélni.

Elfutottunk a szigligeti vár alatt, egy két évvel ezelőtti kéktúráról ismerős úton. A keskeny útnak és a mellette növő magas fűnek köszönhetően nehézkes volt a frissítés. A két táska elhelyezésével sikerült ismét megroppantanom a kosarat, de szerencsére nem borult ki semmi. Pedig voltak igen rázós, gyökerek által felnyomott részek, ahol még Nándi is megbotlott egyszer. Valahol itt kezdtünk el mindenkinek hajrázni, aki mellett elhaladtunk. Egy lány egyedül futott, de mondta, hogy örül a tempónknak, sokáig jött velünk. Rájöttem, hogy kísérőnek nem vagyok annyira ügyes. Nándi izót ivott, visszaadta és mondta, hogy nyomjam vissza a tetejét. Próbálta ő, de simán kiütötte a kezemből, mert nem fogtam erősen. Egy nagyobb vízátfolyáson való átgázolás volt még nagyobb esemény, meg egy vasúti átjáró, ahol a gyalogos korláton kellett átszerencsétlenkednem a biciklit. Már vártam nagyon a váltópontot, ahol megint Andiék futottak tovább, mondva, hogy Imi fájós lábával is megoldják valahogy ketten.

Fenékpusztára kellett átjutnunk, de előbb feltöltekeztünk Keszthelyen az autós Mekiben. Nem is tudom, hogy a két sajtburger a testemnek vagy a lelkemnek esett jobban. A váltóponton átöltöztem a második szett futóruhámba, ugyanis én futottam tovább. Átvariáltuk a későbbi szakaszokat, plusz egy szakaszt vállaltam, de bejelentettem, hogy utána alszok. Még a cél előtt egy szakaszt szerettem volna elkérni Anditól, reméltük, hogy beleegyezik. Hűvös volt az idő, felvettem a karszáramat is, ami a szúnyogok ellen is védett. A tele lévő parkoló jócskán kiürült, mire ideje volt a váltóponthoz mennünk. Egy stabil 20 perces késést szedtünk össze eddigre a tervezetthez képest. Gyönyörű csillagos, felhők nélküli volt az ég. Átvettem Anditól a chipet és Nándival nekilódultunk. Frissnek és erősnek éreztem magam, mintha nem is futottam volna délután. Szeretek futni, de azt különösen szeretem, ha jól megy. Most pedig a sík terep és a hűvös levegő megtette a hatását. Nem túl magas pulzussal futottam jó tempót és kifejezetten jól esett. Kirázott a hideg egy világító szemű lótól a vasút túloldalán. A nádasban énekeltek a madarak, brekegtek a békák, egy helyen még a túlparti települések fényeit is láttam. Néhány fára látványos 3D-s fényfestést vetítettek. Itt már több egyéni indulót megelőztünk, szegényeknek már nem sok futás maradt a mozgásukban. A balatonberényi pont után viszonylag eseménytelenül futottam be balatonmáriafürdőre, a két szakasz 10,9 km lett. A ponton találkoztam a debreceni lánycsapat egy részével, mondták is Ildiék, hogy ezt jobban meg sem tudtuk volna beszélni.

Józsi és Anica futott Fonyódligetig. Közel volt a víz, megint lehűtöttem a lábam és gyönyörködtem a hajnali tájban. Aztán befészkeltem a kocsiba és próbáltam egy olyan pozíciót találni, ami elég kényelmes az alváshoz. Nem nagyon sikerült, de annyit talán sikerült segítenem magamon, hogy jobban legyek.

Én vezettem át Lellére, de talán jól mutatja az állapotunkat, hogy egyszerűen nem találtuk. Az útról láttuk a Balatonlelle felső vasútállomást, utána lett gyanús, hogy igencsak túljöttünk. Próbáltunk kis utcákon átjutni a síneken, de végül a cseles körforgalom jelentett megoldást. Lelléről Imiék futottak tovább, több emlékem nincs is a pontról. Földvárról futottam megint én, de előtte egy pékségből vettünk kaját.

Rotty

Már csak 30 km

A ponton előkészítettem mindent a futáshoz, majd semmivel sem törődve lefeküdtem a fűre. Itt is sikerült valamennyit pihenni, valószínűleg ez a kevés pihenés és a vízszintes helyzet is sokat segített, elég élénken keltem fel. Ez a szakasz is jól ment még, kis utcákon, tóparti sétányokon futottam, szóval a nyaralókat és a tavat is tudtam nézni. Volt pár kanyar, útátkelés, de már nem voltak polgárőrök, jobban kellett figyelni. Az egyik frissítőnél mondták, hogy írjam alá a táblájukat. Talán Szántódon botrányos minőségű járdán mentünk, de futva nem zavart. Aztán Nándi váltott Balatonszéplakon 12,5 km után és én bicikliztem. Reggelire megettem egy banánt, de többet nem mertem enni a következő futás előtt. Több üveg vizet kaptunk ezen a pár szakaszon, mint amennyivel elindultunk, de szükség is volt rá. Itt már kicsit megborultam, mikor át kellett tolni a biciklit egy lépcsőn a Sió-csatorna felett. Attól is tartottam, hogy a sok kanyar miatt valahol rossz felé fordulunk. Már nem mindig voltak látótávolságban mások. Aztán jött egy keskeny járda, én kimentem a kétsávos útra. De Nándit frissíteni kellett, úgyhogy valahogy kacifántosan még azt is meg kellett oldani. Basszus, épül a rengeteg luxusapartman az ilyen-olyan parton, de egy méter bicikliút nem volt egész Siófokon, ilyen a világon nincs. De hogy a szépre emlékezzünk, volt egy kislány, aki saját kis frissítőasztallal várta a futókat.

A keróról leszállva még egy 4,3 km-es szakasz várt rám. Józsit átvitték a következő pontra, hogy biztosan ott legyen, hozzám pedig Anica csatlakozott a célig bringázva. Örültem, hogy együtt vagyunk, de jobb lett volna, ha nem öt méterrel megy előttem, de ő aztán tudja, hogy kell kihozni az emberből a teljesítményt. Hosszú egyenes szakasz volt a vasút mellett, jópofa nyaralók sorakoztak a másik oldalon. A végén végre meg tudtam enni a pizzás csigámat. Megkérdeztem Andit, hogy nem haragszik-e amiért elvettem a szakaszát, de azt mondta, hogy egy percig sem bánja.

Aligán sikerült a versenyhelyszínen parkolni, de elég gépiesen jöttünk le a lépcsősoron. Mire leértünk a célba, már jöttek is Józsiék, ez volt a nap legszorosabb érkezése. Mondtuk, hogy egy métert sem futunk feleslegesen, úgyhogy csak befutófotó erejéig szedtük össze magunkat. Nyakunkba akasztották az érmet, megcsináltuk! 21 óra 15 perc alatt futottuk körbe hatan a magyar tengert, amivel összetettben és kategóriában is bőven a mezőny első felében kötöttünk ki.

Józsi befutója

Leültünk a befutósörrel, szerintem elég ramatyul nézhettünk ki. Találkoztunk a debreceni HRSE-s lányokkal, nagyot mentek, 3. helyezést értek el. Aztán csináltunk csapatfotót is a pódiumon, majd rövid ténfergés után visszaindultunk a szállásra. Sajnos a balatoni lábhűtés elmaradt, ennek tulajdonítom, hogy másnap azért voltak kisebb panaszaim. De a lábfájás sehol sem volt az alváshiányhoz képest, ami utána még napokig kísértett. Utoljára a 115 km-es túrámon voltam ilyen sokáig ébren egyhuzamban. Ebéd után jól esett a pár óra alvás, mielőtt hazaindultunk.

Én eléggé Ultrabalaton szkeptikus voltam őszintén szólva, de Anicáéknak nagyon nagy álmuk volt, én meg nem ellenkeztem eléggé. De végül egy percig sem bántam meg, az egészet elég pozitívan sikerült megélni. Igaz, a nevezési díjra nagyvonalúan próbálok nem gondolni. Megvolt a nagy futós sikerélmény, picivel több, mint 50 kilométert futottam. Igaz, reggel fejben sikerült 55-nek összeadni, majd kiderült, hogy 49,3, majd, hogy az új táblázat szerint mégis 50. Nem terveztük túl, de jól működött a váltásunk. Mindig ott voltunk időben, nem tévedtünk el, nagyon jók voltunk. Jó csapat jött össze, remek embereket ismertem meg. Nagy elismerés jár nekik, mindenki erőn felül teljesített, nagyon odatették magukat, hogy sikerüljön a cél. Azt mondom, hogy az Utrabalaton tényleg hatalmas élmény, amit érdemes mindenkinek megtapasztalni. De mondtam Anicának, hogy vágjon agyon, ha én ezt egyszer egyedül akarom körbefutni.