Már évek óta szemezek a Transzbükki átkeléssel, a Bükki Nemzeti Park szakvezetéssel egybekötött téli túrájával, de eddig mindig lemaradtam róla. Amikor év elején kiírták az idei eseményt, teljes nevén a IX. Transzbükki átkelést, 5. Erőss Zsolt emléktúrát és 1. Csillagos égbolt parki sétát, azonnal elküldtem a regisztrációt. A kétszeres túljelentkezés ellenére nemcsak nekem, de Isinek is sikerült bejutnia. A túra minden évben más útvonalon halad, idén Szilvásvárad volt a kiindulópont. Az Egerből induló távolsági járat tömve is lett a túrázókkal, és némi késéssel ugyan, de sikeresen megérkeztünk a helyszínre, ahol már vártak bennünket a szervezők. Túravezetőink, Baráz Csaba és Bartha Attila köszöntője után útnak is indult a mintegy 70 fős csapat, hogy átszelje a Bükk-fennsíkot. 

A Szalajka-völgyben még vékony volt a hótakaró

A Tótfalu-völgyben

A távolban a Gerennavár magasodik

Hamar elhagytuk a Szalajka- völgyet, hogy a sárga sávra térve a Tótfalu-völgy erdészeti útján emelkedjünk. Útközben egy lábnyom mellett álltunk meg, ami a jellegzetes szögletes forma miatt nagy valószínűséggel farkasé lehetett. A völgy a Szilvásváradra betelepített szlovák lakosság által lakott településrészéről kapta a nevét. A régi templom falai még ma is megtalálhatóak. Mindezt az első pihenőnél tudhattuk meg, és a tavalyi havazás okozta erdőpusztulásról is meséltek. A gerinc emelkedőjén kapaszkodtunk fel a hatalmas sziklán található Éleskővár alá. Az egykori erődítmény lakótornyának falai még ma is láthatóak.

Felfelé a gerincen

Éleskővár romjai

Elhelyezkedéséből adódóan rejtett várként valódi hadászati célokat sosem szolgált, pár főből álló őrség a nemesi család számára fontos adományleveleket, okiratokat őrizte. A területen egyébként már a bronzkorban is éltek emberek, a völgy túloldalán, a Kelemen székén például egy óriási méretű település létezett. Az erdőművelés kapcsán érdekesség, hogy a faanyag 10%-át köteles a tulajdonos a nemzeti park területén az erdőben hagyni. Főleg a 28 cm-nél nagyobb átmérőjű fatörzsek jelentősek a bennük fejlődő rovarok miatt. Továbbhaladva átléptük a perm-triász határt, amely a különböző korokban képződött mészkőrétegekre utal. A fehér permi mészkőben találhatunk trilobita és ammonitesz maradványokat, míg az ezek kihalása után képződött triász kori mészkőben már nem. Az északi és déli Bükk határvonala is itt húzódik, de itt már én is elvesztettem a fonalat.

A napfény mindig különlegessé teszi a téli túrákat

Átmeneti ereszkedés

A Felső Nagy-verő sziklái

Az Alsó, majd a Felső Nagy-verőn keresztül haladtunk tovább. Az előbukkanó napsugarak jól szemléltették az elnevezésük eredetét, ide bizony mindig idetűz a nap. Előttünk magasodott az Ispán-hegy tömbje és bizony meg kellett másznunk, hogy feljussunk a Bükk-fennsíkra. Teljesen járatlan nyomon kanyarogva kaptattunk a hóban. Időnként megálltam fotózni, ami mindig jó ürügy a szusszanásra. Szerencsére a Bükk 900 csúcsai során rövidebb mászásokkal lehet feljutni rá. Mire felértünk, a hó is elkezdett esni, szakadatlanul hullott, míg a Szilvási-kőhöz értünk. Csupán néhány éve a legmodernebb eszközök segítségével sikerült bebizonyítani, hogy ez a Bükk legmagasabb pontja. Egy 60-as évekbeli térképen már ez az adat szerepelt, de korábban a Bálványt, majd jó ideig az Istállós-követ vélték a legmagasabbnak. Ma a sárga háromszög jelzés mellett, egy szép fenyves szomszédságában egy apró kőrakás jelzi a nevezetes pontot.

Meredeken felfelé az Ispán-hegyre

Menetelés a hóesésben

A Szilvási-kő és Molly

A friss hó miatt elszállt az esély, hogy új farkasnyomokra bukkanjunk. A kameracsapdák felvételei alapján öt egyed él a Bükkben, ami a hegység háborítatlanságát és vadbőségét jelzi. A ragadozók jelenléte szabályozza a vadállomány nagyságát, amely főleg a sziklagyepekben nagy kárt okozó muflonok miatt fontos. A farkasok egy 40 négyzetkilométeres területen belül kisebb egységekben vadásznak, amiket folyamatosan cserélnek, így a préda sem tudja megszokni a jelenlétüket. Egy jól sikerült vadászat után degeszre tömik magukat, majd napokig csak pihenéssel töltik az időt. Mivel minél kevesebb energiabefektetéssel szeretnének prédát ejteni, általában a beteg vagy sérült állatok esnek áldozatul, így természetes módon szabályozzák a vadállományt. Jelenlétüknek azonban nem örül mindenki, az egyik állat sántítása és égett szőre arra utal, hogy a fokozottan védett státusz ellenére is vadásznak rájuk.

Zúzmara

A Tányéros-töbörnél

Az ország legmagasabban fekvő töbre, a Tányéros-töbör mellett haladtunk tovább, majd végre ismerős terepre keveredtünk. A fekete-sári erdészháznál már várt minket a nemzeti parkos terepjáró és két asztal, rajta lilahagymás zsíroskenyér hegyekkel, forró teával és forralt borral. Az energiapótlás a lehető legjobbkor érkezett, és a forró ital is kellemesen átmelegített. Folyamatosan érkeztek a túratársak, így hát szüneteltettük az evést, hogy mindenkinek jusson, ekkor azonban újabb tálcák kerültek elő, úgy látszik kimeríthetetlen készlettel készültek a szervezők. A pihenő után a következő állomás a Transzbükki átkelések állandó pontja, a Kőrös-lyuk volt. Az ország legmagasabban fekvő barlangja egy forrásbarlang. A kőzetrepedésekben feláramló különböző hőmérsékletű vizek keveréke oldhatta ki a barlangüreget, ami egy beszakadás következtében került a felszínre. Az ősember ezt a barlangot is lakta, ahogy a hátrahagyott szemét alapján manapság is használják.

Frissítőpont

Kőrös-lyuk

A beszakadás alulnézetből

A barlangban

Toronyiránt haladtunk tovább a Tar-kő felé. A Kis-Tanya csúcs mellett mentünk el, de igazándiból fogalmam sem volt, hol járunk. Köd ült a tájon, kilátáshoz ezúttal sem volt szerencsénk. Nem is időztünk sokat, leereszkedtünk a sziklák lábához, a Tar-kői kőfülkéhez. A sziklaüreg hatalmas függőleges falak aljában nyílik. Nem meglepő módon itt is találtak őskori maradványokat, a mélyebb üregből pedig ősállatok csontjai kerültek elő.

Havas fenyők

Kilátástalanul

Ereszkedés a ködben

A hatalmas sziklafal

A kőfülke hatalmas jégcsapokkal

Nem lávalámpa, állójégcsap

Innen már lefelé vezetett az utunk a Kis-kút völgyön keresztül a Samassa házig. Hamarabb megérkeztünk, mint a beígért frissítés, de hamar megérkezett a felmentősereg. Óvatosan falatoztunk, gondolva a még előttünk álló vacsorára. Úgy vettük észre, hogy a túrázók nagy része egri és mindenki ismer mindenkit. Ezért jó volt hallani, mikor azt mondták, hogy jöttek Miskolcról meg Debrecenből is. Az 1889-ben épült menház- ami ma szálláshelyként működik- igazán hangulatos erdei házikó. Innen még egy rövid séta volt hátra a Stimecz házig, ahol már várt bennünket a kisvasút kellemesen befűtött kocsijaival. Az átgyalogolt nap után a melegben nagy kihívás volt az ébren maradás a zakatoló vonaton.

Ezen a részen is sok a kidőlt fa

Felhőben úszó hegyek

A Samassa menház

A kisvasút útra készen áll

Az erdei iskola udvarán egy méltó megemlékezést tartottak Erőss Zsoltról, aki a 2013-as átkelés tiszteletbeli túravezetője volt. Egy rövid videó után megkoszorúzták a hegymászó emlékére állított kopjafát. Az estét finom vacsorával zártuk, a gulyásleves mellé bor és túrós rétes dukált.

Erőss Zsolt emlékoszlopa

A Látogatóközpontban

Azt kell mondjam, hogy nem véletlen a Transzbükki átkelés népszerűsége. Jó hír, hogy a lemaradóknak szerveznek még az idén egy másik turnust. A szakvezetésnek köszönhetően olyan helyeken is jártunk, ahol még utak sem vezetnek vagy éppen fokozott védettségük miatt nem látogathatók. Vezetőink is hangsúlyozták, hogy ezzel nem a turistákat akarják kitiltani az erdőből, hanem a védendő értékeket szeretnék megvédeni. A nemzeti park rendszeresen szervez olyan programokat, ahol bemutatnak ilyen helyeket. Az idei átkelés tényleg nem volt könnyű a hirtelen szintemelkedésnek köszönhetően. A megfelelő kondíció szükséges a túra teljes élvezetéhez, hogy halljuk a túravezetők mondanivalóját. A legtöbben valószínűleg nincsenek otthon a földtörténetben, de egy olyan lelkes és valóban nagy tudású előadót hallgatni, mint Csaba, a rengeteg szakkifejezés ellenére is nagy élmény. Kíváncsian várom, milyen útvonalat sütnek ki jövőre!