A vonalas túrákkal a legnagyobb gondot a logisztika okozza, épp ezért örültem meg, amikor körvonalazódni kezdett egy közös út gondolata a Tortúrára. A nagyon lelkes Timit és Öcsit is sikerült beszervezni, így a társaság is adott volt. Köszönet Istvánnak a mikrobusz intézéséért! A pénteki egész napos eső után úgy tűnt, hogy az Irinyi túra után most ismét elázunk. Mondtuk is, hogy tavalyi volt a havas kép, amit a szervezők kitettek Facebookra. Miskolctapolcán álltunk meg először, a busz nagy része ugyanis a 65-ös hosszútávon indult. Nézelődtünk a rajtban, sok ember összegyűlt a kis iskolai aulában, néhány ismerőssel is összefutottam. Az eleje már el is rajtolt, mikor beültünk a buszba, hogy átmenjünk Ómassára, a 44 kilométeres táv rajtjába. Nem kellett sietnünk, mert bő másfél óránk még volt az indulásig. A Vadász Kocsma is csak 8-kor nyitott, így még volt idő fotózkodni a hóban, ugyanis itt már fehér volt a táj. Aztán kinyílt a kocsmaajtó és beültünk a cserépkályha mellé melegedni, én a zoknimat is megszárítottam. Közben észrevettem, hogy az Eger Csillaga után megragasztott cipőtalpam félig megint levált, de a kamásli elég jól tartotta, így elhessegettem minden aggasztó gondolatot. Egyre többen érkeztek, néhányan indulatosan panaszkodtak az késői indítás miatt. Timi a lehetséges okokat ecsetelte, majd kiderült, hogy csak sztoikus nyugalommal várakozó túrázók vagyunk, így elkerültük, hogy megverjenek minket. Felmerült az a kérdés is, hogy kint vagy bent fognak-e majd rajtoltatni. Végül olyan jól elkaszinóztuk az időt, hogy véletlenül vettük észre, hogy odakint már lehet indulni. Szerettük volna az első három rajszámot, de kiderült, hogy azokat már a buszon kiosztották.

Rajt Ómassán

Hegyvidéki reggel

Eddig még csak Ómassa központjában jártam, de most átsétáltunk a falun, ami sokkal hosszabb, mint gondoltam. Nem is egy nagyon szép portát láttunk, de megállapítottuk, hogy nem költöznénk ide. A régi bánkúti kövesúton vezetett a túra a Száraz-völgy járhatatlansága miatt. Nem haladtunk valami gyorsan a hó miatti lelkendezés és fényképezés miatt, de legalább a napi hógolyózást is letudtuk. A havas ágakról remekül lehetett egymás nyakába borítani a havat. Megelőztünk egy kutyás csapatot, majd minket hagytak le futók. Megállapítottam, hogy hatalmas szabadságélmény lehet ekkora hóban futni. A hó egyre jobban esett, a sípályáknál már szabályos hóviharba kerültünk. A szememben furcsa fehér fények villództak, elég furcsa élmény volt, már-már hóvakságot vizionáltam. Egy szánkóval csúsztak el mellettünk, ahogy felértünk a Fehér Sashoz. A biztos teljesítés érdekében kicsit szigorúan vettem a többieket és csak a Faktor-rétnél engedtem pihenőt.

Havas csodavilág

Keresztülvágott sziklák, régi domború tükör torzójával

Egyre hízott a hótakaró

Karácsonyi hangulat

Bánkút környékét mindhárman ismerjük és szeretjük, ezért meglepődtünk, hogy Csalánosnál egy egész nagy fenyvest vágtak ki. Közben észrevétlenül becsatlakoztunk a hosszú távosokhoz. Megkérdeztem egy futót, hogy az élmezőnyhöz tartozik-e, de azt mondta, hogy nem. Kíváncsian vártuk, hogy mikor érnek utol bennünket a többiek. Számolgattam az időnket, és arra jutottam, hogy nem állunk valami jól. A Faktor-réti Madonnánál szúróbélyegző várt minket. Mondtam Timinek, hogy itt a remek alkalom hóangyal készítésére, de sorra hozta a kifogásokat. Több se kellett, váratlanul hasra vetettem magam a puha, 20 centis hóba és megcsináltam az angyalt. Lefagyott a kezem, de Timi nevetőgörcséért megérte. A dózerúton haladtunk a Tar-kő felé követve az előttünk haladók nyomait. Amikor kitaláltam, hogy menjünk a réten vezető ösvényen, kiderült, hogy csak egy nyom megy ott, így végül elvetettem az ötletet. A kék kereszten jelzésen a Zsidó-rétnél Timi is rávette magát az angyalkázásra. Neki is nagyon jól esett, felfrissült a ránk váró emelkedő előtt.

Magányos futó küzdelme az elemekkel

A Faktor-réti Madonnánál gyertya pislákolt

Faktor-rét

Hóalagút

Régen voltam már a Tar-kőn, de hamar eltelt az ismerős ösvény. A csúcson szúróbélyegző várt, de a szokásos kilátás helyett csak a tejfehér semmit láttuk. Kellően lehűltünk, míg Öcsi megitta a csúcssörét, majd megindultunk lefelé. Közben rájöttem, hogy rosszul emlékeztem a rajtidőnkre, szóval valójában egész jól álltunk. Timi felvette a csúszásgátló macskakarmait, így magabiztosan mozgott a lejtőn. Nekem sikerült elcsúsznom, de azt mondták, hogy elegánsan estem, így nem lett bajom. A nagy nevetésben Öcsi is elcsúszott pont ugyanott, így már kellően kisíkosítottuk az utat az utánunk jövőknek. Leértünk a Toldi-kapuhoz, majd tovább ereszkedtünk a zöld sávon. Próbáltuk összerakni, hogy merre járunk, nekem a kék kereszt volt különösen ismerős az első Tar-kő túrámról. Egy nagyobb csapat ért utol bennünket, köztük ismerős arcok. Sanyi mondta, hogy a többség még mögöttük halad. A Hereg-rét után aszfaltos szakaszon értünk a Tamás-kúti Turistaházhoz, az első nagy pontunkhoz. Itt ért utol minket Évi is, aki mondta, hogy a sötétedés miatt majd lehet megvár. De tudtam, hogy érte nem kell aggódnunk, a célban láttuk már csak legközelebb. Forró teával és zsíros kenyérrel frissítettünk, majd nagy nehezen rávettük magunkat a ház feletti kaptató megmászására.

Nem csak nekünk volt jó kedvünk

Most csak ennyi jutott a panorámából

Bujkáló hegyek

Cimbora a Hereg-réten

Érdekesen gyűrődött kőzet

Tamás-kút

A Török út nagyon hosszú és eseménytelen volt. Még a tájékozódással sem kellett törődni, az előttünk haladók elég egyértelmű nyomokat hagytak a hóban. Elegendő volt a koszcsíkot követnünk. Itt már jóval kisebb volt a hóréteg és valahogy már nem villanyozott fel annyira a még mindig gyönyörű táj. Vadászat miatt egy aszfaltúton kellett mennünk, ami nem esett olyan rosszul és tempó szempontjából is jó volt. A fák között furcsa égi jelenséget vettünk észre, kibújt a nap a felhők közül. Sok ereje nem volt, de szép színeket varázsolt az égre. Fáradhatatlanul meneteltünk a hosszú úton, majd lassan ránk sötétedett. A hó miatt elég jól láttam, így nem is vettem elő a lámpám. Sokat gondolkodtam, hogy az Eger Csillagán erre jártam-e, de a sötétben nehéz volt felismerni a tájat. A Völgyfő-ház még ismerős volt, de utána a Kövesdi kilátónál még nem jártam. Itt már göröngyösebb volt az út, de a bot miatt biztonságban éreztem magam lámpa nélkül is. Nem is értem, hogy a többiek hogy boldogultak nélküle.

A Török úton már kevesebb volt a hó

Egy hegy és a naplemente fényei

Az útvonal egyértelmű volt

Befutottunk Várkútra, ahol a Vörös Meteor Turistaházban volt a pont, bár elsőre a másikba akartam menni. A kis helyiségben elég sokan voltak, így csak teára és egy zsíros kenyérre álltunk meg, majd indultunk is az utolsó 10 kilométerre. A piros sáv is végtelen hosszúságú a Nagy-Egedig, amit most nem másztunk meg. A fák fölött szép csillagos volt az ég, reméltem, hogy végre megtalálhatom a Sarkcsillagot. Amikor kibukkantunk az erdőből, a köd ellenére is megkapó látványban volt részünk. Kis települések fényei kelet felől, míg Eger rózsaszínesre festette meg alulról a felhőket. A csillagokkal nem volt szerencsém, még a Nagygöncölt sem találtam meg. Ahogy ereszkedtünk lefelé a szőlők között, lassan eltűnt a hó és a sár vette át a helyét. Bozótoson vágtunk át, kidőlt fákon másztunk át, majd hatalmas sártócsákat kerülgettünk. Bár táblákkal jelölték az irányt, mégis bementünk a susnyásba, de szóltak, hogy merre is kell mennünk. Visszanézve apró fénypontok mutatták, hogy honnan jöttünk le az előbb. Egy szántóföld mellett elhaladva azt hittük, hogy a nagy részén már túl vagyunk, de az igazi tortúra még ezután jött. Egy szörnyen saras emelkedőn kellett felvergődnünk, ahol minden lépésnél úgy rácuppantunk a sárra, hogy a vákuum miatt nagy erőfeszítésbe került a következő lépés. De sikerült lekászálódnunk a hegyről és végre aszfaltot ért a lábunk.

A várkúti ponton

Eléggé elcsigázottan meneteltünk a cél irányába. Közben próbáltam lemosni a sarat a túrabotomról, kevés sikerrel, csupán csokigolyó alakot sikerült csinálnom belőle. A vasúti sínek után kis utcákon kanyarogtunk, majd a Minaret mellett elhaladva értünk be a célnak helyet adó iskolába. 10 és fél óra alatt sikerült beérnünk, megkaptuk a célpecsétet és a kitűzőt. Két szelet kenyeret lehetett venni, a forralt borból meg megint kimaradtam. Átöltöztem a száraz és meleg ruháimba, aminél nem sok jobb érzés van, majd felfaltam a maradék kajáimat. Végül hamarabb értünk be, mint a többiek, így még egy gyors kör is belefért a főtéren. Az adventi hangulatot a díszkivilágítás és a vásár mellett rockkoncert emelte. Mire visszaértünk, a többiek is megérkeztek és miután rendbe szedték magukat, elindultunk. Hazafelé már nem volt gond az alvással.

Sárjelentés Egerből

Célban

A karácsonyi Dobó tér

A vár is fényárban

Ezen a túrán valóban a teljesítményen van a hangsúly, az ellátás is inkább ennek megfelelően szerény. Amit furcsálltam, hogy a sok futó ellenére sem igazán futóbarát a kínálat. A túra végül felnőtt a nevéhez, az utolsó szakasz igazán szenvedősre sikerült. A hó ellenére szerintem könnyű és jól járható volt a terep, ráadásul a tájékozódást is könnyebb volt. Az időjárással is szerencsénk volt, a hó minden szempontból sokkal jobb, mint az eső. Nagyon sok emberrel találkoztunk út közben, de sehol nem volt zsúfoltság, jól széthúzódott a mezőny. Volt hogy sokáig csak magunkban haladtunk, hogy aztán egy nagyobb csapat előzzön meg minket. Az egyéni problémák ellenére tök jól bírtuk, büszke vagyok magunkra. A túra nem véletlenül van kultstátuszban, bár valószínűleg nem leszek visszajáró, egyszer azért jó lenne végigfutni a hosszú távon.