Büszke vagyok rá, hogy folyamatos futás mellett sem lettem beteg a télen. A hirtelen beköszönő meleg időhöz a téli futónadrág túlzásnak bizonyult, a futáson teljesen lefőttem és másnap már megfázva ébredtem. A hetet folyamatos orrfújással töltöttem, és bizony el is gondolkodtam rajta, hogy az előnevezés ellenére mégsem megyek el a Tarcalon megrendezett Kőfejtő Crossra. Végül Erika rám írt, hogy megyek-e, mert nem talált fuvart, én pedig igent mondtam neki. Bár vágytam a részvételre, de kellett ez a kis lökés. A hosszútávot néztük ki, ami 11,5 km hosszú volt, és 440 méter szinttel volt megspékelve.

Szép, napos volt a szombat reggel, a parkoló autók által könnyen megtaláltuk a verseny helyszínét, Tarcal legszélén. Az autók fölött ott magasodott a hegy, és a TV- tornyot látva nem tudtam nem arra gondolni, hogy nekem még fel kell futnom odáig. A nevezési sátornál hosszú sorokban álltak mind a futók, mind a mountain bike-osok. Sajnos nem haladt gyorsan a procedúra, és még hátra volt az átöltözés és a bemelegítés. Addig legalább megreggeliztem, majd fizettünk és még mindenre maradt idő. A Debrecen Környéki Futó Ismerősök több tagja is indult, velük is tudtunk pár szót váltani. A hosszú (édes) és a rövid (félédes, borvidéken vagyunk) távosok egyszerre indultak. A baj csak annyi volt, hogy a pálya azonnal emelkedett. Az aszfaltcsík hamar elfogyott alólunk, szőlősorok között kanyarogva emelkedtünk felfelé. A kilátás már az első forduló után remek volt. Az idő elég szeles volt, így történhetett, hogy az egyik rajzszöggel rögzített irányjelző lepottyant. Nekem szerencsém volt, mögöttem valaki tudta az utat és kiabált, hogy jobbra kell térni, de néhány ember már továbbment egyenesen. Elfutottunk a bányató mellett is, csak éppen jóval fölötte voltunk, így nagyszerű látványt nyújtott. A futás nem volt egyszerű felfelé, a pulzusom hamar 170 felé ment, majd néha már 180-ról kellett volna lentebb hozni. Visszább fogtam az agarakat, biztos ami biztos. Ahol nem emelkedett nagyon a pálya, ott jól is tudtam futni, csak ezekből elég kevés volt. Sőt, egy helyen olyan meredek szőlősorok között kellett menni, hogy jobbnak láttam lassítani és belesétáltam. Persze haladni kellett, így pihentető bandukolásról szó sem lehetett, de jól megy a gyors gyaloglás. Ezután csatlakoztunk a turistajelzésre, amely már erdőben vezetett a műútig, ahol frissítőpont várt. Lehúztam egy pohár vizet, majd a kövesúton futottam tovább felfelé egyedül, mert az előttem futók mind visszaforduló rövidtávosok voltak.

Az aszfaltról hamarosan le kellett térni turistaútra, ami itt szintben haladt. Az erdő tele volt virággal, főleg a keltike lila színe dominált. A sípálya azonban megállásra késztetett. A lombtalan fák között eddig is felsejlett a táj, azonban a felvonók vonalában tökéletes kilátás nyílt a Bodrogköz vidékére és a Zemplén hegyeire, ami mellett nem tudtam volna elfutni. A térképeken jelzett nagy kékség nem túlzás, a Bodrognak tényleg ilyen nagy ártere van. A legnagyobb kapaszkodó következett a piros háromszögön fel a csúcsig, és mivel közel s távol egy embert sem láttam, nem is siettem. Az ilyen belesétálós emelkedők jó alkalmat adtak az orrfújásra, amitől persze még kevesebb levegőm lett és még rosszabbul bírtam szusszal a felfeléket. Már gyanakodtam, hogy rossz úton megyek, amilyen régen láttam szalagot, amikor végre felértem a csúcsra. Fent szóltak, hogy kerüljem meg az autót, de én a kilátás hatása alá kerültem, így valahogy oldalazva fordultam, hogy minél többet lássak. Gyönyörű tiszta idő volt, de nem nézelődhettem sokáig. Az aszfalton végre tempósabban tudtam haladni. Vitt a lendület, eléggé odacsaptam a lábaim, ezért próbáltam szélre húzódni a földes részekre. Hatalmas lépéseket tettem, úgy éreztem, hogy ennél gyorsabban nem is tudnék haladni. Egy futó szemből érkezett, ő elnézhette a letérőt. Egy visszafordítónak köszönhetően négy embert láttam, akik előttem voltak. Ott is volt frissítés, egy izót ittam, majd visszafordultam. Felfelé már nem volt olyan jó. Az első frissítőpontnál tértünk vissza mi is a pályára, ahol felfelé jöttünk. Két rövidtávos érdeklődött, hogy jó irányba mennek-e, messze van-e a vége. Kisegítettem őket, majd a szőlőkhöz visszaérve nekem is jól jött volna egy kis segítség. Láttam, hogy merről jöttünk, a földön szalagok vezettek a másik irányba, a nyíl azonban olyan furcsán állt. Eddig mindenhol sárga szalagok voltak, itt azonban csak egy kéket láttam, ez is megzavart. Némi tanácstalankodás után megindultam lefelé. Lefelé is meredek utak vezettek a szőlők között, kicsit féltem is tőle. Itthon a Pityeri szőlőben fele ekkora emelkedőkhöz vagyok szokva amikor ősszel szüretelünk. Közben már a tavaszi munkákat végezték az emberek, metszettek, kötöttek és egy kaszáló traktort is megelőztem. Az utolsó, meredek lejtő aljában már láttam a Tarcalra vezető kövesutat, így miután sikeresen lerobogtam, arra is fordultam. Végül már csak hosszú utcán kellett átfutni és meg is érkeztem a célhoz. 60 perc alatt sikerült lefutnom a távot. Évi a félédesen már befutott, együtt frissítettünk az önkiszolgáló ponton, és néztük a bicikliseket, köztük Mikit keresve, mert közben az ő versenyük is elindult.

Sorra jöttek a futók is. István mondta, hogy keveset mért a GPS, valószínűleg elnézett egy kanyart. De melyiket, szerintem én jól jöttem mindenhol és végig egyértelmű volt a pálya. Végül Attila mondta el, hogy melyik volt az a bizonyos pont, amit elnéztünk. Én nem is emlékeztem rá először, mert semmi gyanúsat nem láttam, nekem a végén is egyértelműnek tűnt a balkanyar. Mivel a montisok még a pályán voltak, elég sok idő volt az eredményhirdetésig, így elindultunk feltérképezni a terepet. A kérdéses ponton rá is találtunk a probléma okára. Egy vékonyabb botra voltak kitűzve a nyilak, a lapok azonban nem voltak laminálva, így a szél teljesen áthajtotta őket. Az első szalag is túl messze volt kitűzve. Bejártuk a kimaradt szakaszt, ami egy újabb szőlődombra vezetett fel, ahonnan remek kilátás nyílt a Nagy-Kopaszra. Itt is nagy munkában voltak a gazdák. Ezután egy különleges mélyúton vezetett a pálya, aztán a hegyről lejutva a falu központjában csatlakozott a már ismert útra. Sajnálom, hogy lemaradtam erről, nagyon klassz lett volna itt végigfutni, még úgy is, hogy egy újabb domb nélkül is remekül elvoltam. Végül Magyarország legnagyobb Krisztus szobrához mentünk fel, majd a Bányatóval tettük teljessé a látnivalók megtekintését.

Visszaérve már kint voltak az eredmények. Legnagyobb meglepetésemre kategória első lettem, de tudtam, hogy ez így nem oké, mert én nem futottam végig a pályán, amit a nagy időkülönbség is jelzett a másodiktól. Szóltam is a szervezőknek, akik éppen az eredményeket számolták, hogy én bizony rossz irányba fordultam. Azt mondták, hogy tudják, de olyan nagy előnyöm volt, hogy valószínűleg nyertem volna így is. A nagyon jó eredményűeket azonban kizárták, mert nagyon sokan fordultak rossz irányba. Hát jó, ahogy jónak látják. Tébláboltunk egy darabig, az események eléggé megosztóak voltak, de nehéz igazságot tenni ilyenkor. Elkészült a gulyás, a tányérokat alaposon telemerítették. Jóízűen ettem, majd az egyik szervező szólt, hogy igazam volt és átírták az eredményeket. Így lettem végül harmadik. A kettőtől kezdődő eredményhirdetésen nem csak én álltam dobogóra, Erika és Évi is korosztályos elsők lettek. Ezután tombolasorsolás jött, ahol csomó biciklis holmit nyertem, és egy üveg bort, ami kiszakadt a szatyorból és így az ördögé lett. A hosszúra nyúlt zárás után pedig mindenki elindult haza.

Összességében jó verseny volt, szuper király pályával. A nevezésen és a tombolán kicsit gyorsítani kellene, valamint erősíteni a pálya kijelölését. Nem venném ki a hosszú távból azt a szakaszt, de a kérdéses kereszteződésre lehetne embert állítani. A nyilak felirata lehetne jobban látható és színes, valamint a rögzítéshez kéne egy erősebb módszer. Persze legközelebb én is jobban ráfekszek a pálya memorizálására.