Az egyik nagy fóbiám a pénz utalásokkal kapcsolatos. Mindig szorongva figyelem, hogy mikor jelenik meg egy futóverseny nevezési listájában, hogy megérkezett a befizetésem. A külföldi versenyeknél deviza átutalásnál legalább háromszoros a szorzó. A Papuk Trail esetén valóra vált a rémálom, a táblázatban nem jelent meg, hogy megérkezett a pénzem, és a rajtszámátvételnél is megkérdezték, hogy akkor helyszínen rendezem a nevezést. Mondtam nekik, hogy már utaltam, így megkaptam a csomagot, de azért visszaszaladtam, hogy a telefonon is megmutassam a banki visszaigazolást, de azt mondták, hogy minden rendben.
Így is eléggé kicentizve érkeztem a horvátországi Velikába és az említett bonyodalmak miatt kapkodósra sikerült az átöltözés. Olyannyira, hogy a térdzoknim begurult a patakba, ami rögtön magával is sodorta, így kénytelen voltam utána ugrani, persze zokniban, ami rögtön átázott a sáros fűben. Jobb híján maradt a térdzokni, ami szerencsére elég hamar megszáradt a lábamon. A pulzuspántom is túl lazára volt állítva, így mérgemben azt is levettem az első tíz percben
A rajtot szerencsére nem késtem le, még jó, hogy tudtam, hogy pár száz métert kell futnom a versenyközponttól felfelé, hogy megtaláljam. Érdekes módon mindenki térképet szorongatott a kezében, egy srácot megkértem, hogy szerezzen egyet nekem is. Szép színes térkép volt, rajta az ellenőrzőpontokkal, de a verseny útvonalát sehogy se találtam. Mindegy, beálltam a mezőny végére, abból baj nem lehet. Leslie L. Lawrence szavaival élve a vészcsengő azért hangosan csilingelt a fülemben.
Azért voltak intő jelek a versenykiírásban is, amit a Google Fordító segítségével sikerült értelmeznem. Általában, ha többet kell utazni egy versenyre, akkor szeretem a hosszabb távokat választani (már amennyit le tudok futni). Ez a Papuk Trail esetében a Challenger kategória volt, 25-29 km megadott távval. Nem túl konkrét, ugye? A verseny előtti napokban felkerült a többi táv térképe is a trackek mellé, míg erről továbbra sem volt semmi infó.
Furcsa volt, hogy a falu végén konkrétan átmásztunk egy régi szálloda telkének kerítésén, meg voltak páran, akik random kiváltak a mezőnyből és másfelé futottak. Felmentünk egy lépcsősoron, majd egy jó kis kaptatón haladtunk tovább az erdőben. Így érkeztünk az első ellenőrzőponthoz (Kaniska glava), egy bójáról lelógó szúróbélyegzőhöz, ami olyan magasan volt, hogy még nekem is pipiskednem kellett, hogy ki tudjam lyukasztani a derekamon lévő rajtszámot. Apró növendékerdővel borított csúcs volt ez, ahonnan ízelítőt kaptam a tájból.
Lefelé haladtunk a turistajelzésen, amikor egy kereszteződésnél mindenki megállt és a térképét nézegetve elindult balra egy jelzetlen földúton. Mentem utánuk, majd ahogy a meredekebb hegyoldalon teljesen szétszóródva ereszkedő futókon végignéztem, megállapítottam, hogy ez tényleg egy tájékozódási futás. Hát jó, legyen. Befogtam egy kis vízszintes csapást, így egy kényelmes földúton jutottam le egy völgy aljába.
A többieket követve érkeztem egy fához, amin megint volt egy jelzés, egy felirat és egy olvashatatlanul kopott irányjelző táblácska. Volt valami szürreális abban, ahogy ott állok és próbálom elolvasni a feliratot a fán és egyeztetni a térképen lévővel, amit pont eltakart az ellenőrzőpont jelölése és körülöttem horvát futók keringtek a helyes utat keresve. Végül azon az ösvényen indultunk el, én meg sikeresen átállítottam az agyam a körülményekhez. A helyzethez alkalmazkodva a kezembe kellett vennem a sorsomat, bízva abban, hogy jól sejtem, hogy merre tartunk. A versenyszellem is felébredt bennem, hamarabb akartam felérni a többieknél és megtalálni a pontot a csúcson.
A Tisovac sziklaszirtjén volt a következő bója. Innen megint a meredek hegyoldal volt a kézenfekvő megoldás a továbbhaladásra, így követtem a többieket. Sajnáltam, hogy nem volt nálam bot, de szerencsére száraz volt a talaj, így relatíve jól lehetett haladni. Ismét befogtam egy ösvénykét, amin egy kisebb kerülővel egy csemetésen átvágva jutottam egy széles útra, majd azon le a völgybe. Szerencsémre a patakon is könnyen átjutottam, majd valószínűleg egy erdei ház kertjén keresztül találtam meg ismét a jelzést. Míg nálunk minden görbe fűzfához eltérő színű és formájú jelzések vezetnek, addig a horvátok úgy tűnik a másik végletet képviselik. Itt minden ösvény ugyanazzal a piros-fehér körrel volt jelölve.
Innen könnyű dolgom volt, csak a jelzéseket kellett követni. Páran letértek egy jelzetlen útra, mások meg mentek tovább a völgyben annál a kereszteződésnél ahol én tértem le. Ketten kaptattunk felfelé, majd a bozótból is feltűntek páran mögöttünk. Ez egy ilyen nap volt, már meg sem lepődtem. A Papukban is van sípálya, bár úgy tűnt, hogy nem használják. Lassan kaptattunk fölfelé a harmadik ponthoz, ahol frissítés is volt, így tudtam vizet vételezni. A többi futó távja is erre vezetett, egy darabon együtt haladtam velük, majd egy emlékműnél letértem az aszfaltra. Érdekes út ez, csak a nyeregig van megépítve, a hegy túloldalán földútként folytatódik. Az egyébként kifogástalan minőségű lejtős úton jól tudtam haladni, a szerpentin alján pedig megpillantottam pár futót.
A hegység túloldalán, a Magyarországhoz közelebb eső északi részen voltam egy mély völgy alján, körbe mindenhol magasan emelkedtek a hegyoldalak. Ismét jelzett úton kaptattam fel a partizán sírhelynél lévő következő ponthoz. Megelőztem egy kisebb csapatot, majd bátran egy jelzetlen útra tértem. Sikerült befogni a következő jelzett ösvényt, bár a falevelek miatt még a jelzések ellenére is le-letértem az útról. Jöttek páran velem szemben a magaslesre kiakasztott bójától. Innen már csak vissza kellett futni a célba. Egy kereszteződésnél indokolatlanul elbizonytalanodtam, majd a másik távon futók felbukkanása lepett meg. Reméltem, hogy nem hagytam ki az utolsó pontot, de a Maliscak tetején álló kis menedékháznál csak ott volt a frissítőpont.
Innentől követtem a szalagokat, amik egyébként kiválóan jelölték az útvonalat, csak éppen nekünk nem járt. Egy kis kilátó mellett haladtunk el és ha már ott voltam, nem hagyhattam ki, hogy felmenjek. Remek körpanoráma nyílt a Papuk vonulataira, ahol az elmúlt órákban barangoltam. Lefelé izgalmas, köves ösvényeken futottunk a faluig, ahol már csak egy hosszabb aszfaltos befutón kellett túlesni. A célkapun átfutva jelezték, hogy be kell még menni az épületbe, ami a sok ember miatt nem is volt olyan egyszerű. A tömeg egyre nagyobb lett, folyamatosan érkeztek a futók. A virslis bableves elfogyasztása után még nézelődtem kint, így Hőnyi Zsoltival is sikerült találkozni. Ketten voltunk magyar indulók, ő a kutyás futást próbálta ki, nagy sikerrel
Végül 28 kilométeres lett az én Papuk köröm, 1200 méter szintemelkedéssel. Igen tetszett maga a hegység is, a csodálatos késő őszi idővel igazi ajándék volt ez a nap. Nem pont ilyennek képzeltem az évzáró versenyem, de összességében nagyon élveztem.
