2016-ban Budapesten futottam az első és eddigi egyetlen aszfaltos maratonomat. Bár aszfalton volt még néhány jól sikerült félmaratonom (legjobb időm: 1:20:55, Baja, 2020), azóta főként terepen versenyzek. Egy ideje azonban motoszkált bennem, hogy jó lenne ismét nekifutni a 42 kilométeres távnak, mert jó eséllyel tudnék javítani az akkori 3 óra 46 perces időmön. Végül az elhatározás idén, az UTH után született meg, a nagy ultrás cél teljesítése után ősszel egy igazi maraton lesz a főversenyem. Mivel mindenképpen külföldön szerettem volna futni, Zágráb és Ljubljana jött számításba, végül a korábbi időpont miatt a horvát főváros nyert.

Kimondottan a maratonra célzott edzéseket augusztusban kezdtem el csinálni, előbb a szintes aszfaltkörünk tempósabb megfutásával és az órám által ajánlott intervalokkal, majd később Baranyi Zsuzsi látott el specifikusabb feladatokkal, miután felmérte az állapotomat egy 10 kilométeres tesztfutással. Félmaratoni távot futottam főleg, sajnos a szintén fontos hosszabb futások kimaradtak. Szóval nem volt egy extrán hosszas felkészülés, a többiek által előszeretettel hangoztatott három órás álomidő is egyre nagyobb falatnak tűnt, de így is azt éreztem az Uránvárosban körözve, hogy mennyivel jobb lenne az erdőben lenni. 

Sajnos az utolsó héten egy esőben végzett interval edzéssel kombinált hazabiciklizés meghozta a hatását egy alapos megfázás képében. A csütörtöki mélypont után úgy tűnt, hogy a verseny napjára már elég jól leszek a futáshoz, de úgy voltam vele, hogy majd a rajt után kiderül, hogyan megy és aszerint csinálom végig. Ebből a szempontból nem volt szerencsés, hogy ismeretlen okból a versenyt vasárnap délelőttről szombat délutánra tették át.

A város főterén egy eléggé szűk rajtterületen gyűlt össze a félmaratoni és a maratoni mezőny a három órai starthoz. Bár eléggé előre álltam be, mellettem a 1:40-es félmaratoni iramfutók várták a rajtot. Nem is volt jó élmény az elindulás, túl nagy tömeg indult meg túl keskeny helyen, kellett vagy ötszáz méter, mire egy olyan széles útra értünk ki, ahol már rendesen el lehetett férni. Itt végre ki tudtam lépni, a tömeg okozta sokk és a nem haladok érzés után 4 perc alatti tempóval tettem meg az első kilométereket. Ez nyilvánvalóan túl gyors kezdés volt, amiből hamar vissza is vettem, de éreztem, hogy jól megy és nem lesz baj, lehet esély arra a három órára.

A pálya egy hosszú egyenes után egy külvárosi forduló után vezetett vissza egy kertvárosi részen át a belvárosba. A maratonistáknak két kört kellett megtenni. Az első kör nagyon jól ment, bőven a három órához szükséges 4:15-ös céltempó alatt haladtam. Találtam nyulakat is, akikkel egy tempót tudtam menni. A félmaratont 1 óra 25 perc körüli idővel futottam le. A főtéren mindenki jobbra tért le, a félmaraton céljába, így én úgy futottam ki a második körre, hogy mindenki eltűnt előlem. Zsuzsi szurkolása indított útnak- 15 kilométert ő is megtett a pálya mentén-, de kellett is a támogatás, mert ezután jött a neheze.

Általában szeretem, ha verseny közben eltűnik mindenki körülöttem és egyedül futhatok. Igaz, ilyenkor általában egy erdő közepén vagyok, most viszont sokat segített volna a tempó tartásában, ha legalább magam előtt látok valakit. Aztán jött a fáradtság is, az első körben fel sem tűnt, de most kikértem magamnak a kis patak mellett vezető út emelkedését. 30 kilométer után többször kicsúsztam a céltempóból is, de a 3 óra úgy tűnt, hogy még így is sikerülhet. Egy lány robogott el mellettem, de nem tudtam felkapaszkodni a tempójára, rajta kívül a célegyenesben előztek még ketten az utolsó két kilométeren.

A célidőm 2:56:54 lett, sikerült behozni három óra alá, volt is nagy öröm és ezúttal még virágágyásba sem akartam lefeküdni. Az csak később derült ki, hogy azért voltak olyan kevesen velem a pályán, mert összetettben is elég elöl, a 20. helyen futottam be a 484 teljesítőből.

Zsuzsi elég szigorú frissítési stratégiával engedett el, fél óránként ettem egy zselét. 5 gélt fogyasztottam el, kb. 2,5 liter vízzel. Saját flaskát vittem magammal (végül kézben, mert idegesített a mezem zsebében), amibe a pontokon kapott fél literes flakonos vizet könnyen át tudtam tölteni menet közben. Sótablettából sajnos csak egyet ettem -kevés is volt-, mivel nem raktam el külön tartóba, a többi szétporladt a zsebemben. Ezen kívül az öltözködést rontottam el, 21 fok körüli napsütéses idő volt, melegem volt a mezben, egy atléta is bőven elég lett volna.

A Zágráb Maraton relatíve kis verseny, még a Budapest Maratonhoz képest is, de a nevezési díj is barátinak mondható, én viszonylag késői regisztrációval 40 eurót fizettem. A rajtcsomagban egy jó minőségű hosszú ujjú futópóló volt. A pálya érdekes módon elkerül szinte minden látnivalót, de ennek ellenére nagy élmény volt egy teljesen lezárt városban futni. Persze szép a Parlament a rakpartról, de anno még az Andrássy úton futhattunk végig.

Végül egy kis termékmegjelenítés. A frissítés a Squeezy zseléivel történt, nagyon szeretem az ízvilágát. Kipróbáltam egy Maurten koffeines gélt is féltávon. Az állaga mellett a kicsit kesernyés íze is szokatlan volt, de dobott rajtam miután megettem. A Salomon versenycipője, a Phantasm is jól tette a dolgát, könnyű és dinamikus, gyors futásokra kiváló választás. A márka úgy tűnik, még nincs benne a horvát aszfaltos futók köztudatában, végre igazi egyéniségnek érezhettem magam.

Őszintén szólva jó élmény volt hat év után újra maratont futni- jellemző apró mozzanat, amikor egymásra nevettek a másik futóval a darabos mozgásotok miatt-, de szerencsére elértem a célomat, így nyugodtan tudom mondani, hogy jó eséllyel a következőt megint csak hat év múlva fogom futni. Élményben nekem nem ad annyit a városi közeg és a rengeteg futó, amennyi munkát bele kell fektetni pár perces javulásért is. Maradok terepen, ott érzem magam igazán jól.