Tavaly már érlelődött bennem a gondolat, hogy talán készen állok egy 50 kilométeres futóverseny teljesítésére. Továbbfűzve a dolgokat, kitaláltam, hogy az első ilyen versenyem akár lehetne külföldön is. A közelségük miatt az Isztria Trail és Vipava Trail esett számításba, végül Balázs javaslatára utóbbi mellett döntöttem. Karácsonyi ajándékként regisztráltam is, lecsapva a legkedvezőbb első hullámos nevezési díjra.

Teltek a hónapok, készülgettem a nagy versenyre. Ha nem is tökéletesen álltam készen, a teljesítésben biztos voltam, a Tubes Ultra Trailen kiderült, hogy le tudok 50 kilométert futni. A munkahelyi rohanás mellett sokat nem tudtam izgulni a dolgokon, de legalább időben össze tudtam pakolni a cuccaim. Azért volt némi vizsgadrukkom, valahogy úgy éreztem, hogy bármennyit is készültem, nem lesz elég.

Vipava

Közben kiderült, hogy többen is jönnek Pécsről, így Nelli, Cili és Balázs társaságában egy hat órás út után péntek dél körül érkeztünk meg a vipavai versenyközpontba. Elsőre ugyan nem találtunk oda, de legalább egy helyi szokásnak lehettünk tanúi. Egy csapat fiatal pár traktoron felvonulva szerintem a ballagását ünnepelhette.

A főtéren felállított központban több magyarral is találkoztunk, csaknem hetvenen indultak itthonról a verseny valamelyik távján (30, 50, 100 kilométer és 100 mérföld, azaz 160 km). A rajtszámátvétel kissé nehézkesen haladt, de végül megkaptuk a rajtcsomagunkat és a pólót. A szállásunk a hegyek túloldalán volt egy Predgrize nevű falucska egyik erdőszéli kis házában. Mivel még sok időnk volt, egy rövid túrára indultunk egy közeli kilátóponthoz, amit egy térképen találtam. Sajnos nem volt túl részletes és a jelzések sem olyan sűrűek, mint nálunk, de végül sikerült feljutnunk a Celkov vrh 1100 méteres csúcsára. Dacolva a potenciális balszerencsével, mint a verseny pólóját vettük fel.

A versenyek előtt én az alapos bekajálásban hiszek, de most elmentem Balázzsal még egy rövid futásra. Sikerült a környék apró ösvényein végignavigálnia, sziklás, zöldellő erdőkön futottunk át. A főúttól távol is álltak itt házak igazi alpesi rétek közepén. Kicsit olyanok, mint nálunk a tanyabokrok, csak itt még nagy élet van távol a világ zajától is.

Reggel korán indultunk, mert a transzferbusz 6:10-kor indult Vipaváról. Elláttam a többieket jó tanácsokkal a felszálláshoz, de mindannyian szerencsésen feljutottunk. Nagy meglepetésemre hamar átértünk Vipavski Kriz-be, a rajt helyszínéül szolgáló faluba. Több mint egy órát kellett elütnünk a 8 órás startig. Elég hűvös volt és sok cuccot nem vittünk magunkkal, mert előző nap azt mondták, hogy nem hagyhatunk a buszokon semmit. A mezőny nagy része az egyetlen kinyitott helyre, az ajándékboltba kuckózott be, vagy sorban állt a mosdó előtt. Cilivel bejártuk a falucskát, aminek házait egy várfal mögött szűk kis utcák kötik össze. Felfedeztük azt is, hogy merre fogunk elindulni és megállapítottuk, hogy nagyon jónak tűnik a szalagozás. Nagyon kis településről van szó, így hamar körbeértünk. A tömeget kerülve bejelentkeztem a rajtzónába, az iskolaudvaron hallgattam a többi magyar induló tanácsait. Közben sorra hozták a gyerekeket az iskolába, úgy tűnik szombaton is volt tanítás. Büszkén feszítettem a kölcsön kapott mezemben a csapat- és csoportképekhez, majd lassan felkészült a mezőny az indulásra, a gyerekek kiszaladtak az iskolából, alakult a hangulat. Ilyen volt a rajt:

A pompás videó miatt a tömeg közepén haladva vágtam át a falu keskeny utcáin. A hegyről kicsit csúszós lejtő vezetett le, a mezőny óvatosan ereszkedett, így sokáig lépésben haladtunk. Ahogy aztán végre leértünk, elbúcsúztam a többiektől és gyorsabb tempóra váltottam. Átfutott az agyamon, hogy túlpakoltam a táskám, a zselék, 2,5 liter víz mellett még egy kisebb elsősegély csomag is volt benne, ami kötelező felszerelés volt.

A futás első szakaszán több falun futottunk keresztül. A helyiek kint álltak az utcán és bravót kiabáltak mindenkinek. Ez lehet a hajrá helyi megfelelője, de én azért jót nevettem magamban, hogy már pár kilométer megtétele után jár az elismerés. Szőlők között futottunk, majd egy tetszetős kis ösvényen egy gerincen, ami egy hegyi keresztnél ért véget, hogy egy köves meredeken lehessen folytatni lefelé. 

Több falut is érintettünk, de ez a rész eléggé összefolyik már az emlékeimben. 10 kilométer környékén érhettem utol Morvai Zolit, akivel váltottunk pár szót. Hamar kiderült, hogy hasonló a tempónk és az intenzitásunk, így együtt folytattuk tovább. Tapasztaltabb hasonló távokban, mint én, úgyhogy hatalmas szerencsém, hogy összeakadtunk. Az egyik aszfaltos szakaszon kellett csak megnézni az órámon az útvonalat, ugyanis pár száz méteren keresztül nem volt jelzés, és ez már kirívónak számított, hogy elbizonytalanodjunk.

A pályajelölés szinte tökéletes volt, szalagok, kis zászlók és nyilak tették egyértelművé, hogy merre kell mennünk. A frissítőpontokon vizet és izot is lehetett tölteni, meg volt mindenféle finomság. Sikerült olyan különlegességekre bukkannom, mint kókuszgolyó, vagy pizzás csiga, amik nagyon jól estek. Egyébként próbáltam magam tartani az óránkénti 2 két gél elfogyasztásához, emellett ropival és egy gyümölcsszelettel próbáltam változatossá tenni a zselék egyébként meglepően jó ízét. A gyakori folyadékpótlásra is nagyon figyeltem, vizet és izót ittam felváltva. Nem akartam, hogy ezen múljon bármi is.

Egy hosszú emelkedőn jókora sarat is kaptunk. Sokáig tartott ez a rész, nem is nagyon számítottunk rá, a szintrajz alapján a pálya eleje kifejezetten barátinak tűnt. Ezzel szemben hosszas gyaloglás következett, majd az egyik ellenőrzőponton sikerült kilesnem, hogy a 37.-38. helyen állunk. Az időmérést elég egyszerűen megoldották, a pontőrök leolvasták a rajtszámunkat és beírták egy táblázatba. Végülis működik, szóval egy szavam se lehet.

Alattunk Nanos, a hegyre ott futottunk fel, ahol az autópálya eltűnik az alagútban. Nekünk pedig a hegy legtávolabbi pontjára kellett eljutnunk

A meleggel volt a legnagyobb problémám, a vizet hiányoltam a pontokon, amivel megnedvesíthettem volna a cuccaim. A nanosi pont az iskolában volt berendezve, ahol konkrétan agyonvágott a fülledt hőség, így nem is időztem bent sokat. Jött a legnagyobb kihívás, 1000 méter emelkedés 8 kilométeren keresztül. Lehet a Kékeshez viszonyítnai, de én sem nagyon tudtam elképzelni, hogy mire számítsak. Most már tudom... Előzetesen az volt a célom, hogy maradjon energiám felfelé 30 kilométer futás után. Az eleje még nem tűnt vészesnek, Zoli szólt is, hogy ne siessek, mert nagyon sok van még hátra. Én legjobb esetben is 1 óra 40 perc mászással számoltam. A 30-as távon indulók is itt csatlakoztak be, ezért elég sokat kellett elnézést kérni, hogy elengedjenek. A kedvenceim a botos, fülhallgatós indulók voltak, kellett némi szerencse a biztonságos előzéshez. Elég keskeny ösvényeken haladtunk fölfelé. Pár száz méterig még futni is lehetett párszor. Ettem a zseléket, ittam a vizet, Zoli néha mondta, hogy hány méteren járunk, de nem volt nagy segítség, mert nagyon messze voltunk.

Messze még a vége...

Az erdő után egy füves fennsík szélén haladtunk, mellettünk pedig meredeken tátongott a sziklás hegyoldal mélysége, a távolban pedig a tengert is megpillantottam. A nap legcsodásabb helye volt ez, Zoli nem is értette, hogy miért mondom, hogy ez nagyon jó, de csak a tájra értettem. A magasban egy templom, az emberek, mint apró hangyák haladtak fölfelé, a csúcsot jelző toronynak meg nyoma sem volt. A hűvös szellők kicsit enyhítették a meleget. Minden hibám átfutott a fejemen: már megint felkészületlenül jöttem el, gyenge vagyok én ehhez, elfutottam az elejét. Nem segített, hogy egyre jobban lemaradtam Zolitól, sőt a csúcs közelében még futni is elkezdett. A hegyen tényleg szembe kell néznünk magunkkal, az önáltatás lehetetlen egy ilyen helyzetben.

Csak felértem a Plesa 1262 méteres csúcsára, a ponton pótoltam a kiürült víz- és izokészletem, borzalmas ízű volt mindkettő, de legalább volt. Pár perc kellett, míg összeszedtem magam, innen már csak lefelé kellett menni a célig. Persze nem volt ez olyan egyszerű, volt azért még pár kisebb emelkedő, ami nem igazán esett jól. Lefelé két 50-es távos suhant el mellettünk őrült tempóban, egyébként tartottuk a helyünket, sőt felfelé elég sokat előztünk. Én úgy gondolkodtam, hogy a korábbi 38. helyről nem csúszok vissza 50-en kívülre, már elégedett lehetek. Nem gondoltam volna, hogy lefelé lehet olyan rossz, mint felfelé, de az utolsó frissítő utáni köves lejtő igencsak megcáfolt. Konkrétan az utolsó 5 kilométer végtelennek tűnt. Viszonylag jó tempóban haladtunk lefelé, próbálva talpon maradni a köveken. Hoka ide vagy oda, azért már a sarkaimat is éreztem. A lábam pedig teljesen kikészült, hasonlót még nem is tapasztaltam korábban.

Nagyon vártam a végét, mert tudtam, hogy kb. 5 percig nagyon rossz lesz, de utána teljesen helyreállok, mint mindig. Addig is lassan teltek a kilométerek, a város fölötti várnál jártunk, azaz távolságban közel, de mégis magasan. Teljesen hirtelen értünk be Vipavára, majd a célvonalon futottunk át egy pillanat múlva. Az 5 perc most volt vagy 10 is mire összeszedtem magam, dobáltam magamba az energiát minden elérhető formában a célban, majd megtaláltuk a többi magyart az egyik lépcsőn. A célidőm 6:07:31 lett, 26. hely, kategória 8. Előzetesen bíztam egy 6 óra körüli időben, de ez eléggé hurráoptimista hozzáállással lett számolva, szóval maximálisan elégedett vagyok. Zolinak is megköszöntem a célban minden segítséget, akaratlanul is húzott magával (Balázzsal sokat edzettem az erősebb futók követésére), nélküle tuti belerakok minimum egy nagyon önsajnálós fél órát a hegy valamelyik oldalán.

A délután a pihenéssel telt a lépcsőn, sörözés Zolival, macskamosdás a jéghideg vizű zuhanyzóban, majd ebéd. Nem volt túl bizalomgerjesztő a tészta, így kaptam egy plusz ebédjegyet és kértem egy húsos és egy zöldséges tésztát is. Valóban nem volt túl jó, nagyon zsíros volt, de nyilván megettem mindet. Közben a lányok is elkészültek, így elindultunk a szállásra.

Másnap megérkezett az eső, elég sokat jósoltak, de nem tűnt olyan vészesnek odakint az idő. Úgy döntöttünk, hogy nem ülünk a négy fal között, hanem összepakoltunk és átmentünk Solkanba, hogy megnézzük a híres hidat, amivel a hosszútávokat is reklámozták. A világ legnagyobb vasúti kőhídja ível át az Isonzó folyó fölött. A hegytetőn láttunk egy templomot, ami a következő célpontunk lett. Egy brutális 30%-os emelkedőn mentünk fel Sveta Gorába. Tele volt a parkoló a misére érkezőkkel, de minket lekötött a kilátás is, havas hegycsúcsokat is megpillantottunk, a folyó túlpartja meg már Olaszország.

A verseny eredményhirdetése elég későn, 1 órakor kezdődött. Összességében kicsit csalódás volt, késtek, kissé kaotikus volt és még korosztályos eredményhirdetés sem volt, pedig számítottunk rá és Cili nagyon is érintett lett volna benne. A magyar csapat legalább jól összejött és jót mulattunk rajta, hogy az eredménylistán tévedésből mindannyian madagaszkáriak lettünk.

Bár számítottam rá, hogy fárasztó lesz a futás, a tartalmas hétvége teljesen feltöltött. Remek verseny, szuper társaság és gyönyörű táj. Most sem szerettem ki Szlovéniából, meg tudnám szokni az ilyen kirándulásokat. Igazából nagyon belelkesültem, nézegettem is, hogy hova lehetne még elmenni így futni az idén, az év második fele eddig még úgyis üres.