A Vipava Trail után az év második felét tervezgetve döntöttem el, hogy idén is elindulok a tavaly remek élményt adó Panoráma Trailen. A szezon fő versenyének szántam ezt a megmérettetést, kíváncsi voltam, hogy az egyébként egyáltalán nem rossz időmet mennyivel tudom megjavítani, hogy egy éve már főként hegyi terepen edzek. A forma biztató volt, félmaraton egyéni csúcsot futottam szeptemberben, majd a szlovén terepfutás is várakozáson felül sikerült. Kicsit meg is ijedtem, hogy a formaidőzítés fogalmát nem sikerült a gyakorlatba átültetnem. Az utolsó hetekben már nem vitt a lendület, inkább aludtam tovább a hajnali futás helyett. Olyan érzés volt, mintha a cél előtt fogyna el az erő, amikor a legjobban lenne rá szükség. Az utolsó héten már csak könnyű futásaim voltak, ezen a két héten már sok nem múlt és ennyi idő alatt sokat rontani sem tudok a dolgokon, reméltem. Szerdától letettem a kerékpárt és kocsival jártam dolgozni. Eltökéltségemet jelzi, hogy a fényképezőgépet sem akartam magammal vinni a futásra. Helyette egy tucatnyi gélt pakoltam el a sótabletták mellé. Kipróbáltam a sokat dicsért EndureAid alkalmazást, ami az általam használt High5 gélek gyártói ajánlásával egybevágva kvázi húszpercenként írt elő egy-egy gélt és sótablettát. 

Keresztülvezetni az országon önmagában nem kis feladat, ráadásul nem tudom mi volt a levegőben, de sem a GPS, sem a rádió nem igazán volt a helyzet magaslatán. Valamiért ragaszkodtam hozzá, hogy elmegyek én a rajtszámért, hiába értek fel szüleim már jóval hamarabb. Bőven odaértem este 9 előtt, de várt versenyhangulat helyett alig pár embert találtam csak a versenyközpontban. Sok mindenről tehát nem maradtam volna le. Valószínűleg a tavalyi verseny sikere is beleszámított, hogy mire viszonylag későn eszembe jutott, már foglalt volt a tavalyi szállásunk, így Kishutára tettük át a központunkat. A cél közelsége miatt végül ez nem is volt rossz döntés.

A kötelező fotó Boldogkőváralján

Bő egy órával a 9 órai rajt előtt érkeztünk Boldogkőváraljára. A tájat még ködlepel  borította, de a reggeli nap megmutatta magát, jelezve, hogy a későbbiekben is számíthatunk a nyarat idéző hőmérsékletre. Összepakoltam a kevéske cuccomat, a mezem zsebébe tettem a fél literes soft kulacsom és egy poharat, a géleket a sótabikat és a 250 milis flaskát a futóövembe tettem egy itinerrel a tavalyi részidőkkel és a gélek adagolásával.  Bolyongtam a várban, a férfi mosdó előtt kígyózó sor csak a váltósok rajtja után lett vállalható. A Stravan kívül is van élet címszóval beszélgettünk Gáborral, elkészült a kötelező fotó a vár leglátványosabb pontján, majd a Mecsek Maraton Team csapatfotó Gyurkó Péterrel. Megettem az első gélemet, ezzel megpecsételve a sorsomat, ugyanis mostantól muszáj volt végigvinni a frissítési tervet. A rajtkapuban állva ismét nyugtáztam magamban, hogy bemelegítésre megint nem jutott idő. Egy srác felismert a tavalyi beszámolóm alapján, örültem, hogy hasznos volt az írásom. Idén is megvolt a középkori hangulat a zenével, a hölgyek öltözetével és régies beszédstílusával. Nagy bátran az első sora álltam be, így a mezőny elején vágtam neki a Füzér váráig tartó 45 kilométeres útnak. 

A nagy nevek hamar maguk mögött hagytak mindenkit, én egy kisebb csapat végén haladtam a gyümölcsösök között. A pulzusom elég magas volt, általában óvatosabban szoktam kezdeni, de most menni kellett, a 4 óra 28 percnél jobb eredmény volt a célom. Azért számba vettem, hányan vannak előttem, de próbáltam nyomatékosítani magamban, hogy most csak magammal foglalkozzak, így később is arcon csaptam magam párszor, amint azon kaptam magam, hogy a helyezéseket számolgatom. A figyelmemet a frissítésre kellett fordítanom, az első húsz perc olyan észrevétlenül elszaladt, hogy megkésve bontottam meg a második gélemet. 

Az Arka-patak völgye, a pálya talán legszebb része megint olyan gyönyörű volt, mint tavaly. A fák ismét aranysárgák voltak, a patakan viszont most volt víz, így izgalmasabb volt, mikor jó párszor keresztezte az utunkat. Az élményt tovább fokozta a fákról a szél miatt lehulló falevelek aranyesője a napfényben. Teljesen el voltam ragadtatva, de inkább nem adtam hangot a lelkesedésemnek, főleg hogy a velem futó srác emlékezett rá, hogy tavaly is futottam, csak akkor bottal. Nem hiányzott, hogy arról is megjegyezzen, hogy hülyeségeket beszélek.

Mogyoróska előtt értem utol az első váltósokat, akik közül páran egy nagyobb réten keresték az utat. A faluban ismét működött a szuper házi frissítőpont, fel is kaptam egy szelet almát. A hivatalos ponton pedig a palackomat töltöttem fel vízzel. A tavalyi időhöz képest kb. hat perccel álltam jobban. Jött az emelkedés a nap második várához, a regécihez, melynek falai között ismét átvezetett az útvonal. A pénztárnál egy nagyobb csoporton és a belépőkapun kellett átvágnom és már a falak között kanyarogtam. Azonos úton fordultunk vissza, pacsi Belus Tomival és Regéc felé már csak lejtő várt. A faluban nagy volt az élet a váltópont miatt és jól esett hallani az elismerést, amikor megállapították, hogy mi már egyéni indulók vagyunk. A tavalyi másfél óra helyett most 10 perccel hamarabb ideértem, eddig jól álltam. Ismét alaposan feltöltöttem a palackjaim, hiszen a verseny leghosszabb része következett frissítőpont és források nélkül.  

Jó ez a szakasz, én legalábbis nagyon szeretem, sok emlék fűz ide. A kék sáv nagyobb emelkedői után kellemesen hullámzik a terep, jól lehet rajta haladni. Mindemellett azért néhol kellően köves és technikás az ösvény, úgyhogy kellő kihívást is jelent. Az egyik legnagyobb kaptatón Timiékre gondoltam és bontottam egy gélt az egészségükre. Gyurkó Péter mondta, hogy közel van a negyedik, akit végül a Bohó-hegy sziklás lejtőjén előztem meg. Innen sokáig egyedül haladtam tovább Telkibányáig.

A faluban a váltósok mellett a 15 kilométeren indulók is készülődtek a rajthoz. A vízvétel után futottam is tovább. Itt némileg módosult a pálya tavalyhoz képest. A lejtős és főleg árnyékos aszfalt helyett most egy széles dózerúton haladtunk egy hatalmas réten. Bár ezerszer szebb volt ez a változat, a szokásos nyomorpercek itt értek utol. Nyakamba borult a meleg, nem tetszett az egyébként enyhe emelkedés sem, ráadásul a ponton elvett ropik is egy hatalmas száraz csomóként forogtak a számban. Látszik, hogy mostanában főleg maximum 30 kilométeres futásaim voltak, szívesen abbahagytam volna itt és nem volt őszinte a lelkesedésem, hogy még 15 kili van hátra.  Vártam, hogy beérjünk az erdőbe, ahol kicsit belesétálhatok frissítés ürügyén. Nekem ez a szakasz már tavaly is egy hatalmas fekete lyuk volt, túl sok emlékezetes dolgot idén sem tartogatott, túl kell esni rajta. A táj szépségével is telítődik már addigra az ember, ráadásul határozottan éreztem már a fáradtságot a lábaimban. Csak az vigasztalt, hogy nagyjából a tavalyi verseny átlagtempójában haladtam. Már lefelé futottam össze egy iskolás csoporttal és komolyan, az udvarias "sok sikert "és "jó futást" buzdításaik jobban estek akkor bárminél.

A hollóházai pontra pont egy sótabletta esett, amíg megtöltötték a kulacsom. Két pohár vizet is megittam és lehet kedélyeskedtünk volna még a pontőrökkel, ha az időmérő nem közli, hogy második vagyok. Egyből azt feleltem, hogy kizárt, mert tudtam, hogy hárman vannak még előttem. Azért nekilódultam az utolsó szakaszra, de még visszakiabáltam, hogy nem hiszem ám el. Rám aztán nem hatnak az ilyen elmetrükkök, bár jobban belegondolva a negyedik hellyel szoktak viccelni.

A kerékpárúton most nem éreztem a tavalyi gyorsaságomat, az erdőbe térés után meg kifejezetten küzdenem kellett a haladásért. Volt ott egy váltós, de ő sem haladt gyorsabban, hogy erőt kapjak a húzásából. A nap utolsó frissítését megejtettem egy sétálós emelkedőn, majd a rétre kiérve elém tárult a füzéri vár megunhatatlan látványa. Tudatosítottam magamban, hogy nem kell ám teljesen felfutnom olyan magasra. A faluban egy meredek utca még sétára késztetett, de utána azért is kocogtam a célig. Tavaly valahogy több ember mellett haladtam el, több volt a bíztatás, de lehet most túl korán érkeztem. Azért fentebb már nem volt hiány belőle és végül 4:01:07 eredménnyel, a tavalyi időmön több, mint 25 percet javítva tényleg a második helyen futottam be a füzéri vár kapujában álló célba.

Befutó: expectations versus reality

Szinte bármit felfaltam volna, amiből a versenyen nem volt alkalmam enni, de a frissítőasztalon csak alma volt, úgyhogy maradt a citromos sör. Furcsa érzés volt, mintha görcsök szaladgáltak volna a vádlimban, szerencsére hamar elmúlt és maradt a szimpla fáradtság. Jöttek a többiek, kiderült, hogy az előttem haladó Bence eltévedt, így végül 50 kilométert futott, így érhettem be előtte. Idén nem kellett felmenni a várba az érmekért, de ha már itt voltam, nem hagyhattam ki és amint visszatért az erőm, felsétáltam. 

Az ebédjegyem a szálláson maradt, de legalább át tudtam öltözni az esti eredményhirdetés előtt. Annyira nem számítottam rá, hogy érintett lehetek, hogy azt sem tudtam, mikor lesz. Azt hiszem nem túlzok, ha megismételhetetlen dolognak tartom, hogy Józsa Gábor olimpikon maratonfutóval és a tavalyi győztes Bacsó Bencével állhattam dobogóra. Csak viszonyításképpen: Gábor 40 perccel futott jobbat nálam, Bence pedig öt kilométerrel futott többet hasonló idő alatt, mint én. Szóval ebben a felállásban legalább akkora szerepe volt a szerencsének (a méhecskés zokni!) és a kedvező bolygóállásoknak, mint az én tényleg jól sikerült futásomnak.

A frissítés végül jól sült el. A 177-es átlagpulzus már nem az a tartomány, amin gélek nélkül fenn tudtam volna tartani ezt a tempót. Igazából csak az utolsó szakaszra lassultam jobban be. A meleg idő miatt pedig a sótabletták is hasznosak voltak, még ha a pozitív hatásukat egyértelműen nem is éreztem. De nem volt baj sem, úgyhogy mégis csak működtek. Vízből valószínűleg így is kevesebbet fogyasztottam a kelleténél, figyelembe véve, hogy még a leghosszabb szakasz során sem fogyott el a 750 ml. Összesen 9 gélt fogyasztottam el és tök jó volt a ritmusa a frissítésnek. Amikor azt éreztem, hogy nem tudnék még egyet megenni, akkor a program tényleg hagyott szünetet. Persze így eltelt 40 perc szénhidrátbevitel nélkül, úgyhogy akkor meg már nagyon jól jött ismét. Igaz, hiába írtam le, mégis belekavarodtam a frissítési listába, igaz, inkább a sónál tévesztettem. A lényeg, hogy jól működött a dolog, és nem kellett egy bokor mögött időznöm. 

Ha jövőre is ilyen gyönyörű időt mákolnak be a szervezők, akkor a Panoráma Trail neve elkerülhetetlenül összeforr a csodálatos őszi erdővel. Ebből a szempontól kiváló útvonalat álmodtak meg, gyönyörű zempléni erdőkben kanyarog a verseny. Talán a lineáris útvonal és a távolság riaszt el sok mindenkit, szerintem kicsit alulértékelt a verseny. Debrecenből legalábbis nagyon kevesen indultak. A jelölésről hallottam panaszokat. Őszintén szólva én nem is nagyon figyeltem rá, mert a tavalyi versenyen kívül is rendelkeztem helyismerettel. Egy helyen, Regéc után a kék sávról a zöldre kanyarodásnál tűnt fel, hogy nem látok nyilakat felfestve a kritikus helyen. Aztán másnap reggel egy üzenet vitte ki az álmot a szememből, miszerint tényleg nem szólt senki Telkibányán, hogy ne fussak tovább? Az új útvonalról volt szó, ahol elnéztem egy letérést, így az ispotály dombját kihagytam és így 500 méterrel kevesebbet futottam. És tényleg nem szólt senki! Ugyan rémlett, hogy elmegyünk a romok mellett, de mivel hamar megláttam a szalagokat, így nyugodtam futottam tovább. Így hogy helyezett is lettem, még kellemetlenebb a dolog, pláne, hogy úgy tűnik, hogy mindenki másnak sikerült megugrania ezt a kihívást. Éberség!

Ennek ellenére azért nagyon büszke vagyok az eredményemre, nem mertem gondolni rá, hogy ilyen jól is sikerülhet. Sajnos szüleim nem fognak most sem leszokni az állandó "hányadik lettél?" kérdés feltételéről, de jó érzés, hogy büszkén meséltek a hétvégéről. Én pedig remélem, hogy a verseny által kapott lendületből sokáig fogok tudni majd töltekezni. Irány a Bérc!