Hétmérföldes lépés

Téli Mátra XL- 2017. 01. 28.

10 óra poroszkálás a porhóban

2017. január 30. - athrun

A tavalyi Téli Mátra M távjának teljesítése után rögtön megfogalmazódott bennünk, hogy legközelebb a hosszútávon indulunk. Az ötletgazda személye feledésbe merült, így a megtorlás is elmaradt, pedig a nap folyamán felmerült, hogy igény lett volna rá. Gyorsan regisztráltam, amint megnyílt az online felület az év első napján, bár idén nem teltek be olyan gyorsan a távok és a túra előtt sokan lemondtak az indulásról. Nem mondom, én is elég aggasztó képeket vizionáltam, mikor olvastam a helyzetjelentéseket a hóról és a jégről. De végülis már három hetes jégen futás állt mögöttem, annál rosszabb pedig csak nem lehet. És valóban, az Egyetem sugárúton több jég volt, mint a Mátrában ezen a 40 kilométeren. Azért a Decathlonból vettem egy pár túrabotot, úgyis dicsérték és jól jön a karjaimnak is az erősítés. Az utazással ismét szerencsénk volt, a Hajdú Rendészeti Sportegyesület ismét szervezett különbuszt a helyszínre. Korán indultunk, de így legalább hamar meg is érkeztünk a helyszínre, Mátrafüredre.

teli_matra_1.jpg

7 körül már az Erdészeti Középiskolánál voltunk, ahol a legnagyobb meglepetésünkre nyoma sem volt a tavalyi sornak, ami akkor a tornaterem sarkánál ért véget. Bementünk és miután kiderítettük, hogy melyik kód kié, egyből be tudtunk nevezni. A legtöbb időt a WC keresgélése vitte el, de végül 7:36-os indulással nyakunkba vettük a 40 km-es távot. Felvettük a kamáslit, Anica pedig hólánccal is készült, majd rutinosan elindultunk a zöld keresztet követve, akár csak egy éve. Az utcákon jól lehetett haladni, Debrecenben sokkal jegesebbek voltak a járdák. A reggeli szürkeségben haladtunk tovább immár edei ösvényeken a zöld sávon. Gyakran előztek meg bennünket futók és gyorsabb túrázók, de elég jó tempót lehetett tartani. A tavalyi tömegnek most nyoma sem volt. Most is sokan voltunk, de egyáltalán nem volt vészes. A ködös, zúzmarás rét a rejtőzködő hegyekkel nagyon szép látványt nyújtott. A hó a Cserkő-bányát is elfedte, a tetejéről nyíló panorámát idén sem nagyon tudtuk élvezni. A hóban menetelést ekkor még nagyon élveztem, először éreztem azt, hogy én is szívesen futásnak erednék.

Idén nem láttunk el Gyöngyössolymosig

Cserkő-bánya

Ahogy közeledtünk az első ellenőrző pont, Lajosháza felé, az ég is elkezdett kitisztulni felettünk. Jó tempóval haladtunk a 10-15 centis hóban. Az ösvényt jól felismerhetően beszínezte a több száz túrázó, a hó tetejére felkavarodott az avar. A nap első összecsuklását is sikerült összehoznom, a térképet böngésztem, amikor megcsúsztam és elegánsan seggre ültem. Bár nem éreztem a hideget, végig kesztyű nélkül mentem, a hó nem olvadt, így végig 0 fok alatt lehetett a hőmérséklet. Leereszkedtünk a Nagy-patak hídjához, ami alatt a víz teljesen be volt fagyva. A vízszint igen magas volt, nagyon örültem, hogy elkerültük az olvadást. Az ellenőrzőponton megkaptuk a pecsétet és egy almát és egy házi kakaós csigát, Józsi is felrakta a hóláncát, én pedig teáztam. Itt válnak el a hosszú és rövid távok, így innentől teljesen új volt nekünk minden. A sárga négyzet emelkedője meglepetésként is ért, kissé nehezen ment egyidejűleg a kaptatás és az alma elfogyasztása. Az emelkedő tetején, az Üstök-főnél azonban hihetetlenül szép volt a táj. A felhőtlen eget és a zúzmarába öltözött fákat nem győztem csodálni. Hátratekintve a fákról leeső apró jégkristályok szórták a fényt a levegőben. Örültem, hogy megint egy ilyen szuper téli élményben lehet részem, az idei télre nem lehet panaszunk e tekintetben.

A sárga sávon, majd a piros kereszten haladva egy vadaskert mellett felüdülés volt a letaposott erdészeti úton haladni. Jó volt végre biztos talajon haladni, a porhóban botorkálva már úgy éreztem, hogy minden irányba rendesen megnyújtóztattam a bokaszalagjaim. Majd ismét kisebb ösvényekre tértünk rá. Eléggé elszakadtam a többiektől, nem vettem észre, hogy megálltak elővenni a túrabotokat, így kicsit lassítottam. Itt láttam meg először a fák között a Kékest, míg délen az alacsonyabb területeket ködpaplan lepte el. Nem nagyon tudtam belőni merre járhatunk jellegzetes pontok hiányában, milyen messze van még a következő pont és ez zavart.

Egy-két helyen kis kilátás nyílt a fák között, ahol ismét láttam a Kékest és a közelebbi pontunkat, a Galyatetőt. A kövesúton átkelve találkoztunk Timiékkel. Ők már előző nap feljöttek és előttünk indultak el. Sajnos Öcsi lába nagyon rosszul bírta, így a következő ponton kiszállni készült. Timivel előrementünk, mert náluk voltak Évi és Bálint itinerjei is. Elmesélte a Bükki kihívás élményeit, így gyorsan eltelt az idő és meg is érkeztünk Mátraszentimrére. Itt teát és zsíros kenyeret is lehetett kapni. A kolbászzsíros kenyér egyszerűen isteni volt, két szelettel is megettem, kis túlzással már ezért megérte ennyit gyalogolni. Öcsi maradt és megvárta a buszt, Timiék továbbindultak és mi is mentünk tovább. Az utca végén a távolban ott magasodott a TV torony, és az még nem is a cél volt. De legalább ekkor volt kb. 20 perc plusz időnk.

Az ellenőrző pont Mátraszentimrén

A pontok környékén mindig felgyűlik a tömeg, így itt is hosszú sorokban haladtunk Galyatető felé. Jó kis emelkedőn vezetett az út. Ezt a túrát most elég szétszéledve tettük meg, de azért általában tartottuk a látótávolságot. A Piszkés-tetőnél értük utol Timiéket és a kék sávon haladtunk tovább. Legnagyobb meglepetésemre itt volt egy olyan MTSZ kőoszlop, amire jelzéseket is festettek. (Jajj ez minket is de meglepett. Fel sem tűnt a nyomorunkban... �- Anica) Nem volt még szerencsém hasonlóhoz, de megnyugodtam, hogy tényleg ez lenne az értelme a jelenlétüknek. Bandukoltunk tovább, Galyatető szélén az első kis házaknál még csak a tornyot láttam, a kilátót még nem. A sífutásról beszélgettünk, néhányan a hegy tövében ezt a sportot űzték. Aztán egy vezeték miatti irtáson láttuk meg először a Tátrát. Sosem vagyok benne biztos, de most kicsi a tévedés esélye. A ködfelhőben két közelebbi hegy emelkedett ki, a távolban pedig ott sorakoztak a havas hegycsúcsok. Később még több helyen is feltűnt a panoráma, legnagyobb örömünkre.

Végre megpillantottuk a kilátót és hamar eldöntöttük, hogy fel is lépcsőzünk a tetejére. Anica úgy is kíváncsi volt már a híres építményre és én sem tudtam elmenni mellette, ha már ott vagyok. Nem is csalódtunk, a kilátás remek volt. Nem vagyok annyira jártas a Mátrában, így még nem sok mindent tudok beazonosítani, de szépen látszott a hegy vonulata keletről nyugatra. A Kékes még mindig elég távolinak tűnt sajnos. Keletre a Bükk tömbje emelkedett még ki, északra pedig a Tátra, a hegy lábánál pedig Mátraalmás feküdt. Erősen fújt a szél, de a csoportkép nem maradhatott el. A lejövetel nekem kicsit félelmetes volt, nem tudom ki szerint volt jó ötlet rácsos lépcsőket használni.

A turistacentrumnál pecsételtünk, majd hamar indulnunk kellett, mert az összes előnyünket elkilátóztuk. Zoli itt hátramaradt, de mondta, hogy siet majd. A teljesítménytúrákon a legnagyobb ellenfél mindig a szintidő. Én is elkezdtem a matekozást, amiben nagy segítség volt, hogy az itineren részletesen le voltak írva az ajánlott részidők. Majdnem rossz irányba indultam volna, a kék kereszt helyett a sávon, de szerencsére egy ilyen népes túrán nem lehet eltévedni. Itt volt egy két csúszós rész, valamint köves volt az út, így elég sokat botladoztam. Aztán az előzések közben rájöttem, hogy az ösvény melletti 30 centis hóban sokkal jobb haladni, mert legalább biztosan megfogja a lábam. Ez a szakasz elég hosszú volt, számoltam az időnket és, hogy hol járhatunk, de nem haladtunk elég jól. A jórészt lejtős úton jól lehetett haladni, de Anicáék elmaradtak, pedig sokszor belefutottak ők is, Zoli meg ki tudja hol járt.

A kövesútra érve a jelzés pár száz méteren párhuzamosan haladt az úttal. Én a hóban mentem, de a többség az aszfaltot választotta. De a 4. ponthoz vezető emelkedőt senki sem kerülhette el. A Csór-hegy oldalában nagy tűz mellett osztották a pecséteket, ekkor pont 2 óra volt, tehát éppen szintidőn belül voltunk. Innen visszanézve a fák között rá lehetett látni a Galyatetőre, ahonnan elég nagy utat tettünk meg idáig. Felhívtam Zolit, hogy merre jár, jól haladt ő is, nem sokkal volt mögöttünk. Anicáékkal megbeszéltük, hogy a következő pontnál ők rövidítenének az L távra, de én erősen gondolkoztam, hogy végigmegyek. Elég jól bírtam még és hazafelé sem kellett vezetnem, így bátran szétcsaphattam magam.

Csór-hegy oldal

A Vörösmarty-turistaházhoz egész hamar odaértünk, így nyertünk 10 percet a szintidőből is. Az egész nap legcsúszósabb szakasza a pecséthez vezető pár méter volt a ház csempéjén. Bent teát is osztottak és nápolyit is kaptunk. Megbeszéltük a továbbiakat, Anicáék az L-en folytatták a piros sávon, én pedig megyek tovább a terv szerint. Ehhez előkaptam a túrabotokat, nagy nehezen összeszereltem, megettem egy kakaós csigát és egy energiazselét. Közben megéreztem, hogy a cipőm beázott. A buszmegállóban nagyon sokan várták a buszt, úgy tűnik, hogy a túra eléggé megnyírta a mezőnyt. Találkoztam Zolival is, a helyzetjelentés után mentem tovább, szerintem pont elérte a többieket. Kapkodtam a lábaimat, hogy hamar a következő pontra érkezzek. Bár tavaly is erre vezetett az utunk, nem nagyon volt az ismerős a táj. Jól lehetett haladni, kevés emelkedő volt és nem sok túrázó. Mellettünk magasodott a hegy, de a TV torony csúcsa csak amögött kandikált ki. De tudtam tavalyról, hogy a rám váró emelkedő gyilkos lesz. A Pisztrángos-tónál működött a pecsétpont és az önkiszolgáló étterem. Nagy küzdelem volt megkenni a kenyeret a hideg kolbászzsírral. Útközben elfalatoztam, majd megkezdődött a mászás.

Pisztrángos-tó

A Kékes északi lejtőjén jártunk és már érezhetően hűvös volt. Persze a mászással azért sikerült bemelegedni. Ahol tudtam, próbáltam előzni, de néha jólesett beszorulni az emberek mögé és lassabban haladni. A porhó nehézsége pont az emelkedőknél jött elő legjobban. Hiába láttam az előttem haladók lábnyomát a hóban, amikor beleléptem, nem tartotta meg, hanem beomlott a lábam alatt. De legalább elmondhatom, hogy a túrabot jól vizsgázott. A Gabi halála előtt egy rövid szintút könnyítette a menetet, ekkor voltam féltáv körül. Utána már láttam az ösvény végét, de még sokáig és meredeken kanyargott az ösvény. Felérve a Sötét-lápára már tudtam, hogy most már nem lesz olyan vészes az emelkedő. Itt egy kilátóponton lenyűgöző jelenségben gyönyörködhettem, a ködtakaróból egy felhő emelkedett ki. Nem láttam még ilyet, ha nem látom, nem is hiszem el, hogy ilyen van. És otthon véletlenül pont madártejjel vártak.

Nem adja vissza a kép a meredekséget

Ez már annál inkább

A Kékes innentől már tényleg nagyon közel volt és nem is volt már olyan meredek az út sem. De az előző kaptató mindenki erejét eléggé felőrölte és elgyötörten haladtak előre. Ahol volt hely, ott előztem. Tavaly semmit sem láttunk, így nem tudtuk, hogy mennyit kell még menni, de most a torony jó viszonyítási pontként szolgált. Az ellenőrzőpont egy faházban volt, meleg volt bent és sok ember. A teljesen bepárásodott szemüvegemmel kínlódtam, a bögrémet akartam leakasztani a táskámról, de sehogy sem sikerült, így egy pontőrt kértem meg. A tea sajnos már kihűlt és az íze sem jött be. A hegyen sokan szánkóztak és síeltek, én egy nagyobb bucka tetején álltam meg és raktam rendbe magam. Éreztem ugyanis, hogy kicsit kapar a torkom. Alkonyodott, északra már nem volt olyan jó a kilátás, de a déli sípályáról ismét lenyűgöző látvány tárult elém. A naplemente vörösre színezte a hegyek oldalát nyaldosó felhőtengert.

Végre eljött az a pont, amit már olyan régen vártam, megkezdődött az ereszkedés. A kék kereszt jelzést kellett megkeresnem és az aszfalt és a turistaút között méteres különbségeket leküzdenem. Ezeknél a kereszteződéseknél a felezővonalig ráhordták a túrázók a havat az útra. Kétszer csúsztam meg, de nem volt nagy baj, elég könnyen értem földet, ebben is segített a túrabot. Elővettem a hétmérföldes lépéseimet és lendületesen rongyoltam le a hegyről. Sok hely volt, könnyen lehetett előzni, térdemeléssel trappoltam a járatlan hóban. A lemenő nap szép piros fénnyel festette meg az erdőt. A piros sávra csatlakozásnál van egy rövidítés, én most követtem a jelzést. Utánam is szóltak, hogy térjek le, de mondtam, hogy csak kikerülöm a meredek részt.

A szanatórium előtt táblával jelöltek egy alternatív útvonalat, de a patak feletti, kötéllel biztosított ösvény sem volt csúszós, jól járható volt. Át a kis hídon, majd nemsoká hosszú sort láttam meg. Ez a pont tavaly is necces volt. Itt sem csúszott annyira a cipőm, de jól jött a kötél, amibe kapaszkodhattam. Itt feltorlódtak az emberek, próbáltam kiszállni a vonatból, de igazán jól csak a Gyökeres-forrásnál lévő utolsó ellenőrző pontnál tudtam meglépni. Itt többen is osztották a pecsétet, hangosan jelezték, hogy nekik is lehet adni a lapokat, gördülékenyen ment a folyamat. Itt már erősen sötétedett, de csak azért sem vettem elő a lámpámat, bár amilyen gyengék, sokra nem is mentem volna velük. Szerencsére a hótakarónak köszönhetően nagyon jók voltak a fényviszonyok, így nem kellett plusz segítség. A Máriácska mellett már teljesen besötétedett, de itt már kiépített és sajnos elég csúszós út vezetett a faluba. Hamar beértem a házak közé, most már az aszfalton tudtam robogni. Az iskola még elég messze volt, szerencsére a sok túrázónak köszönhetően itt is egyértelmű volt, merre kell letérni. Az iskola előtt még megcsúsztam egy utolsót egy jégfolton, majd megkaptam a célpecsétet. Leadtam az itinert, gratuláltak a teljesítéshez, majd pár percen belül megkaptam az oklevelet, a kitűzőt, egy hűtőmágnest, meg egy sportkrémet ami este elég jól jött. Felhívtam a többieket, hogy beértem és azonnal megyek, fotózkodtam a tavalyi fotófalnál, kértem egy bögre teát és visszasétáltam a buszhoz.

Gyökeres-forrás

A cél most nem volt zsúfolásig tele, a többség az aulában volt

A távot végül 9 óra 59 perc alatt tettem meg. A többiek nagyon örültek nekem és gratuláltak, bár szerintem csak biztos elunták a várakozást. A többiek is beértek időben az L távon, úgyhogy mindenki nagyon örült a másiknak. Lehámoztam magamról a jéggé fagyott kamáslit és cipőt és száraz holmikat vettem magamra. Pótoltam az energiát a táskámban található összes kajával, majd megpróbáltam aludni, kevés sikerrel. Mindannyian jól éreztük magunkat, kellemes elfáradtunk és elégedettek voltunk a nappal, de a jövő évre vonatkozó elhamarkodott kijelentések most elmaradtak.

Nagy kihívást jelentett a hó, de én örülök, hogy idén jelen volt a tél a Mátrában. Szerencsénk volt a viszonylag korai indulással, mert elkerültük az igazán nagy tömegjeleneteket. A térdig érő hóban pedig szerintem könnyebben lehetett előzni, mint a tavalyi sárban. Persze az sem mindegy, hogy idén az ösvények azért libasorba kényszerítették a mezőnyt. Elég megosztó rendezvényről van szó, így a szervezők részéről elég nagy baki volt egy olyan nagy támadási felületet hagyni, mint a tavalyi fotófal kiállítása. Én mindesetre elégedett voltam a szervezéssel, a lebonyolítás még mindig nagyon profi. A kapott élmények meg úgyis megfizethetetlenek. Köszönöm a különbusz szervezését és az útitársak türelmét, amivel eléggé visszaéltem.

Fotók a link mögötti galériában.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://maratonom.blog.hu/api/trackback/id/tr5812166785

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.