A túra időpontja: 2019. május 1.
Május elsején ismét útnak indultam az Alföldi Kéktúrán. Az utóbbi csapadékos időszaknak köszönhetően bátran vágtam neki a homokvilágnak, remélve, hogy kedvező (legalábbis biciklizhető) körülmények fogadnak majd. Az autót Mélykúton tettem le, majd az 55-ös út melletti nagyon pöpec kerékpárúton érkeztem meg a Petróczi iskolához. Milyen jó is lenne, ha több ilyen bicikliút lenne az ország fontosabb városai között! Lassan két éve, hogy az egykori iskolánál jártam, akkor a még működő vendéglátóhelyen a pultos lány rakta ki elém a pecsételődobozt. Most az elég kihaltnak tűnő hely teraszának korlátján található meg a pecsét, ami azt is jelenti, hogy Szekszárdtól egészein idáig minden pecsét állandóan elérhető helyen található. Nagy könnyebbség ez a túra szervezése során.
Ismét a Petróczi iskolánál
A bal oldali sávot azért nem mertem kipróbálni
A pecsételés és a második reggeli elfogyasztása után útnak indultam. Az első pár száz méter után igazolódni láttam a sejtésem, a földutak jól járhatóak voltak, a nedves homok keményre tömörödött. Azért a normál út melletti traktornyomokat nem próbáltam ki, az nem volt túl bizalomgerjesztő.
Két kanyar után egy tanya mellett találtam meg Csongrád megye legnyugatibb pontját jelölő oszlopot. Áthajtottam az úton legelésző birkanyájon, és azon gondolkodtam, hogy mit is fogok írni egy olyan szakaszról, ahol az előbbi oszlop az egyik legfontosabb látnivaló. Aztán a madárcsicsergést és a tücsökciripelést hallgatva rájöttem, hogy aki szokott túrázni, az valószínűleg tisztában van vele, hogy miért is lehet élvezetes egy olyan túraszakasz, ami alig érint lakott települést és végig erdőkön, mezőkön át vezet.
A táj egészen változatos volt, nagy legelők mellett különféle erdőtelepítések váltották egymást, itt nyoma sem volt az akác egyeduralmának. Pár tanyarom árulkodott arról, hogy régebben nagyobb volt itt is az élet. Egy kéktúrás tábláról megtudtam, hogy a Bácskai löszös síkságot szelem át. Érdekes módon nem fukarkodtak a táblák kihelyezésével, egymás után legalább hatot is láttam belőlük.
Egy hangulatos fenyősor mögött egy érdekes építmény kandikált ki a távoli fák fölött. Meglepődtem, mert nem számítottam kilátóra errefelé. Megtaláltam az odavezető utat, ahol egy kiránduló család jött velem szembe. Kis túlzással a semmi közepén voltunk és úgy tűnt, hogy nem autóval jöttek (vagy csak nem a kék mellett parkoltak). A kilátó nagyon újszerűnek tűnt, a feltúrt homokútról is arra következtettem, hogy nemrégiben épülhetett. Nos, az egyetlen információ a kilátó tetején egy kis táblácska, melyen az építők neve és a 2018-19-es dátum szerepel. Facebook fotók alapján év elején még javában tartott a munka.
A két kilátószinttel rendelkező építmény azokra a madarakra emlékeztetett, amiket én is építettem az építőkockáimból, de kétség kívül különleges munka. Kis homokdombon magasodik a fák fölé, bár csak a közeli környezetre nyílik rálátás körülbelül 15 méter magasból.
Már messziről hallottam a zeneszót és a kunfehértói üdülőtelepen valóban egy hamisítatlan majálisba csöppentem a strand területén. Ennek már csak azért is örültem, mert így a vendéglátósok is nyitva voltak. Ebéd előtt még körbejártam a Fehér-tavat. A strandolásra használt tó vize igazán csábító látványt nyújt, de a horgászok által használt kisebb tavak nádasai sem nyújtanak rosszabb látványt. A kilátó volt csak egy kicsit csalódás, ugyanis olyan kicsi, hogy a túlpartról nem is láttam meg.
Jóllakottan és elégedetten hagytam magam mögött az üdülőtelepet. A következő megállóhelyet már táblák is jelezték, így a Pici Paci Porta szinte eltéveszthetetlen. A kapun belépve az első épület falán van a pecsét elhelyezve. A tanyaőr németjuhász már csak azután került elő, hogy végeztem a pecsételéssel és azonnal látszott rajta, hogy kenyérre lehet kenni. A simogatás persze nem maradt el, így mindkét fél részéről abszolút örömtelinek tekinthető a találkozás. Az imázsát a lovakkal keménykedve próbálta helyreállítani, de ők sem vették komolyan az ugatását.
Érdekes módon a kék jelzés keresztülvezet a tanyán, az egyre gyakoribb útvonalterelések után jó látni, hogy azért meg lehet ezt oldani, még ha talán az Alföldi Kék kisebb népszerűsége miatt nyilván a probléma is kevesebb. A túlsó kapun kiengedve magam indultam el az utolsó szakaszra Kéleshalom felé. Itt már küzdősebb volt a tekerés, a kerekeim többször kicsúsztak az egyre mélyebb homokban. Már az út mellett is látványos volt a homokbuckák jelenléte, néhányra fel is sétáltam, azonban tettem egy nagyobb kitérőt egy geoládához. Ez egy igazi kis csodavilágban van elrejtve, egy tényleg sivatagot idéző bucka tetején. Nagyon megfogott ez a vidék. Bár azt gondoltam, hogy a galagonya buckákat a legjobb időszakban, a növény virágzásakor látom, de az árvalányhajak hullámjain megtörő napfény mégis meghatározóbb látvány volt.
Kéleshalom felé közeledve kitermelt erdők, majd ismét tanyák mellett haladtam el. A kis faluban az önkormányzattal szembeni épület falán található a pecsét. Rövid pihenő és vízvétel után indultam vissza Mélykútra.
Összességében nagy szerencsém volt, hogy nagyrészt sikerült megúsznom a száraz homokos utakat, de azért a terep még így is fárasztó volt. A természeti környezet azonban minden nehéz pillanatért kárpótolt.