FKT- Fastest Known Time, azaz Leggyorsabb Ismert Idő. A horvátországi Cres-Losinj szigetcsoportot átszelő túraútvonal, a Via Apsyrtides népszerűsítésére a szervezők 10 országból hívtak meg terefutókat, hogy kiderüljön, milyen gyorsan lehet megtenni a 130 kilométeres távot. Magyarországot Losonc Timi és Nedjalkov Balázs képviselte, és mivel minden futó három segítőt is vihetett magával, így Balázs felesége Bea, a neves versenyszervező Csányi Csanya, valamint Nóra és Károly kutyák társaságában én is a NedyBali csapat tagja lehettem. Mininyaralás egy gyönyörű helyen és még futni is lehet- kihagyhatatlan lehetőség.

A Via Apsyrtides túrajelzése Belinél

Már szerda délután útnak indultunk, hogy a verseny előtti nap ne utazással teljen. Így lehetőségünk volt egy éjszakát Cres városában eltölteni, ahol a reggeli városnéző futás sem maradhatott el. A verseny központja a sziget déli részén a hatalmas Cikat campingben volt, ahol nagyon pofás mobilházban kaptunk szállást. A nyitóvacsora után a technikai értekezleten tudtunk meg több információt a versenyről. A szervezők bemutatták az indulókat, ismertették a fő szabályokat, beszéltek a frissítőpontok megközelítéséről és magáról az útvonalról is. A pálya végül 130,7 kilométer hosszú volt, 4564 méter szintemelkedéssel. A túraútvonal hivatalosan ennél 9 kilométerrel hosszabb, azonban egy kikötőépítés elleni tüntetések miatt a szervezők kénytelenek voltak lerövidíteni a pályát. Előre elnézést is kértek a terep nehézsége miatt, egy tengerparti szakaszt külön ki is emeltek. Nem lehet mondani, hogy nem szóltak előre, hogy köves lesz. Jó érzés volt ezeket az információkat tét nélkül hallgatni, de szerencsére kiderült, hogy pacerek, azaz tempófutók is kísérhetik az indulókat, így nekem is lehetőségem adódott a futásra.

Pénteken dél körül indultunk el a sziget északi végébe, Beli település kikötőjébe, ahonnan a futókat hajóval szállították a futókat a rajt helyszínére, Jablanacra, ami a sziget legészakibb pontja is. Végül több, mint fél órát vártunk a hajókra a tikkasztó melegben, de végül Timi és Balázs beszálltak egy határozott kiállású tengerésznő hajójába, amin elindultak a nagy kalandra.

Beli volt egyben az első frissítőpont is, így bőven volt időnk körbesétálni az aprócska településen. A több mint négyezer éve lakott falunak magyar vonatkozása is van, a legenda szerint a tatárjárás után ide menekült IV. Béla királyunk, akit annyira megkedveltek a helyiek, hogy a helységet is róla nevezték el. A rövid séta után kitelepültünk a frissítésre kijelölt ponthoz, ami a kálváriára vezető ösvény kezdete volt. A megbeszélt taktika szerint megtöltöttünk egy hátizsákot frissítővel (egy kulacs víz, egy kulacs izo és zselék), Balázsnak csak váltogatnia kell majd a zsákjait. Sorra jöttek a futók és Balázs is olyan lendülettel érkezett, hogy csak pislogtunk. Végül csak a kulacsokat cseréltük ki, a táska maradt, elvitte a géleket és robogott is tovább. Visszasétáltunk az autóhoz és még indulás előtt előkészítettük a frissítőket a következő pontra, így ott azzal már nem kellett foglalkozni és addig is hűlt a hűtőtáskában. Sok időnk volt átérni a pontok között, de ez a stratégia jól működött, nem kellett idegeskednünk, így később sem változtattunk a szisztémán.

Magasan a hegy oldalában kanyargó egysávos közúton tértünk vissza a második frissítőpontnak helyet adó Krizic nyeregbe, ami kilátópontnak sem volt utolsó. Itt már határozottan kialakult a verseny meghatározó képe a futókat kísérő csapatokkal. Nyugágyak, kempingasztalok kerültek elő, várakozva néztünk a hegy tetejére ahonnan a futókat vártuk. Nagy meglepetésükre a csúcson először feltűnő alak a mi emberünk volt. A frissítőpont után az aszfaltutat keresztezte a pálya, ahol még megálltunk szurkolni. A futólag feltett kérdéséből úgy tűnt, hogy Balázs nem is tudta, hogy az osztrák sráccal ők vezetik a versenyt.

A következő pont a cresi focipálya mellett volt. Eseménytelen helyszín volt, ezért itt szólnék pár szót a futók nyomkövetéséről, ami az egyik legprofibb volt, amit eddig láttam. Egy weboldal térképére felvitt útvonalon folyamatosan frissülve, tényleg élőben láttuk a versenyzők mozgását. Olyan pontos volt, hogy mikor láttam, hogy már csak pár száz méterre jár Balázs, a következő pillanatban tényleg meg is érkezett hozzánk.

Cresről továbbállva az útról a völgy túloldalán a hegyoldalban megpillantottuk a futókat. Félreálltunk, és mivel Balit is látni véltük, hangos kiabálással küldtünk neki energiát. A valuni pont nem a településen volt, hanem valamivel fölötte egy apró temető mellett. Nem mertünk kockáztatni, hogy lemenjünk egy kávéra, bár belefért volna az időbe, de végül ott is sikerült kényelmesen berendezkednünk. Ez volt az utolsó hely, ahol még nagyjából egyben volt a kísérőkaraván, a mezőny egyre jobban széthúzódott. Ismét egy keskeny bekötőúton kellett továbbindulnunk a sziklák tetején fekvő Lubenice felé. Ekkor már erősen esteledett, ezért a visszaút különösen kalandosnak ígérkezett. Ez egy rövid szakasz volt, így itt nem is időztünk sokat, amit a feltámadó szél miatt nem is bántunk annyira.

Annál több időt töltöttük Stivanban. Csanyának sikerült aludnia, én pedig beöltöztem futónak, hogy Balázzsal tegyem meg a következő szakaszt. Nagyon kellemes volt az idő, ahogy belevetettem magam az éjszakába. A vidék hangulata a sötétség ellenére is erős volt, kőből rakott kerítések között haladtunk. Kaput viszont csak egyet kellett kinyitnom, pedig előtte tele volt a pálya ilyenekkel. Terepügyileg is szerencsés szakaszt fogtam ki, vicceltem is Balázzsal, hogy tényleg ezért a nagy hűhó? Időnként a fák alatt pihenő birkák szeme világított horrorisztikusan és két nyest, a horvátok nemzeti állata is átfutott előttünk. Ustrine falu volt a következő állomás, több, mint féltávnál. A következő szakaszra is mentem tovább. Itt már kijöttünk a fák közül, a hold egy kopárabb tájat világított meg, ez a rész kevésbé volt számomra megnyerő. 16 kilométer megtétele után Vela Strazanál szálltam ki egy rövid pihenőre, hogy aztán az Osor utáni hosszú, hegyi szakaszra ismét beálljak. Ezen a ponton volt az egyetlen malőrünk, a híd mellé álltunk be, míg Balázs kicsit hamarabb, egy körfogalomnál keresett minket.

Terített asztal Osorban

Kellett az erősítés, ez volt a verseny leghosszabb és legszintesebb szakasza, a 18,7 kilométerhez összesen 935 m emelkedés és 880 m ereszkedés tartozott. Egész normál ösvényeken kezdtük meg a mászást, jól tudtunk haladni. Egy szélesebb dózerre értünk ki, amikor megpillantottuk a földön elterülve az argentin Pablót. Nagyon ijesztően nézett ki a pasas, de ahogy megkérdeztük tőle, hogy jól van-e, úgy tűnt, hogy a legnagyobb baja, hogy megzavartuk a pihenésében és a szemébe világítunk a lámpával. Ezen kívül eseménytelenül telt az út a Televrina 588 méteres csúcsára. A felfelé vezető ösvény még pont olyan volt, mint amire ilyen terepen számítani lehet, de ami utána jött, arra nem voltunk felkészülve.

Fel a hegyre

Megvan amikor Gombóc Artúr sorolja a csokikat? Na ez pont olyan volt, csak sziklákkal. Talpalatnyi föld nem volt, a fák is a sziklák közül nőttek ki, kisebb-nagyobb köveken lépegetve tudtunk csak haladni. Minden lépést meg kellett fontolni, ráadásul voltak éles és labilis sziklás részek is. A tempónk lassabb volt, mint hegynek felfelé (volt egy 19 perces kilométerünk is) és még messze volt a frissítőpont. Rájöttünk, hogy ez sokkal hosszabb lesz, mint gondoltuk, Beáéknak bőven volt ideje aludni. Hirtelen a túlzásnak tűnő 28 órás szintidő is értelmet nyert. Ösvény híján csak a felfestett jeleket kellett követni, sokszor tévesztettem el az irányt, így állandóan Balázs mögé kerültem. Emellett még elég szórakoztató sem voltam (bár ezt előre lehetett tudni), szóval akkor ott csapnivaló pacer lehettem. Mögöttünk hangok közeledtek, a szlovén lányok földre szállt angyalokként nekünk is újabb lendületet adtak. Kérdésemre, hogy hogy tetszik neki a terep, Barbara tök jó választ adott: Nem szereti, de tolerálja. Több kisebb hegy után végre egy normális földútra kerültünk, majd nemsokára végre megérkeztünk a frissítőpontra.

Némi erőgyűjtés után Balázs gondolkodás nélkül indult tovább. Rövid futás után leértünk a tengerpartra, ami mint kiderült, az volt, amiért a szervezők előre elnézést kértek. Nem tudom, szerintem a hegyhez képest egész vállalható volt ez a rész. Igaz, csak egy hajszállal tudtunk gyorsabban haladni (sétálni, nem futni), de legalább az útvonal egyértelmű volt. Az egyik oldalon a tenger, a másikon végig kőfal sűrű növényzettel, és mint később kiderült, aknákkal. Ezen a keskeny sávon kellett megtalálni az optimális nyomvonalat, már ha lehet ott ilyesmiről beszélni. Legalább a sziklák valamivel stabilabbak voltak, de azért voltak olyan mély beszakadások a tengerbe, hogy nem lett volna vidám dolog leesni. Nem mondom, ez a rész is lassan telt, pláne, hogy már jócskán kezdett melegedni az idő, de valahogy a tenger folyamatos hangja mégis tompított valamennyit a nehézségeken. Azért jó pár öblöt végigjártunk, mire végre beértünk egy kempinghez, majd végre Mali Lošinjt is megpillantottuk.

Közeledtünk a híd felé, amikor egy sárga mellényes embert láttam meg. Egyből beugrott, hogy ez az egyik híd, amit 9 órakor felemelnek legalább húsz percre, hogy a hajók átjárását biztosítsák. Ránéztem az órámra és azonnal begyorsítottunk. Szerencsére gond nélkül átértünk, elég déliesen álltak a pontossághoz. Mali Lošinjban ért véget a futásom, a több mint 6 óra alatt megtett 29 kilométer elég jól árulkodik a terep nehézségéről. Bea futott tovább Balázzsal, én pedig a tengerparti zuhanyzó alatt új életre keltem. 

A következő találkozási pont egy strandon volt. Míg Csanya a kutyákkal sétált, lázasan készítettem elő a frissítést, hiszen most nekünk kellett megugrani azt a Bea által magasra tett lécet. Mikor megérkeztek, Bea előrefutott, hogy gyorsan hozzam a kocsiból Balázs botjait az utolsó emelkedőhöz. Úgy tűnik, valahol útközben megtalálta a rég hátrahagyott kompetitív énjét, szerintem megállás nélkül ment tovább a pontról, mert a nyomában volt a szlovén srác és nem akarta hagyni, hogy ennyire a verseny végén megelőzzék.

A cél Veli Lošinj hangulatos kikötőjében volt egy mólón. Láttuk a szlovén lány befutóját, majd nemsokára Balázsék is beértek. 20 óra 27 perc alatt az ötödik helyen teljesítette Balázs a távot!

Az UTH után két héttel nem gondoltam, hogy ismét ébren fogom tölteni a hétvégét, de végül egy percet nem aludtam a verseny alatt. Nem kellett altatni miután visszaértünk a kempingbe. Az esti gálavacsorára már viszonylag frissen érkeztünk. Az eredményhirdetésen minden teljesítőt megünnepeltünk, különösen Timi nők között elért harmadik helyét. A szervezők még bizonytalanok a jövőt illetően, az ideivel ellentétben inkább egy többnapos eseményben gondolkoznak. Mindenesetre ha valakinek kedve támad egy jó kihíváshoz, 17 óránál gyorsabban kell teljesítenie a Via Apsyrtides útvonalát, hogy övé legyen a leggyorsabb ismert idő. De a szigetek felfedezése önmagában is megér egy látogatást.

Köszönöm a lehetőséget, hogy részese lehettem ennek a különleges eseménynek!

A Runner's World összefoglalója itt.