Hétmérföldes lépés

Panoráma Trail

2018. október 20.

2018. október 22. - athrun

Még a költözés előtt neveztem a Panoráma Trailre, akkor még nem is sejtve, hogy hét órába fog kerülni, hogy eljussak a Zemplénbe. Szüleim szerencsére át tudták venni a rajtcsomagot és a vacsorát Füzéren, így elég volt csak a telkibányai szállásig mennem. Nem vagyok a műfaj nagy rajongója, de ennyi vezetés és dugóban várakozás után nagyon jól esett a krumplis tészta. Készülődés közben kiderült, hogy az ivótasak lezáróját nem vittem magammal, ami alapból másfél liter mínuszt jelentett a vízkészletből, de reméltem, hogy a kis palackjaim kitartanak két frissítőpont között.

Ha egy verseny nevében nincs benne a maraton szó és nem 42,5 kilométer (még ha több is), akkor nem is kell a maratoni aggódás. Ez lehet az oka, hogy nem nagyon gondoltam sokat a versenyre. A szállás már rég el volt intézve, Zoliék betegség miatti lemondását is sikerült elrendezni. A már régebben megemelt, heti 60 kilométert próbáltam tartani, igaz általában csak alulról sikerült közelítenem. Az utóbbi egy hónapban pedig legalább heti egy alkalommal tudtam hegyi terepen futni, ami azért új impulzus számomra. Elég bátran számolva egy 4 és fél órás álomidőt lőttem be magamnak.

Egy nem igazán nyugodt éjszaka után indultunk útnak. Szerencsére még a falu szélén eszembe jutott, hogy nem tettem el a pulzusövet. Le tudnám tagadni, hogy indultam már futóversenyen. A rajt a boldogkői várnál volt, ahol már szép számmal gyülekeztek a futók. Borongós idő volt, elég erős széllel. Be lehetett menni a várba, ahol körbenéztem, majd a mosdó előtt álló hosszú sor miatt kint vettem le a hosszú cuccaim és visszaszaladtam a kocsihoz, hogy megnedvesítsem a pulzusövet. Csak éppen nem vittünk vizet, így az értékes készletemből használtam egy keveset erre a célra. Közben elindultak a váltósok, én lefotóztattam magam a vár ikonikus helyszínén, majd jött a várakozás az indulásra. A helyszínhez méltó hangulatot középkori zene szolgáltatta.

44522704_1884084228385502_6509389710115209216_o.jpg

A rajt után széles úton futottunk gyümölcsösök között, ahol jól szét tudott szakadni a mezőny, mielőtt beértünk az ösvényes részre. Valamiért nagyon magas volt a pulzusom, pedig a verseny eleje még bemelegítő, nem szintes, a tempó sem volt durva. Itt kerültem egy csengős srác mögé. Az Arka-patak völgye gyönyörű volt, bár a patakban egy csepp víz sem akadt, így legalább száraz lábbal megúsztuk az átkeléseket. Minden lépésnél lehetett volna olyan fotókat készíteni, ami bármely Kádár-kocka hálószobájának posztertapétáján megállta volna a helyét őszi tájkép kategóriában. A patak kövei, az aranysárga levelek a fákon és földön tényleg az erdő egyik legszebb arcát mutatják így ősszel. A pulzusom még mindig magas volt, már kezdtem elengedni a versenyt is és csak jól akartam érezni magam, csak folyt ki a fülemből a csengőszó. Gerivel beszéltük, hogy jó ez a tempó, mert nem akarja elfutni az elejét. Ha a pulzusom tényleg reális volt, akkor én erről már lemondhattam, de eszembe jutott, hogy talán nem vizeztem be eléggé a pántot.

Egy rétre kiérve megláttam a fölénk magasodó regéci várat, ahová fel kellett futnunk. Mogyoróskán egy kedves család házi frissítőpontjánál almát ettem, majd a hivatalosnál levettem a pulzusövet és jó alaposan bevizeztem. Úgy tűnik, hogy használt, mert bár magas volt még mindig a pulzusom, de most legalább emelkedtünk is hozzá. A várhoz felvezető mászás kemény volt, de rövid és végre a botnak is hasznát vettem. Felérve szüleimet láttam meg, nem tudom ki lepődött meg jobban, én, hogy ott vannak, vagy ők, hogy már odaértem. Nagy volt az öröm mindkét részről. Átfutottunk a váron, majd le a faluba. A lenti parkolónál végre megelőztem a csengős srácot (három is volt a derekára kötve) és a szembeszélnek köszönhetően végre csend lett. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Regécen rengeteg ember volt, szinte el sem fértek a főutcán. Töltöttem vizet, majd gyorsan elindultam, mert hallottam a csengőszót. Itt értem utol Levit, de mentem is tovább, mert a csengőtől való menekülés nagyon motivált.

44568819_1883360958457829_8866325972404666368_o.jpg

A következő szakaszt már ismertem korábbi túrákról, gondoltam Timire az utolsó emelkedőnél a kéken, meg a kerítésnél, ahol majdnem fennakadt a létrán. Nekünk is át kellett másznunk, nehezítésképpen egy foka le volt szakadva. A zöld sáv kellemesen hullámzó terep volt, néhol technikásabb, köves résszel. A barna bükklevelek mindent eltakartak, így előzni sem volt olyan könnyű. Ezt a részt szerettem és tudtam, mire számíthatok. Lendületes lejtő jött, ahol megint jól jött a bot.

Telkibánya megint váltópont volt rengeteg emberrel. A frissítőponton megint kértem vizet, aztán ropival és banánnal a kezemben le is fotóztak. A falun belüli dombos kacskaringózást szívesen kihagytam volna, bár annak örültem, hogy már csak 15 kilométer van hátra. A Rákóczi út piros jelzését kellett már csak követni a célig. Egy földön fekvő telefonra lettem figyelmes, az előttem haladó lány hagyta el öltözködés közben, mert a nap is kezdett kisütni. Nem tudom, hogy a maratoni fal volt-e, de már nem volt túl sok energiám. Hosszasan és laposan emelkedett az út, és mivel úgy sem haladtam valami jól, elővettem az almámat, hátha segít. Párszor majdnem félrenyertem, de nem lökött meg túlságosan. Arra sem emlékeztem, hogy meddig tart az emelkedő. Ha láttam, hogy az előttem futók belesétálnak, én is megálltam. Csak ez a szám járt a fejemben, próbáltam erőt meríteni belőle. Volt aki sétálva haladt lefelé, egy másik srác elesett, szóval mások is elgyötörtek lehettek.

44405609_1883084745152117_4947581525018279936_o.jpg

Rövidesen beértem végre a hollóházai frissítőpontra, ahol megint kértem vizet és pechemre egy szörnyű ízű kekszet választottam ki. Nem túl lelkesen indultam neki az utolsó rövid szakasznak. Jött a bicikliút, amire azt mondtam, ha itt még bírok jó tempóval futni, akkor jól osztottam be az erőm. Az enyhe lejtésnek köszönhetően volt tempó egy darabig, de hamar visszaesett, az előttem futó fiút és lányt már tudtam, hogy nem hozom be, nem is érdekelt már, hogy váltósok vagy egyéniek. Tudtam, hogy már csak egy erdő és egy rét emelkedővel és már mindjárt Füzéren is vagyok. Az erdő megint nehezebben ment, de a rét meglepően rövid volt. Előttem tornyosult a vár, láttam a sok apró embert a kilátóteraszon. És örültem, hogy olyan magasra nem kell felfutnom.

A lejtőn megint jól tudtam haladni, majd jött a keserves emelkedő a várig. Sokan voltak, sok hajrát kaptunk, ami sokat segített. Nem érdekelt az aszfalt, végigcsattogtam a botommal. Beértem a lányt és próbáltam biztatni, hogy tartson ki, mert már csak pár száz méter van. Hallottuk a célkapuban az embereket és tudtam, hogy már csak egy kanyar, de ha belesétál, akkor én is megállok, márpedig én már nagyon be akartam érni. Hidegrázós élmény volt a vége, végül leküzdöttük, a női győztes után értem be a célba 4:28-as idővel, az álomidőm alatt abszolút 10. helyen az eddigi leghosszabb versenyemen.

44514579_1883873685073223_2169643274065674240_o.jpg

Szüleim szerint azért fehér volt az arcom, mikor beértem, amit nem csodálok egyébként. Lassan összeszedtem magam, majd felsétáltunk a várba, ahol az érmet adták át. Közben az utánam beérkező Gerivel is megbeszéltük a tapasztalatokat. Én a kilátóteraszon pihentem, amíg körbenéztek a várban. A kilátás gyönyörű innen, a párás idő ellenére is. Azért jó, hogy nem kellett felfutni, de legalább mindenki szét tudott nézni.

Telkibányán kérdezték, hogy hasznos volt-e a bot, akkor azt mondtam, hogy igen. Igazából a terep nehézsége nem indokolta, nagyrészt én is csak a kezemben vittem, a végén meg is fájdult kicsit. Azon a pár nehezebb emelkedőn és lejtőn tényleg segített, de nagyrészt inkább lélektanilag segített, amikor nagyon nem akart menni a futás, akkor próbáltam hajtani magam vele. Az új órám második bevetése volt a verseny, bedobtam a mély vízbe, a Suunto Ambit3 Run akksija pont 50%-on állt, mikor befejeztem a versenyt. Lehet nézegetni az adatokat. Fogyasztásom egy Aptonia Long Distance zselé (amiből fele annyi fogyott, mint amit ajánlanak), egy gyümölcsszelet meg az alma volt, meg a csipegetés a pontokon. Nagyjából felváltva ittam izót meg vizet a palackomból, meg a pontokon.

Ez a vidék is megérdemelt már egy futóversenyt, mert a Zemplén gyönyörű. Csak éppen nincs közel, ezt most én is megtapasztaltam. De a hosszú hétvégének köszönhetően sokan eljöttek és meggyőződtek róla a saját szemükkel. És egy turizmusra építő vidéknél különösen fontos, hogy a futók a családjukkal eltöltöttek itt pár napot. Másnap a Megyer-hegyi tengerszemnél is láttam futót a verseny csősálával. Nem sok olyan nap van szerintem, amikor Regéc vagy Telkibánya ennyire megtelik emberrel. Versenyzőként is jó volt, hogy a váltóknak köszönhetően nyüzsgő pontokon futottunk át, ahol meríteni lehetett egy kis energiát is. Az pedig hatalmas szerencse, hogy ilyen gyönyörű időben és őszi erdőben futhattunk.

dsc04915.JPG

Első rendezésű verseny volt, ilyenkor nem lehet tudni, hogy mire számítson az ember. De a szervező csapat rutinjának köszönhetően gyermekbetegségektől mentes volt a rendezés. Jól összefoglalt információkat kaptunk a verseny előtt, jó volt a pályajelölés (szalag és felfestett nyilak, amik remélem könnyen lejönnek majd). A várakat összekötő útvonal ötlete pedig önmagában elvinné a hátán a versenyt. Nem vagyok nagy kritikus, de jó szívvel tudom ajánlani a versenyt, remélhetőleg jövőre is megrendezésre kerül.

Köszönöm a DEAC támogatását!

A bejegyzés trackback címe:

https://maratonom.blog.hu/api/trackback/id/tr3614314867

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.