Egyszerűen kezdődött, mikor Balázs először újságolta, hogy kisorsolták a Tahoe200-ra, egyből mondtam, hogy megyek segíteni, ha kell. Én a cresi FKT-n is remekül éreztem magam, és ki kell használni, ha nagy Amerika-járók útitársa lehetek, mert magamtól biztos nem vágtam volna neki egy ekkora útnak. Sokáig nagyon távolinak tűnt az egész, hogy aztán hirtelen gyorsuljanak fel az események. A négyről három fősre apadó csapatunk (Balázs, Bea és jómagam) legyőzte a repjegyárusító algoritmusokat, lett szállásunk, és kis túlzással már pakoltuk is össze a cuccainkat.
A Tahoe200 egy 200 mérföldes (320 kilométer, 10700 méter szintemelkedéssel) terepfutó verseny az Egyesült Államokban, a Tahoe-tó partján. A nagyrészt a Tahoe Rim Trail túraútvonal nyomvonalán haladó verseny sajnos egy korábbi erdőtűz miatt nem teljes kört tesz meg a tó körül, oda-vissza szakaszokkal a északkeleti oldal hegyei között haladnak a versenyzők. Amerikában bevett dolog a pacerek jelenléte a versenyeken, akik tulajdonképpen a jelenlétükkel (tájékozódás, mentális segítség, élő medvecsali) tudják segíteni a versenyzőket a célba érésben. Jelen esetben Balázsnak 100 kilométert kellett egyedül megtenni, mi pedig Beával egymást váltva csatlakoztunk hozzá a frissítőpontok között.
Fotó: Tahoe200 Fb
Az első pályabejáráson Balival a verseny első pár kilométerét futottuk meg, ízelítőt kapva a pályából- mókuskák, óriási kövek és fenyőfák, por és némi hó. A következő napot ágyban töltöttem, San Francisco óceáni szele vagy a bérautó klímája betette nálam a kaput, nem győztem inni a forró italport és bíztam benne, hogy hatásos gyógyszert sikerült vennem. Nem volt biztató a helyzet, de a verseny előtti nap ismét befutottunk egy kis részt a pályából, ahol megállapítottam, hogy vállalható viszonyban van a pulzus-tempó páros, nem lesz itt nagy vész.
Csütörtök délután rajtszámfelvétel (kaptunk saját pacer "rajtszámot"!), kötelező felszerelés ellenőrzése, orvosi ellenőrzés, frissítőcsomag leadása az első két pontra, na meg a vidám "előtte" portrék elkészítése volt a program. Izgatottság jellemezte a magyar indulókat, ugyanis Lubics Szilvit és Medgyessy Gergőt is besorsolták a versenyre.
Péntek reggel 9 óra, a rajt. 233 elszánt ultrafutó gyűlt össze, hogy a 105 órás szintidő előtt teljesítse a 200 mérföldes távot. Megadták a módját, amerikai himnusz, valamint hangos fogadalom, hogy ha bármi történik velük, csakis az ő hibájuk. Hatalmas port vert fel a mezőny, egy darabig figyeltük, ahogy eltűnnek a fák között, majd visszamentünk a szállásra, hogy minél többet pihenjünk. Bali előzetes időterve alapján péntek éjjel ér vissza a 100 kilométeres oda-vissza szakaszról, majd rövid alvás után velem indul tovább. Beával változtattunk a koncepciókon, hogy kevesebbszer kelljen váltanunk, én kétszer 80, Bea pedig kétszer 30 kilométert vállalt be.
Gyakran frissítettük a versenyzőket követő színes-szagos appot, ami már az elején elvesztette Balit, aztán később is többször helyre kellett pofozni a jeladót. Aztán jött a hír, hogy lefejelt egy faágat és nagyon vérzik a feje. Gyors konzílium Lubics Gyurival, a leghasznosabb tanács az volt, hogy sürgősen tüntesse el a fejéről a véres kalapját. Reméltem, hogy nem ér véget a verseny 35 kilométer után. Telefonos összeköttetéssel Bea biztosította az orvosi személyzetet a második frissítőponton, hogy Bali jól van, tudja folytatni a verseny, így végül sikerült elkerülni a kizárást és egy profi kötést is kapott a kobakjára. De már legalább közeledett visszafelé!
Menetfelszerelésben vártam Bali érkezését, az éjszaka elég hűvös volt az ácsorgáshoz, körbeálltuk hát a tábortüzet. Az egyik fejlámpa végre ő volt, gyors élménybeszámoló után evett, ivott, feltöltöttük a kulacsait, majd ledőlt az autó csomagtartójába egy órácskára. Hogy ez mire volt elég, azt nem tudom, mindenesetre végre én is színre (pályára) léphettem. Mozgás közben már kellemes volt a hőmérséklet, a csendes éjszakai erdőben csupán csak az erősebben látható tejútért reklamálhattam. Viszonylag hamar elérkezett a napfelkelte, a fénye rózsaszínre színezte a tó túloldalának havas hegyeit.
30 kilométer múlva érkeztünk meg az első közös frissítőpontra, az Alíz Csodaországban tematikájú Spooner Summithoz. Teázáshoz megterített asztal, jelmezes önkéntesek, fotófal we are all mad here felirattal (mi itt mind őrültek vagyunk, nos, igen). Végre megkezdhettem a várt gasztronómiai utazást, a frissítőpontok gazdag kínálata a pacereknek is teljeskörűen elérhető volt. Bali sajtos rántottát kért, én előbb baconos lepénykét, majd kolbászos, koviubis amerikai palacsintát fogyasztottam. Balázs megkérte az egészségügyest, hogy ragassza le a lábát a kezdődő vízhólyagok megelőzésért, és nagyon alapos ellátást kapott. Ilyen hosszú távon fontos elkerülni a problémákat, én is foglalkozhattam volna többet a lábammal.
A tájra általában a hatalmas, ki tudja milyen erők által egymásra dobált kőkupacok voltak a jellemezők, időnként egy-egy szép kilátással (vista point). Ezek között kanyargott az elég poros, köves, egyébként jól járható, nem igazán technikás túraút. Sok tévesztési lehetőség nem is adódott, de becsületesen végig volt szalagozva a táv, csupán néha éreztük úgy, hogy elbírt volna némi megerősítést pár szakasz. Hamarosan kinyílt a tér, elmaradozott az erdő, és a gerinc oldalában haladtunk fölfelé (engem némileg horvát tájakra emlékeztetve) egy fennsíkra, végig lenyűgöző kilátással a Lake Tahoe-ra és a mellette lévő kisebb Marlette-tóra.
Kikerültünk több hófoltot, majd pazar kilátással a szomszédos hatalmas völgyben fekvő nagyvárosra, Renora, kanyarogva egy 10 kilométeres lejtőn haladtunk a következő pont felé. Balázs már több mint egy napja úton volt, valamint a nap is igen erősen tűzött ránk, nem csoda hát, hogy itt nem érezte már olyan jól magát. Szerencsére a lába, gyomra jól volt, evett, ivott rendesen (én figyeltem az órát, hogy adott időközönként egyen egy zselét), joggal bíztunk benne, hogy újból erőre fog kapni. Más opció mondjuk nem volt. Én úgy képzeltem, hogy az elején még hatalmas örömfutással fogunk haladni, de egyrészt ez csak nekem volt az eleje, másrészt ez nem a Disney Channel volt. Úgyhogy inkább csendben haladtam Bali mögött, töltekezve a táj szépségével.
Széles, poros földút sok túrázóval, majd hosszú aszfaltút következett, az egyetlen pozitívum az volt, hogy utolértek minket Geriék, így legalább volt társaságunk. A Village Green nevű pont ráadásul jóval bentebb volt egy parkban, mint ahogy a track mutatta, elsőre nem is találtuk el az utat, ez kicsit bosszantó volt. Bali bő két órás alváast tervezett be, én nem pihentem le, inkább kikértem az első sajtburgerem, merthogy ezeket is frissen sütötték nekünk. Balázs rendbe tette magát, de az órája lemerült, így kellemetlen plusz kilométereket kellet megtennem vissza az autóhoz a töltőkábelért. Közben Bea napja sem volt eseménytelen (kifejezetten erősen tépett minket a balsors a két hét alatt), a bérautó aksija merült le, így szereznie kellett egy csereautót Renoban. Ezeket a fejleményeket nem is mondtam útközben Balázsnak, volt elég baja. Szóval reméltem, hogy megjárja az utat, amíg mi elérünk a következő pontig, ahol váltottuk volna egymást. Szerencsére nem siettünk, bőven volt ideje visszaérni.
Incline Village tóparti luxusházai mellett meneteltünk, majd a nevezetes Powerline Climb következett. Ez egy távvezetékek alatt haladó ösvényke, ami elég nyilvánvalóan csak szívatásból került az útvonalba. Elég direkt, meredek mászás, szúrós bokrok között, de legalább a tetejéről szép volt a kilátás. Széles erdei utakon csatlakoztunk vissza a Tahoe Rim Trailre, és a pályán csak itt láttunk szemetet egy kidobott fotel meg asztal személyében. Egy kósza papír zsebkendő, annyi sem volt egyébként elszórva, de a versenyszabályzat is elég alaposan részletezte a szerves hulladékunk kezelésének kérdéskörét is. Vigyáznak a természetre, azt el kell ismerni. Alkonyodott, majd be is sötétedett, Geriék megint csatlakoztak hozzánk. Vártuk, hogy lassan szembe fog jönni velük az élmezőny, de végül ennél hamarabb értünk a Brockway Summit pontra.
Ez egy erdei pont volt, ahol végül a megbeszéltek szerint váltottuk egymást Beával, akinek sikerült elrendeznie az autócserét. Azonnal indultam a következő pontra, Tahoe Citybe, ahol a strandon meg tudtam mosdani, átöltözni, majd a parkolóban azonnal aludtam pár órát. Majd átmentem a frissítőponthoz és vártam Baliékat, gyakran frissítve a nyomkövető oldalt. Balázs két órát itt is pihent, így nekem is jutott még pluszban némi pihenő.
Reggel lett, mire elindultunk, Balázs második napja volt úton. 210 kilométer mögötte, 110 volt még hátra, felfoghatatlan számok ezek. Ez a szakasz is hasonlóan szép volt, valamivel sűrűbb fenyvesekben haladtunk, reménykedtünk benne, hogy az aznapi hőséget könnyebben megússzuk. Én is éreztem, hogy jól megsütötte a nap a karom, ezért inkább egész nap magamon hagytam a hosszú ujjú felsőmet. Sorra jöttek szemben a sporttársak, egy hajrá mindenkinek jutott. Jó volt tudni, hogy mi már a cél felé haladunk. Beálltam előre, a titkos tervem az volt, hogy kihajtok a srácokból (Geriékkel mentünk megint) egy 5 km/órás szakasztempót. Szerencsére jól haladtunk előre. Szilvivel is vártuk a találkozót, el is készült a fotó, amin az összes magyar induló a verseny azonos pontján tartózkodott.
Brockway Summiton kis szusszanás, Balázs pizzát és mentes sört kért Beától, én maradtam a sajtburgernél, meg megettem Balázs lepényét, amit végül nem kért. Zajlott az élet a ponton: megint újraindították a jeladóját, a pontvezető öregúr gyümölcsturmixot kínálgatott, az egészségügyes lány pedig nemcsak profin lekezelte a futók meggyötört lábát, hanem komplett mentáltréninget is tartott. Mint általában, megint mi indultunk el hamarabb a pontról, de Geriék ismét nemsokára utolértek minket. Ez volt az a szakasz, ahol először értünk utol másokat, ami nekem legalábbis motiválóan hatott. Megállapítottuk, hogy a Powerline Climb felfelé se könnyű, de lefelé még rosszabb, a kavicsos, csúszós talajon nem irigyeltük azokat, akiknek éjszaka kellett itt lejutniuk.
Village Green, újabb két órás alvás, de sajnos a csereautó kisebb lett, így Balázs még kényelmetlenebbül tudott csak pihenni. Én inkább a ponton lebzseltem és két burgert is kértem, felkészülve az utolsó, éjjeli etapra. Vicces, mert a Balázs rajtszámára kikért kaják nagy része az én gyomromban kötött ki. Így kell hízni egy ultraverseny alatt! Feltöltöttem a folyadékkészleteket is, a víz és kóla mellett Tailwind izo állt még korlátlanul a futók rendelkezésére. Bekentem a lábam és zoknit cseréltem, bár már késő volt, mert eléggé megnyomódott a sarkam. Sőt, egy kicsit még én is el tudtam szunnyadni. Besötétedett, mire elindultunk, a hold érdekesen világította meg a vízfelszínt. Bali tök jól memorizálta az útvonalat, tudta, hogy merre kanyarog az ösvény ahogy mentünk felfelé. Erősen fújt a szél, ezért úgy döntöttünk, hogy egy védett helyen inkább felvesszük a meleg ruháinkat, ami kötelező felszerelésként végig nálunk volt. Balázs nagyon küzdött a fáradtsággal, jött is a parancs: beszélj, beszélj, beszélj! Nekem ez egyébként sem nagy erősségem, pláne egy közösen töltött hét után, de kihoztam magamból a maximumot. Lám, végül én is kiestem a komfortzónámból. Eszembe jutott, hogy akár ihatna is a kólából, ha már nála van, ami jó ötlet volt, ugyanis a hegytetőn olyan szelet kaptunk, hogy esélytelen volt a további csevegés. Nem gondoltam volna, hogy nyár közepén jobban fogok fázni, mint télen, de voltak pillanatok, amikor bántam, hogy a kesztyűt nem vettem elő. Hosszú volt az út a platón az erdőhatárig, ahol aztán végre csendesett a szél. Balázs megevett egy kávés zselét, amitől teljesen új erőre kapott, és ismét futólépésekben haladtunk. Szoktak írni az ultraversenyeken előforduló "feltámadásokról", ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. A baj csak az volt, hogy én ezzel nem számoltam, és ezen a szakaszon már nem igazán ettem, így kissé eléhezve nem esett jól a tempó. Nagyon vártam már a végét, csúnya lett volna, ha a pacer dől ki a futó mellől. Mindenesetre erősködtem, hogy szóljon Beának, hogy készüljön, mert közeledünk, mert én aztán biztos nem megyek tovább vele.
Spooner Summit, az utolsó pont, 30 kilométer a célig, teljesítettem a feladatom és épségben átadtam Balázst Beának. Autóba pattantam, végre irány az igazi civilizáció, a zuhany és az ágy. Sokat nem aludtam, hiszen közeledtek a többiek a cél felé. A jeladó azonban megint nem működött, kaptam is pár üzenetet, hogy miért jelez feladást az oldal? Bea elküldte a helyzetüket, ezért nagyjából láttam, hogy merre járnak. Álmos volt a reggel a versenyközpontban. Szóltam, hogy közeledik a futóm, csak nem működik a jeladója (valahogy megcsinálhatták, mert a végére megint megjavult), szóval készüljenek, mert 20-30 perc és itt is van. Ez optimista becslés volt, ennyi idő volt, míg felsétáltam a többiek elé a megbeszélt elágazáshoz, ahol megint vagy fél órát ücsörögtem egy kövön, amíg megérkeztek. Így, hármasban sétáltunk be a célba, ahogy Balázs szerette volna. 72 óra 51 perc alatt megtette a 200 mérföldet, a 15. helyen célba érve! Sok idő nem volt örömködni, elkészült a maximálisan élethű finisher portré és még azt is el kellett döntenie, hogy melyik övcsatot választja. A következő befutó pedig Geri volt, neki is frissen tudtunk gratulálni.
Nagy alvás, kis pihenés, öv vásárlás (egy befutóéremmel bezzeg nincs ennyi gond), majd arra ébredek, hogy ideje menni, mert Szilvi is mindjárt célba ér. A tracker megint átvert bennünket, a nagy pillanatról pont lemaratunk, de azért így is nagyon örült, hogy kijöttünk hozzá. Mindhárom magyar induló sikeresen teljesítette a versenyt.
A verseny kedd délután zárult, a szervezők mindenkit invitáltak, hogy közösen biztassuk az utolsó befutókat. Pizza és süti biztosította a piknikhangulatot. Sokan nem voltunk, még a dobogósok nagy része sem jött vissza. Az utolsó beérkező viszont hatalmas tapsot kapott, díszsorfal mellett ért célba, szép pillanat volt ez is.
Balázsék kinevettek, mikor mondtam nekik a verseny előtt, hogy nem aggódom, simán meglesz. Ő nagyon sokat készült, Bea és én is készen álltunk a vállalt részünkre, megfázás ide vagy oda. Persze nem volt könnyű, miért is lett volna az, de tudtam, hogy egy pillanatra sem fog felmerülni a feladás lehetősége. Én mindenesetre nem kaptam kedvet ehhez a távhoz, pedig egy nagyon jó szervezésű verseny részese lehettem. Inkább vegyétek rá valamelyik barátotokat és kísérjétek el, higgyétek el, garantáltan nagyon hálás lesz utána!
Balázs beszámolója
