Hétmérföldes lépés

Hétmérföldes lépés

Salomon 24h Vertical Challenge

2021. március 14. - csuth.tamas

 156931143_946353832851143_511770647157352691_n_1.jpg

Valamikor az év elején a szokásos szintes edzőterepünkön futottunk Balázzsal, amikor mondta, hogy kitalált valamit: Mi lenne ha csinálnánk itt egy 24 órás futást? Szerencséjére éppen borzasztó rossz hangulatban voltam, így simán rávágtam, hogy mit bánom én, csináljuk. Így keveredtem hát bele ebbe az őrületbe, aminek a dátumát március 6-ra tűztük ki. A felkészülés jegyében megfutottam életem első százas heteit, hármat közülük egymás után, szépen túlterhelve magam, ami egy kisebb sarokfájás képében sikeresen magára is vonta a figyelmet a futás elől. Közben Balázs gőzerővel szervezkedett, amikor már a Runner's World futómagazin cikkéhez fotózkodtunk, tudtam, hogy ebből a vonatból már nincs kiszállás. A cél tehát röviden összefoglalva: szombat reggel 7-től másnap reggel 7-ig minél többször felfutni a Tettyéről a Misinára, majd vissza, körönként 5,2 kilométert megtéve 280 méternyi szintemelkedéssel.

Megadtuk a módját, előző este tésztapartit is tartottunk Balázsék, ahol a harmadik elvetemült futó, Losonc Timi is csatlakozott hozzánk. Jól sikerült az este, teljesen elfelejtetettem a kijárási korlátozást is. Otthon még nagyjából előkészítettem mindent lefekvés előtt. Körülbelül 10 perccel húztam későbbre az órámat a kelleténél, így majdnem akkor indultam el, amikorra a találkozót megbeszéltük a rajthelyen. Pechemre az odaúton is lezártak egy utcát, ami miatt vissza kellett fordulnom, hívtam is Balázst, hogy nem fogok időben odaérni. Így késtem le életem legnagyobb kihívásának rajtját...

Két perccel a többiek után, jókora feszkóval indultam neki a napnak. Az egekben lévő pulzusomat Cili nyugtatta le, amíg felértünk Dömörkapuig. Az a két perc végülis semmiség a 24 órához képest. A visszafelé tartó többieknek már nevetve előre jeleztem, hogy ne is mondjanak semmit.

159900536_451752902731951_4861490265738696806_n.jpg

Az első körön felfelé (Fotó: onedoor.hu)

Valójában nem is bántam, hogy így alakult. A többieknek elég konkrét céljaik voltak, ennek megfelelően igen tisztességes tempót mentek. Én csak talpon akartam maradni végig, így némileg lazábbra vettem a dolgot, a körök végén kényelmesebb megállókat tartottam. Elrendeztem a cuccom a kocsiban, ami a késés miatt elmaradt, pogácsáztam, illetve viszonylag hamar lecseréltem a pulóverem egy vékonyabb felsőre. Kellemes idő volt, volt ereje a napnak, de az árnyékos helyeken azért hűvös volt. A frissítés főleg a Bea által előkészített izóval és zselékkel történt. Nem vettem fel táskát, az összes cuccom elfért a mellényzsebem és a futóövemben. Nem haladtam rosszul, tudtam tartani a két óránkénti három körös felosztást. Még posztolásra is jutott idő, pláne hogy ekkor a kedv is megvolt hozzá.

dsc00432.jpg

(Fotó: Szaszafotó)

A lendület körülbelül nyolc órán keresztül tartott. Nem nehéz, ha jól mennek a dolgok, de egészen kizökkenthetetlennek éreztem magam. Nagy volt a lelki béke/nihil, nem is tudom megfogalmazni ezt a minden mindegy, most így is- úgy is menni kell állapotot. A jó idő rengeteg embert kicsalt, volt olyan periódus, amikor a dömörkapui parkoló is csordultig megtelt. Megfigyelésem szerint a pécsiek szeretnek a természetben lenni és ki is használják a remek adottságaikat ehhez. Csak egyszer zökkentem ki az alfa állapotból, amikor egy csapat gyerek mindenáron rám akarta törni a síház melletti mobilvécét. Az órám is körülbelül nyolc órát bírt, már majdnem felértem a TV toronyhoz, mikor először jelzett, hogy kezd merülni. Egészen borzasztó lett volna, ha nem lett volna meg egyben a futás, így annak ellenére, hogy már nem esett jól lefelé a tempó, elég dinamikusan szaladtam le a hegyről, hogy el tudjam indítani a töltést. Szerencsére könnyen meg tudtam oldani menet közben, az órát a karomon hagyva rá tudtam kötni a powerbankra, igaz azt a kezemben kellett végig vinnem. 

dsc00495.jpg

(Fotó: Szaszafotó)

Ahogy közeledett az este, úgy tünedeztek el az emberek. Felfelé tartottam, amikor elkezdett sötétedni, a lámpám pedig még a kocsiban figyelt. A kör legvégén már teljesen sötétben kellett volna lebotorkálnom, de a legjobbkor megjelent a munkatársam, Tóni, akinek a lámpafényével sikerült lejutni. A következő körön elkísért, amin egy nevezetes élményt is megoszthattam vele, ugyanis ekkor értük el a félidőt, a 12 órát. Az emlékeimen úgy maradt meg, hogy ez volt az utolsó olyan köröm, amin még értékelhető teljesítményt tudtam menni. Ez már az egyórás körök időszaka volt. Volt még erő a felfelékhez, de a lefelék már rég elkezdtek fájni, főleg a jobb lábamon lévő bőrkeményedésnek köszönhetően volt időnként érzékeny a talajfogás. A pálya nagy S-kanyarja pedig olyan köves, hogy ott már nagyon óvatosan kellett lépdelnem. Balázs- aki akkora már két kört vert rám- bevallotta, hogy egy 12 órás futás is elég lett volna. Talán soha nem értettünk még ennyire egyet valamiben.

img_6218.jpg

(Fotó: Szaszafotó)

Nyolc után zsebre vágtam a sportolói igazolásom, a személyimet és az egyesületi tagkártyám. A hajnali futások miatt nem idegen számomra a sötétben futás. Olyankor már ébredezik a világ, most azonban mély némaság ült az erdőre, amit csak néha tört meg pár kósza bagolyhuhogás. Egyre hűvösebb lett, én egy aláöltözőt vettem még magamra, kesztyűt és fejpántot. A pálya legelejének kis völgye egyébként is egy hidegkatlan, ahol mindig megül a hűvös levegő. Egy egészen konkrét határvonal volt a kis S-kanyarnál, ahol mindig tudtam, hogy most belépek a hidegbe. A lenti megálló után mindig különösen borzasztó volt elindulni, a pihenő miatt lehűlve szabályosan megütött a hideg, amíg ismét át nem melegített a mozgás. A többiek szerint fújt a szél is, de nekem ez nem tűnt fel.

img_0493.JPG

Félidőnél, digitális infúzión

A nagy öltözködésben csak a botokat felejtettem el magamhoz venni. Emiatt egy újabb indokolatlanul nehéz körön estem túl, ezért a későbbre tartogatott aduászt is hamarabb bevetettem. Álmos még nem voltam, de a cukorlöketben bízva elkezdtem kólázni. Az általam igen ritkán fogyasztott koffein hozta a várt hatást, szinte egyáltalán nem voltam álmos az éjszaka folyamán. Sokat viszont nem tudott lendíteni rajtam. Az éjszaka során két bögre meleg zöldséglevesen kívül más nem nagyon csúszott le, a folyadékfogyasztásom is szinte csak a kólára redukálódott.  A többieket többen is elkísérték pár körre, az egyiken Zsani csatlakozott hozzám. Vicces jelenet volt, ami jól érzékelteti az éjszakai lendületemet: Én hatalmas botozós futómozgást produkálva haladok eltökélten előre, míg Zsani pár méterrel előttem sétál. Volt egy olyan körünk is, amire egyszerre indultunk el mindhárman. A gyanútlan külső szemlélő a könnyen a mecseki nordic walking szakkör egyik éjszakai foglalkozásának résztvevőinek nézhetett volna bennünket. Csak egymás közeledő fényei és a legfurcsább helyeken előbukkanó TV torony kivilágítása dobta fel az éjszaka sötétségét.

fotojet_2.jpg

Befutó, futás nélkül

A hosszú éjszakában valamiért hajnal négyig számoltam vissza az órákat. Onnan már csak egy óra a hajnal öt, ami szokásos közös futások ideje, az a két óra meg már belátható távolságra van. A fejlámpám majdnem végig kibírta, csak egy körre kellett lecserélnem, valamint az órára is csak a végefelé kellett csak rátöltenem, úgy tűnik, hogy a gyaloglás nem meríti annyira. Mondjuk nem bántam, mert a túrabot és a powerbank nem kompatibilisek egymással. Bár a kerek és jól csengő 150 kilométer nem volt elérhetetlenül messze, végül elengedtem és az utolsó három órára két kört tűztem ki. Az utolsó órában Balázs még nagyon nyomta, én végül Timiékkel tettem meg az utolsó köröm. A lefelén végül Balázsék is csatlakoztak, így egész nagy csapatban közeledtünk a célhoz. A maradék perceket mindenki elengedte, senki nem indult neki még egy fél körnek sem. A robotos mozgásom szerzett pár jó percet a többieknek, én viszont már nem voltam humoromnál. A végén is morcosabb voltam az indokoltnál, de ráfogom a mögöttem hagyott 24 órára. 27 kört tettem meg a 24 óra alatt, az órám adatai szerint ez 142,9 km lett 7231 méter szintemelkedéssel. A Strava szerinti mozgásidő 21 óra 29 perc volt, a maradék két és fél óra a kvázi pihenőidő, amiben benne van minden evés, ivás, tollászkodás, bámészkodás, kisebb és nagyobb dolog. 

Az ünneplést hamar rövidre zártuk, némi reggeli után hazavezettem. Nem aludtam el azonnal, de kora délelőttig pihentem. Az aznapos állapotom elég rossz volt, nagyon fájtak a lábaim. Sajnos az egész éjszaka kívánt ramen levest nem tudtam megrendelni, mert vasárnap zárva volt az étterem, úgyhogy csalódottságomban az összes megmaradt kakaós csigát és pogácsát ettem meg. Hamar kidőltem este, és bár másnap már sokkal vállalhatóbb volt az állapotom, azért hálás voltam hogy home office-t kaptam aznapra. Izomfájdalmam, klasszikus izomlázam egyáltalán nem volt, a térd mögötti szalagok viszont nagyon fájtak. Emellett nagyon érzékeny volt a jobb sarkamon lévő bőrkeményedés és valahogy a bal lábfejem is megnyomódott, nehezen viselte a mozgatást. Vízhólyagom viszont nem alakult ki és a korábban fájdogáló sarkammal sem volt semmi probléma. Érdekes, mert elvittem magammal az összes cipőmet, de végül nem cseréltem le a Sense Ride 3-at, mert már maga a levétel is feleslegesen fájdalmas lett volna. Szerdán már olyan jó állapotban voltam, hogy érzésre teljesen jól voltak a lábaim, csütörtökön pedig futni is elmentem a szokásos hajnali terepre. Sajnos még nem volt az igazi, a megbolygatott bőrkeményedésem még érzékeny volt, valamint a bal bokámnak sem tetszett még annyira a helyzet. Szóval a hétvégére is elengedtem még a futást, lefutottam két hétre való adagot, majd jövő héten szép lassan újra megindulok.

img_7439_1.JPG

Happy finisherek

Ha kérdeznétek mi értelme volt, akkor sajnos nem tudok megnyugtató választ adni. Igazából semmi, de ebben a versenyszempontból ismét elúszni látszó évbe belefért ez az emberkísérlet. Nagy örömmel tölt el, hogy meg tudtam csinálni és ez a tudat a későbbiekben is magabiztosságot nyújthat. A szokásos, többet kéne edzeni tanulság ezúttal is levonható, de ez az egynapos menet már akkora feladat, hogy nem hiszem hogy elkerülhető lenne, hogy az ember a kellemesnél több időt töltsön a komfortzónáján kívül. Itt jön a képbe, hogy mennyire erős valaki fejben. Én ahogy sejtettem, megalkuvó vagyok magammal, igaz nem is voltak konkrét célok kitűzve, de a feladás például egy pillanatig sem merült fel opcióként. Ám mielőtt teljesen elszállnék magamtól (na jó, már túl késő :)), azért megjegyezném, hogy most kvázi laborkörülmények között futottunk. Sem a tájékozódással, sem a frissítéssel nem kellett sokat törődnünk, ami azért normál versenykörülmények között nem mondható el. Hasonló őrületben nem gondolkodok, azt hiszem inkább az 50-es távoknál van keresnivalóm, de attól tartok, eljön a pillanat, amikor Balázsnak lesz egy új ötlete. 

fotojet_1_1.jpg

Végezetül köszönöm mindenkinek aki a helyszínen biztatott, szurkolt vagy elkísért illetve otthonról követett vagy gondolt rám. Gratulálok Viktornak, akit inspiráltunk a hülyeségünkkel, így a saját határait keresve lefutott szombaton 12 kört, jócskán túlszárnyalva önmagát. Külön köszönet és elismerés Beának a hősies helytállásért, a frissítés biztosítása nélkül mi sem tudtunk volna végigmenni. A felszerelést köszönöm a Salomonnak, a frissítést a Squeezynek, a nyomkövetést pedig a Maraboonak. 

fajl_000.jpeg

A bejegyzés trackback címe:

https://maratonom.blog.hu/api/trackback/id/tr1716455836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása