Egy ideje játszottam a gondolattal, hogy kipróbálom magam egy százas teljesítménytúrán. Az Eger Csillaga mellett több indok is szólt. A Bükköt ismerem a legjobban, tetszett, hogy este van a rajt és hogy egyszeri rendezés (első százasból is csak egy van végülis). Az idén teljesített három ötvenessel és a rendszeres futással a hátam mögött úgy gondoltam, hogy mindenképpen bevonszolom magam a 30 órás szintidő alatt. A térdem az utolsó napokban kezdett remegni, amikor jobban belegondoltam, mekkora fába vágtam a fejszém. A 30 óra már önmagában is elég sok, de nem számoltam bele azt a 12 órát, amit péntek reggeltől a rajtig eltelik. Szerencsére a héten először frissen ébredtem, így nem kellett lepihennem délután. Az utazással is szerencsém volt, Robiék vittek el Felsőtárkányba, a Kárpát Túraközponthoz, ahol átvettük a rajtcsomagot (chipet, igazolólapot és rajtszámkarkötőt). Rendezői köszöntő és tájékoztató után este hétkor elindult a 115 kilométeres táv mintegy 100 indulója.
A rajt előtti eligazítás
Timiék kijöttek megnézni a rajtot, csak éppen a faluházhoz, végül félúton találkoztunk. Bátorítottak, hogy menni fog és Oreot is kaptam, de a nagy beszélgetés alatt már mindenki elment. Így sereghajtóként hagytam el a falut, majd Csabáékhoz csapódtam. Nagyjából egyszerre értünk az első pontra, a Pes-kő házhoz. Ekkorra már besötétedett, elő kellett venni a lámpákat. A régebbi fejlámpámat vettem elő, meglepődtem, de tök jól működött. Vágytam a csendre, így megelőztem néhány kisebb csoportot. Az Őr-kőre jó kis emelkedő vezetett, ami a lámpafények haladásából követhető volt. Visszanézve olyan helyeken is láttam fényt, ahol szerintem nem is vezetett az út, aztán rájöttem, hogy az már valamelyik település lesz. A szikla tetején csodálatos volt a látvány, Eger, Felsőtárkány fényei ragyogtak alattunk. Felírtuk a félig lekopott kódot, majd továbbindultam a kék jelzésen. Bélapátfalva is derengett a fák között.
Hajnalodik a Hámori-tónál
Szilvásváradig lefelé vezetett az út, fölöttünk pedig gyönyörű volt a csillagos ég. Az itteni ponton értem utol Évát, majd együtt kaptattunk felfelé az aszfalton. Kicsit aggódott a távolság és a tájékozódás miatt, de mondtam, hogy neki biztos sikerülni fog. Az Olasz-kapunál ismét ismerős terep várt és végre a terveim szerint kocoghattam. Az aszfalton célszerűbbnek láttam a lassú futást, de csak ahol kényelmes volt. Ehhez már az új fejlámpát használtam, a Tikka is jól végezte a dolgát. Bánkúton finom zöldséglevessel vártak. Nem időztem sokáig, indultam is tovább. Nem volt hideg, a karmelegítő és a csősál elégnek bizonyult. Csipkéskútig tök egyedül voltam, sem előttem, sem utánam nem jött senki. Egy róka szaladt át előttem az úton és a csikótelepről hallatszódtak horrorisztikus hangok. Egy pár száz méteres tévedésem volt, nem vettem észre, hogy a piros elkanyarodik és már a sárgába futottam bele. Örsi Annáék is így jártak, egy darabig együtt mentünk és segítettünk egymásnak megtalálni a helyes utat. Az Ősfenyvesben hatalmas fák dőltek az útra, néhol nem volt egyszerű a kerülés. Jávorkúton feltételes pont és forrásvíz várt, majd le Ómassára. Egy szakaszon a derékba tört fák, mint fejfák meredeztek a sötétben. Emelkedés Szentlélekig egy patakvölgyben magasra nőtt növényzet között. A harmadik ponton pereccel vártak, meg kólával, amire a túlélésem zálogaként tekintettem.
Reggel Bükkszentkereszten
Szentlélekről is ismerős utakon mentünk tovább, sok aszfalttal, szóval itt is bele tudtam kocogni. Gabi kért eligazítást, aztán szinte a túra végéig egymás közelében haladtunk. Köszönök minden kedves szót, amit biztatásul kaptam. A sárga jelzés egy rövid szakaszon nagyon be volt borulva, nehéz volt átevickélni az ágakon és fatörzseken. Hosszú menetelés várt Lillafüredig. A Hámori-tónál köszöntött rám a hajnal, már nem volt szükség a lámpára. A pontot nehezen találtam meg, a vasútállomásnál kellett volna lenniük, de a vasúti átjárónál voltak. Túl is mentem rajtuk, úgy kellett visszafordulni, mikor megkérdeztem egy túratársat. Meredek szerpentin vezet fel a Fehér-kő lápára, ami nem is volt olyan vészes. Fura volt a sok üres jelzés és a sok átvágás az ösvények között. Bükkszentkereszt, több, mint féltávnál volt. A lábam már fájt, vízhólyagok nőttek rajta. Az egyik épp a pont előtt lyukadt ki, így nehézkes mozgással értem az iskolaudvarra. Zoknicsere, sebtapasz, halottnak a csók. Sült krumpli volt a menü, hozzá kóla, de nem volt sok kedvem enni. A lemerülő telefon miatt utolsó fotó Facebookra, ahova hiú módon kiírtam, hogy mire készülök. Erőt merítettem a kommentekből, majd elindultam, pedig úgy éreztem, hogy ez pont elég lett volna már.
Tebepuszta
Egy darabig ösvényen haladtunk, majd kitereltek az aszfaltútra a fakidőlések miatt. Meglepő módon Hollóstetőre nem emelkedett az út, így itt is tudtam szaladni. Az itiner szerint is hosszú Gyertyán-völgynek valóban sosem lett vége, de legalább kellemes volt az árnyékos erdőben haladni. Már mindenhová az üveghutát vizionáltam, végül egy réten valóban ott voltak. A nagyon szép Tebepuszta után Répáshuta jött. Furcsa módon a kocogás közben és emelkedőkön nem fáj annyira a lábam. A bottal sokat tudtam könnyíteni a lépéseken, de lefelé még nincs meg a technikám. A faluban feltételes pont és reggeli élet, a Bánya-hegyi elágazónál frissítő és egy busznyi biciklitúrás várt. A zöld sávon haladtunk sokáig, az alulról is impozáns kövek lábánál.
A Tar-kő
Nagy ereszkedés a Tamás-kúthoz, ott nagy frissítőpont: citromos sör, zsíros kenyér, banán, csoki. Visszamászás a hegyre, majd újabb futható ereszkedő. A kitett helyeken azért volt ereje a napnak, de nem volt szerencsére kibírhatatlan hőség. A semmi közepén egy nagy házat építettek és még útba is igazítottak. A Hór-völgye az ország leghosszabb völgye és tényleg sosem lett vége. Itt csapódtam egy négyfős kontingens mögé. Meredek mászás az Ódor-várra, a pont előtt egy forrás finom hideg vízzel, majd ismét egy kis pihenő. Lelkierőm már nem volt, hogy szét is nézzek és megkeressem a sziklakódot. De a kilátás a továbbvezető ösvényről is gyönyörű volt.
A tamás-kúti frissítőpont
Böbe telefonon próbálta küldeni az energiát, mikor mondtam neki, hogy sosem akar véget érni az ösvény. Hosszasan le Síkfőkútra, közben útbaigazítottam egy kiránduló csapatot. A faluban a többiek fagyiztak, én a feltételes pontot kerestem, hiába. Végül megtaláltuk, bár a frissítést kihagyni nagy hiba volt. A Várkúti Turistaházhoz meredek emelkedő vezetett, erősen vert a szívem felfelé. A ponton kólát vettem, majd kezdett elsötétülni a világ. Leültem, tömtek belém sajtot és egy zselét, a cukor rögtön helyrerántott. A többiek elindultak, én még pihentem egy keveset, majd két másik ember után elindultam. Azt a maradék 12 kilométert már csak leküzdöm, de jobb, ha nem vagyok egyedül.
Őszi kikerics a Hór-völgyben
Kellemetlen, köves ösvény vezetett a Nagy-Egedre. Becsekkoltunk, és mentünk is tovább. Végül egész jó tempót vettem fel, egyedül tettem meg a maradék kilométereket, amik sosem akartak véget érni. Nem érdekelt már hogy mikor érek be, semmit nem jelent, ha 24 órán érek be, nem volt kedvem kocogni. Baktattam a fájós lábaimmal, ahogy tudtam. Végül megérkeztem a célba, Timiék vártak és tapssal köszöntöttek. Utolsó chipleolvasás, átadták a kitűzőt, oklevelet, csősálat és kulcstartót. Évi gondoskodott rólam, míg levakartam a lábamról a cipőt és a zoknit. Rövid élménybeszámoló után indultak is haza, majd Timiék is elmentek. Lezuhanyoztam és bevackoltam magam az alváshoz. Nem volt nehéz elaludni.
Kilátás a Hór-völgyére az Ódorvár oldalából
Kicsit tartottam tőle, de végül az éjszakai szakaszt élveztem a legjobban. Valószínűleg sokat számított, hogy még frissen túlestem rajta és tényleg ismerős volt a terep. A fáradtsággal sem volt nagy problémám, bár még sosem voltam ébren ilyen hosszan, de az egy évre elegendő kólamennyiség megtette a hatását. A végén persze már fáradtam, de nem volt olyan érzésem, hogy ott rögtön elalszok. Nagy válaszokat nem találtam útközben, sőt még kérdések sem merültek fel. Ennyire nem vagyok lelkizős típus ezek szerint. A túra második felében teljesen kiürült a fejem, még nem is nagyon dúdolgattam, pedig azt terveztem, hogy azzal szórakoztatom majd magam. Valószínűleg a lábam jól bírta volna a terhelést. Az elején még nevettem, hogy a vízhólyagok elterelik a figyelmem a lábfájásról, erre azok még csak most kezdenek elmúlni, míg izomlázam egyáltalán nem volt. A túrabot tényleg jelentős segítséget jelent az emelkedőkön. Cserébe most először fájt a karom is túra után. A hólyagok kialakulása ellen pedig most már ki kell találni egy hatásos stratégiát. Az eléhezés azonban tényleg rém amatőr és ciki dolog. Egyszerűen nem voltam éhes, pedig végig ott volt a zsebemben egy zabszelet. Ódorvár után már nem akartam megállni, csak Várkúton terveztem enni és izót bekeverni. Addig lement 11 kilométer, csak vízzel és már késő volt. Szerencsém volt, hogy ponton lettem rosszul, nem egyedül az erdő közepén.
Az Őr-kő (középen) és a Pes-kő (jobbra)
Sajnos a lábfájás, majd a rosszullét teljesen lehúzott, így nem túl pozitív hozzáállással csináltam végig a túrát. Új helyeken járhattam, amik tényleg nagyon szépek voltak, mégsem értékeltem eléggé. Sőt a célba érés nagy öröme is elmaradt. Pedig elég jó időt mentem, 24:10 lett a vége, ezzel szerintem a leggyorsabban teljesített túráim egyike lett. Objektíven nézve jól sikerült, szubjektíven viszont szörnyen. (A maratonnál voltak még hasonló kettős érzéseim) Kíváncsi voltam és be akartam bizonyítani, hogy meg tudom én is csinálni, így lett ez a világ legfájdalmasabb és leghaszontalanabb egotripje. Emésztenem kell még az eseményeket, hogy minden a helyére kerüljön. A túra végén még kizártnak tartottam egy újabb százast, most már nem ráz ki a hideg a gondolattól...
