A Mátrabérc, a nagy múltú teljesítménytúrából kinőtt verseny az egyik legnagyobb hazai terepfutó kihívás, amit mindig fokozott figyelemmel követ a közösség is. Idén én is ott voltam azok között, akik arra vállalkoztak, hogy keletről nyugatra átszeljék a hegységet, 55 kilométer megtétele mellett mintegy 2800 méter szintemelkedést összegyűjtve. Az eredetileg április végére kitűzött időpontot a vírushelyzet őszre söpörte, így végül október 10-én került megrendezésre a verseny.

Nellivel ketten képviseltük a Mecsek Maraton Team színeit Pécsről. A verseny előtti szállást és a logisztikát Nelli párja, Robi biztosította, még egyszer köszönet érte! A kőkútpusztai rajtba viszonylag korán kiértünk, de legalább hamar túlestünk a rajtszámátvételen, így várakozás nagy részét a csípős hideg elől a kocsiba menekülve vészeltük át.

Indulásra készen

A mezőny pontban 8 órakor rajtolt el, amikor a szokásos hétvégi ébresztőm is megszólalt. Így ahelyett, hogy elmerültem volna a hangos szurkolás hangulatában, a táskámat próbáltam lehámozni magamról, hogy kinyomjam a telefonom. Hamar bemelegedtem egy kényelmes utazótempót felvéve, ugyanis a táv első 20 kilométere a Kékesre feljutásról szól, tehát zömmel végig emelkedik a pálya. Minden tanács legfontosabb pontja volt, hogy nem szabad elfutni az elejét, én ennek megfelelően valahol a mezőny kellős közepén haladtam. Kalapos-tető, Gazos-kő, haladtunk a csodás hegygerincen. Észak felől még ködtakaró alatt fekvő táj látványa tárult elénk. Valahol a Szederjes-tetőre kaptatva vettem észre, hogy nagyon vizes a hátam és a táskám. Gyanús volt, hogy ennyire most még nem izzadhatok, a vizestasakom zárja csúszott le félig a táskához rögzítéstől. A csúcsra felérve megpillantottam a TV tornyot, ami még igen távolinak látszott.

A kéktúra hangulatos ösvényein haladtunk, az emelkedőket néha rövid lejtők színesítették, jó ritmusú volt ez a rész. A szélesebb erdészeti utak sárosak voltak, de az erdő száraz volt. Szép lassan előzgettem, Nellit is csak viszonylag sokára előztem meg. Az első ellenőrzőpontra, az Oroszlánvárhoz terv szerint másfél óra alatt értem fel. Az első igazán kellemetlen kaptatón pedig egy csomó embert láttam magam előtt. Örültem, hogy nem maradtam le teljesen a mezőnytől, ugyanis nem nagyon tudtam belőni, hogy a visszafogottabb kezdés miatt hol is lehetek pontosan.

Érdekes volt, hogy mindenki milyen elmélyülten, magába fordulva haladt előre, itt most nem volt helye a harsányságnak. A csendet láncfűrészek hangja törte meg és a faágakból az ösvényre is bőven jutott. Egyre közeledtünk a Kékeshez, az út egyre sziklásabbá vált, de nem volt igazán nehéz, mivel egész enyhe volt az emelkedés még az eddigiekhez képest is. Egyre több turista jött velünk szembe, kihasználva a tökéletes kirándulóidőt. Örömmel fogadtam a biztatásaikat. A Téli Mátráról már ismerős Sötét-lápa nyeregnél fogtam be Gerit és számon is kértem rajta, hogy mit keres itt, ha az előző heti Vadlán 100-as futására hivatkozott még reggel. Beszélgetve értünk a Kékesre, ahol az erdőből kilépve a sípálya nyílt terére a szurkolók hangjával hirtelen annyi volt az inger, hogy a frissítőpontot is nehezen lőttem be. Nem segített a maszk sem, amit kértek, hogy lehetőleg vegyünk fel a pontokon, azonban a szemüvegem azonnal elpárásította, így szinte vakon kértem vizet az izómhoz. Két és fél óra alatt értem fel, teljesen jó idővel, jó kedvvel és erővel.

Kékes előtt Gerivel

Mindezeket valahol a Sombokron hagytam el, a hírhedt lejtőn, amin egész jól le tudtam jönni. Azonban a lendület valahol elfogyott és az ösvény mellett húzódó kövesút hangjai sem lelkesítettek. Elfogytak körülöttem az emberek, így egyedül kaptattam fel a Csór-hegyre, ami az első kritikus ütést adta. Csüggedve majszoltam el az első(!) zselét, hátranézve megállapítottam, hogy azért hirtelen milyen sokat távolodtam a Kékestől. Vércverésnél volt fotós, majd egy maszek szurkolói pont, akinek nagyon jó ritmusú zenéje volt a futáshoz, csak kár, hogy túl hamar kikapcsolta. Magas, szalmasárga perjés hegyoldal, ahonnan szép kilátás nyílt Parádsasvárra. Egy nyugdíjas csoport, akiknél még valamivel gyorsabb voltam. Egy nem technikás és nem is nehéz emelkedős szakasz, amin mégsem tudtam haladni.

Végre egy kép, amin elég jó a lábam :D

Galyatető előtt végre utolértem pár embert. A ponton kértem vizet a zsákomba, markoltam egy kevés sós rágcsát, majd továbbindultam. Robi is mondta, hogy innentől egy jórészt jól futható, zömmel lejtős szakasz jön. A verseny kulcsa, hogy Galyára viszonylag jó erőben kell érkezni, mert itt kezdődik a java. Én a jó állapottól elég távol álltam és nagyon tudtam sajnálni magam emiatt.

Vércverésnél

Hosszabb, eseménytelen szakasz volt, ahol megint nem láttam senkit magam előtt. Mátraszentlászlóra érve rossz felé fordultam, a falu közepe felé indultam el, de hamar gyanút fogtam, nem tettem nagy kitérőt. Ez a rész a napnak is jobban kitett volt, de szerencsére nem volt meleg. Nagy nehezen eljött az ágasvári kitérő, egy ismerős pont, amit már nagyon régóta vártam. Egy sziklás résznél értem utol egy futót, aki lábgörcsre panaszkodott. Bár azt mondta, hogy az edzetlenség miatt van, adtam neki két sótablettát. Ágasvár meredekebb volt, mint emlékeztem, de a lefelén hamar leértem. Vigyázz, futók, figyelmeztették egymást az emberek, örültem, hogy benne vagyok még ebben a kategóriában. A turistaháznál megzavart a terelőút tábla és a piros-fehér szalagok, így az előbb még görcsölő sráccal, Andrással ezen a kerülő ösvényen csatlakoztunk be a jó útba. Két másik futó jött előttünk, majd egy harmadik ösvény végén láttuk meg a szalagot. Ezt a szakaszt egyikünknek sem sikerült jól követnie. Ereszkedtünk Mátrakeresztesre, ami már nem volt messze, mégis sosem akart véget érni a patakvölgy. Ez volt az egyetlen része a versenynek egyébként, ahol patak mellett futottunk és vízcsobogás biztosította a talpalávalót.

Mátrakeresztesen, 41 kilométernél

A ponton ismét izót készítettem, csak most kevesebb sikerrel öntöttem a port a kulacsba. Sokáig elidőztem volna a kínálat felett, de szerencsére Belus Tomi határozottan elküldött, így csak egy marék sós ropogtatnivalót vettem magamhoz. Nem volt jó választás, sokáig forgattam a számban a száraz ropigombócot, miközben megkezdtem az utolsó mászást a Muzslára. Arra a hegyre, amire hajlamos voltam legyinteni, hiszen futottam a Muzsla Trailen még '17-ben és emlékeim szerint nem is volt olyan vészes. Mondjuk nem mindegy mennyit fut előtte az ember, míg ideér, akkor a teljes táv rövidebb volt, mint amennyit most addig megtettem.

Arcom, mikor rájövök, hogy még vár rám a Muzsla

Andrással együtt haladtunk, egy srác elhaladt mellettünk és még egy volt a távolban, illetve András látta, hogy jönnek mögöttünk is. A lapos részekbe még bele tudtam kocogni, amúgy maradt a gyaloglás a véget nem érő emelkedőn. A nap második (lol) géljét is megettem. A Nyikom- nyereg fölötti irtásnál visszanézve az eddig megtett utat láttam, Kékes, Galya, nem kevés távolság. Jöttek a trükkös csúcsok, az utolsó Muzslán Csipiék biztattak mindenkit. A csúcs előtt húsz-harminc lépéssel harapott bele a görcs a bal combomba, de úgy, hogy azt hittem, hogy fel sem fogok tudni menni. Már korábban is éreztem, hogy nem tetszik neki az emelkedő, de úgy tűnik az én edzetlenségem a Muzsláig volt elég. Elhúzott mellettem Losonc Timi és Andrással leszáguldottak. Nelli is utolért, meglepve kérdezte, hogy mit keresek itt, mondtam neki, hogy épp görcsölök. Szerencsére hamar kiment a lábamból, és mivel emelkedő már nem nagyon maradt, így volt rá esély, hogy már nem tér vissza. Rendeztem a soraim és óvatosan megindultam, mondtam Nellinek, hogy menjünk, de végül egyedül tettem meg a végét. Az utolsó 7 kilométer is hosszú volt, de legalább vitt a lejtő, a sík részeken viszont látványosan elfogyott a lendületem. Az utolsó mászás a Diós-árokból is borzasztó volt, ahogy a faluig is sokat kellett még kanyarogni. De végre jött a pincesor, majd a cél, ahova 6:49:10-es idővel értem be. Nagyon fáradtan, de beértem.

Befutó (#szaszafotó)

Lehetett volna jobb, de elsőre azért nem is rossz eredmény, a mezőnyben is reálisnak gondolom a helyezésem (23.). Nagy megfejtés nincs, csak a szokásos: jobban fel kell készülni, a Mátrabérc van olyan nehéz, hogy bele kell rakni a pluszt. Szentül meg voltam győződve, hogy hiába az őszi időpont, úgyis el fog maradni a verseny. Két héttel előtte jöttem rá, hogy október közepe-vége helyett a hónap elején lesz. Mindjárt nem is volt fura, hogy Nelli annyira benne volt a szervezésben. A beszámolók alapján a jó eredmények kulcsa ebben a bizonytalan helyzetben is megtartott motiváció és a kitartóan elvégzett munka volt. Nincs új a nap alatt...

Szintén közhely, de a frissítés egy külön versenyszám is lehetne. Másfél liter izó, két gél, három liter víz és négy sótabletta- nem az az energiamennyiség, amivel el tudtam volna vinni a hegyeket a vállamon. Mostanában sok frissítésről szóló előadást hallgattam meg, ezek alapján a gélek és az izók nem igazán működnek egyszerre. Próbáltam erre figyelni, de azt hiszem nem arra gondoltak, hogy a két szék között üljek a padlóra. Az arany középút és a számomra jól működő frissítési stratégia megtalálására rá kell szánnom az időt.

Azt kell mondjam, a Mátrabérc nem okozott csalódást, tényleg méltó a híréhez. A hossz és a szint együtt teszi nehézzé, amit csak tetéz a mátrai terep. A meredek kaptatókat hasonlóan meredek lejtők követnek, kevés ideje van megpihenni a lábaknak. Jellemző kép, hogy látom a nagy elérendő célt, például a Kékest, erre még egy olyan hatalmas kúp van előtte, amire még fel kell menni előtte, ami majdnem kitakarja.

Néhány random gondolat a végére:

• Túl magasra  ragasztottam az orrtapaszt, ami miatt a szemüvegem furcsa ritmust vett fel. Két-három kis ugrással lendületet véve pattant le az orrom aljára. Valahol Galya előtt untam meg, amúgy is kezdett leválni. Szerencsére jócskán benne vagyunk már az őszben, így az orrdugulás helyett most az orrfolyás volt a nagyobb probléma.
• Az időjárás szempontjából jól jött az október, áprilisban már elég meleg tud lenni, amihez olyankor még nem vagyunk hozzászokva. Majdnem végig árnyékban haladtunk, csak a végén ért direkten a napsütés. Szerintem ha melegebb lett volna és még a hőség is odasóz nekem, még egy órát beletettem volna a pályába.
• A Hosszútáv blog tippje alapján lecseréltem a TicTac dobozt Kinder tojásra a sótablettáknak. Bejött az innováció, nem zörög és könnyebb kivenni is belőle.
• A szalagozás, bár nem volt sűrű, de elégnek bizonyult. Pláne, hogy a Mátrabérc külön turistajelzését, a kék fűrészfogakat is lehet figyelni. Jó, volt pár bizonytalan pillanatom, amikor jól jött volna a track. Sajnos a Suunto remekül kivitelezett fejlesztéseinek köszönhetően még nem jöttem rá, hogyan lehet rátenni az órámra.
• Az elvileg 2800 méternyi szint helyett az órám 2300-at sem mért. A szintet mindig alulméri valamennyivel, de azért ez elég jelentős különbség.
• A hátizsák, edzés ide vagy oda, egy idő után eléggé odavágta a hátamat. Ha nem is konkrét derékfájással, de egy viszonylag folyamatos diszkomforttal kellett végigmennem.
• Vicces, de senki nem tudta megtippelni, hogy milyen idővel fogok végezni. A legtöbbet elhangzott mondat a "mostanában jó formában vagy" volt. Én nem túl okosan fogalmazva azt mondtam, hogy egy hat órás idővel lennék elégedett. Igazából arra gondoltam, hogy kezdődjön hatossal, ha az elején van, az jó lenne, de végső időm is benne van ebben. Egyébként az emlegetett terv egy előzetes számolgatás volt a szakaszokra táv és szint alapján, ami a Kékesre két és fél órát mondott, ami végül nagyjából bejött. Az ellenőrzésnél nem jött ki a matek, így mérgemben kihajítottam. A végére egyébként 6:20 jött ki.
• Cseles dolog a futóagy. Az a pár szakasz, ahol jártam korábban (Ágasvár, Muzsla) egészen barátságos helyekként éltek a fejemben. A Diós-árok sem az aprócska gödör, amiből három lépéssel ki lehet mászni. Azt hiszem a versenyszervezők is az utólag megszépülő emlékeknek köszönhetik a megélhetésüket. Bár a befutó után határozottan állítottam, hogy én nekem aztán soha többet kell ez, így egy héttel az esemény után azért érzem, hogy van még nekem dolgom a Bérccel.
• A Kékesig tartó kéktúra szakasz egyszerűen fantasztikusan szép, úgyhogy ezúton számonkérem az otthoni cimboráktól, hogy miért nem voltunk itt soha?