Idén is Szekszárdon, a Bodri Trailen kezdtem a versenyszezont. A tavalyihoz képest változtak némileg a pályák és a távok is. Most a 30 km-es lett a leghosszabb, így a nevezési díjat és a közeledő félmaratont is figyelembe véve a 20 km-es M távra esett a választásom. Legutóbb nem sokon múlt, hogy helyezést is érjek el, így most titkon célul tűztem ki, hogy jó lenne dobogóra kerülni... A rajtlistát böngészve csak Flander Marci triatlonos neve volt ismerős, úgyhogy csak bízni tudtam benne, hogy látótávolságon belül tudom majd tartani mögötte a tempót.

A helyszínt ismét a Bodri Pincészet biztosította. A rajtcsomag átvétel pillanatok alatt megvolt, szóval bőven volt még idő a rajtig. Útnak indult a hosszú távosok mezőnye, majd kocsihoz visszasétálva én is készülődni kezdtem.

A pályamódosításnak köszönhetően most a pincészethez vezető igen meredek lejtőn kellett rögtön felkaptatnunk, könnyed bemelegítésként. Mostanában szoktam számolni, hogy hányadik vagyok, mikor elindul a mezőny, most hamar a negyedik helyen találtam magam. Az első srác olyan iramban indult fölfelé, hogy biztos voltam benne, hogy később megborul. Ezzel szemben Berec Lajos olyan rajt-cél győzelmet aratott, hogy a utána sem láttuk a nyomát.

Mikor felértünk a dombtetőre, láttam magam előtt Marcit és egy másik srácot, viszonylag nagyobb távolságban. Az Óriás-hegy őrült lejtőjén (egy konkrét zuhanást kell elképzelni) elengedtem magam, és szerencsére száraz volt a talaj, mert megint bekönnyeztem, mint mostanában a tempósabb lefeléknél. Még így is teljesen szétrázva értem az aljára, helyre kellett raknom a szemüvegem és a pulzuspántot (ami sajnos megint cserben hagyott). De ezzel a bátor húzással sikerült egy keveset fognom a többieken.

Becsatlakoztunk a hosszú távosokhoz, én pedig azért küzdöttem, hogy bele tudjak szólni a versenybe. Az emelkedőkön lemaradtam, de a lejtőkön sikerült mindig hoznom valamennyit. Grábóc előtt a nagy legelőn és a faluban már láttam, hogy egyre kisebb a távolság köztünk. Azon az emelkedőn, ahol tavaly is sikerült előznöm, már egészen közel kerültem. Aztán Szálka felett félig leszakadt rólam a rajtszám. A rajtszámtartómat otthon hagytam, így maradt a biztosítótűs megoldás. Gyorsan kellett dönteni, hogy megállok, mert futás közben nem sikerült megoldani a problémát, vagy haladok tovább és reménykedek, hogy csak észreveszem, ha már nem lifeg rajtam. Végül utóbbi mellett maradtam.

Szálkán a kellemesen lejtős aszfalt kiváló volt arra, hogy felpörgessem a lábaim, így először Marcit, majd a másik, nagyon fiatal srácot is megelőztem. Ezt hamar megbántam, mert így rögtön futó lábdobogását hallottam a fülemben, készen arra, hogy bármikor megelőzzenek. A terepet Marcival a nyomomban értem el, a másik srác, Sárosi Krisfóf valamivel utánunk jött. Ezt egy tópartra kanyarodva állapítottam meg, hátranézni nem szabad! A legkellemetlenebb sáros útszakasz következett. Legalább nem emelkedett, de folyamatosan figyelnem kellett, hogy merre érdemes manőverezni, miközben Marci ott volt mögöttem, szorosan követve a lépéseim, és biztos csak az alkalomra vár, hogy megelőzzön.

Ez valamivel később jött el, majd az utolsó emelkedő előtt megint átvettem a vezetést. A kaptatón belesétáltam, mikor hallottam, hogy Marci nagy fújtatással megelőz. De nem ő volt, hanem Kristóf hozta be a lemaradását. A lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg: hárman voltunk két helyezésre, ráadásul a tetőn megint a negyedik helyre csúsztam vissza. A cél már alig egy kilométerre volt vissza és még semmi sem dőlt el...

Az utolsó nagy lejtő előtt szerettem volna visszaszerezni a helyet, de csak Marcit sikerült behoznom, és a lejtőt sem húzta meg, így végül a harmadik helyre sikerült befutnom. Ilyen izgalmas versenyben még nem is volt részem, ez a dobogó nagyon nem adta magát könnyen! Egy ilyen helyzet fejben sem egyszerű, nem tudom eldönteni, hogy üldözőnek, vagy üldözöttnek lenni könnyebb. Marcival együtt futni és versenyben lenni is hatalmas élmény volt számomra, még ha nem is hitte el, mikor mondtam neki.

Az időjárás megint kegyes volt hozzánk, néhol még soknak is éreztem a rajtam lévő rétegeket. A nagy tempó miatt konkrétan teljesen kihagytam a frissítőpontokat és a magammal vitt vízzel mentem végig. Az előző két nap szénhidráttöltése azt hiszem jól sikerült, de azért nagy szerencsém volt, hogy nem álltam fejre. Gél vagy izo nélkül elindulni egy tempós félmaratonra valóban nem volt szerencsés gondolat. De az éles helyzeteknél nincs jobb tapasztalat, nemigaz?