- A futás olyan, mint a drog.

- Meg lehet halni benne?

Futóként hivatalból is kötelező volt a Futni mentem című új magyar film megtekintése, pláne, hogy egyébként is szeretem megnézni a hazai gyártású mozis újdonságokat. Ráadásul a pécsi Uránia moziban egy közönségtalálkozóval egybekötött vetítést sikerült elcsípnünk.

A film összefoglalója a port.hu-ról:

Idén június 4-én adták át Sátoraljaújhelyen a Nemzeti Összetartozás Hídját, a világrekordernek induló függőhidat, ami végül pár méterrel alulmaradt egy cseh kihívójával szemben. A Vár-hegy szőlősei között kanyargó keskeny szerpentin vezet fel a parkolóhoz és a látogatóközponthoz. Ottjártunkkor csak készpénzzel lehetett megvenni a jegyeket, kártyát csak a fenti jegyautomata fogadott el. De addig egy elég meredek aszfaltos emelkedőt kell leküzdeni, hogy a belépőkapukhoz juthassunk, amik pont ugyanolyan nehezen olvasták be a QR kódot, mint a LIDL-s rokonaik. (Csak én nem tudok sosem kijönni az automata kasszáktól?)  Az ötezer forintos beugró nem kevés, de legalább előre lehet számolni vele és minimum kétszer át tud vele sétálni az ember. 

Egyszerűen kezdődött, mikor Balázs először újságolta, hogy kisorsolták a Tahoe200-ra, egyből mondtam, hogy megyek segíteni, ha kell. Én a cresi FKT-n is remekül éreztem magam, és ki kell használni, ha nagy Amerika-járók útitársa lehetek, mert magamtól biztos nem vágtam volna neki egy ekkora útnak. Sokáig nagyon távolinak tűnt az egész, hogy aztán hirtelen gyorsuljanak fel az események. A négyről három fősre apadó csapatunk (Balázs, Bea és jómagam) legyőzte a repjegyárusító algoritmusokat, lett szállásunk, és kis túlzással már pakoltuk is össze a cuccainkat. 

A Tahoe200 egy 200 mérföldes (320 kilométer, 10700 méter szintemelkedéssel) terepfutó verseny az Egyesült Államokban, a Tahoe-tó partján. A nagyrészt a Tahoe Rim Trail túraútvonal nyomvonalán haladó verseny sajnos egy korábbi erdőtűz miatt nem teljes kört tesz meg a tó körül, oda-vissza szakaszokkal a északkeleti oldal hegyei között haladnak a versenyzők. Amerikában bevett dolog a pacerek jelenléte a versenyeken, akik tulajdonképpen a jelenlétükkel (tájékozódás, mentális segítség, élő medvecsali) tudják segíteni a versenyzőket a célba érésben. Jelen esetben Balázsnak 100 kilométert kellett egyedül megtenni, mi pedig Beával egymást váltva csatlakoztunk hozzá a frissítőpontok között. 

Fotó: Tahoe200 Fb

Legfaszább gyerekek szívatása- azaz a LeFaGySz teljesítménytúra. Évente más tájegységben kerül megrendezésre, nekem ez már a negyedik teljesítésem volt (Pilis, Börzsöny, Mátra, jellemző, hogy beszámolót egyikről sem írtam...). Az útvonal mindig az adott hegység legszebb, de kihívásokat is bőven tartogató ösvényein vezet, ráadásul itt a rövid táv is 50 kilométer, és az ellátmányáról is az indulónak kell gondoskodni. Mindez tél végén, ami manapság már sajnos nem feltétlenül jelent automatikusan nehezítő tényezőt. 

Idén a Zemplén volt soron, aminél Pécsről messzebb már nem is tudnánk menni az ország határain belül, de Cilivel nem rettenünk meg holmi öt órás autóúttól. Rövid hangulatvideó után folytatom a beszámolót.

A Kör, Magyarország egyik legnehezebb terepfutó erőpróbája, amely 152 kilométeren keresztül, 7100 méter szintemelkedéssel kanyarog a Börzsöny turistaútjain. Nem szervezett verseny, hanem egy egyénileg vagy párosban szabadon választott időpontban teljesíthető kihívás, az egyetlen feltétele az indulásnak egy kvalifikációs verseny teljesítése.

A Facebookon általában élőben lehet követni a próbázókat, a kommentek alatt én is érdeklődve figyeltem az eseményeket. Idővel megszületett bennem a gondolat, hogy egyszer én is szeretném kipróbálni magam az útvonalon. Az esély a 2022-es Ultra Trail Hungary teljesítésével érkezett meg, ugyanis ezzel egy évig érvényes kvalifikációt szereztem. Tavaly ősszel végleg megszületett az elhatározás, tavasszal megpróbálom teljesíteni a Kört!

Forrás: terepfutas.hu

Már nem is tudom, hogy akadtam rá a Knap Trail hirdetésére, de hamar elcsábított a téli havas futás gondolata. Ha már itthon nem nagyon van egy ideje igazi tél, akkor irány Szlovénia! Azt nem sejthettük, hogy az idei tél arról lesz emlékezetes, hogy szinte sehol nem volt hó... Mindenesetre a terv jó volt, én futok 50 kilométert, Zsuzsi 16-ot, abba bele sem gondoltam, hogy mit jelent az ünnepi időszak után egy héttel a pihenőidőszak közepén versenyezni.

Talán nem csak nekem fehér folt Közép-Szlovénia, illetve az itt, a Száva két oldalán elterülő Zasavje-hegyvidék (Zasavsko hribovje). Az autópályáról Celje után tértünk le, hogy egy főútnak határozottan nem nevezhető úton kanyarogtunk át a hegyen Trbovlje városába, ami Salgótarján szlovén megfelelője, közepesen izgalmas bányászváros megkapó természeti környezettel. Időben voltunk, át tudtuk venni a rajtcsomagot és még a főszervezővel is szóba elegyedtünk. Korábban már többször is megrendezték a futást, azonban a vírus miatti kihagyás után most idén volt ismét verseny.

2016-ban Budapesten futottam az első és eddigi egyetlen aszfaltos maratonomat. Bár aszfalton volt még néhány jól sikerült félmaratonom (legjobb időm: 1:20:55, Baja, 2020), azóta főként terepen versenyzek. Egy ideje azonban motoszkált bennem, hogy jó lenne ismét nekifutni a 42 kilométeres távnak, mert jó eséllyel tudnék javítani az akkori 3 óra 46 perces időmön. Végül az elhatározás idén, az UTH után született meg, a nagy ultrás cél teljesítése után ősszel egy igazi maraton lesz a főversenyem. Mivel mindenképpen külföldön szerettem volna futni, Zágráb és Ljubljana jött számításba, végül a korábbi időpont miatt a horvát főváros nyert.

Kimondottan a maratonra célzott edzéseket augusztusban kezdtem el csinálni, előbb a szintes aszfaltkörünk tempósabb megfutásával és az órám által ajánlott intervalokkal, majd később Baranyi Zsuzsi látott el specifikusabb feladatokkal, miután felmérte az állapotomat egy 10 kilométeres tesztfutással. Félmaratoni távot futottam főleg, sajnos a szintén fontos hosszabb futások kimaradtak. Szóval nem volt egy extrán hosszas felkészülés, a többiek által előszeretettel hangoztatott három órás álomidő is egyre nagyobb falatnak tűnt, de így is azt éreztem az Uránvárosban körözve, hogy mennyivel jobb lenne az erdőben lenni. 

FKT- Fastest Known Time, azaz Leggyorsabb Ismert Idő. A horvátországi Cres-Losinj szigetcsoportot átszelő túraútvonal, a Via Apsyrtides népszerűsítésére a szervezők 10 országból hívtak meg terefutókat, hogy kiderüljön, milyen gyorsan lehet megtenni a 130 kilométeres távot. Magyarországot Losonc Timi és Nedjalkov Balázs képviselte, és mivel minden futó három segítőt is vihetett magával, így Balázs felesége Bea, a neves versenyszervező Csányi Csanya, valamint Nóra és Károly kutyák társaságában én is a NedyBali csapat tagja lehettem. Mininyaralás egy gyönyörű helyen és még futni is lehet- kihagyhatatlan lehetőség.

A Via Apsyrtides túrajelzése Belinél

Az Ultra Trail Hungary, Magyarország legnagyobb terepfutó versenye (4 távon 1700 futó 38 országból) legutoljára 2019-ben került megrendezésre. Akkor a Prédikálószék időmérő ponton éltem át a verseny hangulatát és már akkor megszületett az elhatározás, hogy egyszer én is teljesítő leszek. Az idei versenyre tavaly ősszel az Outdoor Paradise szülinapján nyertem nevezést és a 24 órás futásunkon felbuzdulva ("idén ultrafutó leszek!") egyből a leghosszabb, 112 kilométeres távra (4200 méter szintemelkedéssel) regisztráltam.

Az eddigi It's my Trail terepfutó táborok Ausztriában, Schladmingban kerültek megrendezésre, idén ősszel először adott otthont a NedyBali által szervezett programnak a horvátországi Vinjerac. Végre nekem is megfelelő volt az időpont, és már azért is izgatottan vártam ezt a hosszú hétvégét, mert két év után először léptem át az országhatárt. Bár én az egyszerűség kedvéért csak edzőtábornak nevezem, Balázs fő célja ezzel a kezdeményezéssel, hogy a futók minél több élménnyel gazdagodjanak ez alatt a néhány sportos nap alatt. A helyszínválasztás sem véletlen, szerette volna megmutatni, hogy miért jár már szinte haza az Adria ezen szegletébe.