Az idei nyarat direkt nem zsúfoltam tele programokkal, tavaly már kicsit nyomasztó volt, hogy annyi mindent akartam csinálni a véges számú hétvégéken. Így most sokkal szellősebb időrenddel könnyen tudtam egyeztetni a versenyt, mert egyből kedvet kaptam, mikor elolvastam a Börzsöny Trail kiírását. Könnyen ment a regisztráció is a leghosszabb távra, mert ha már olyan sokat utazok, akkor ki kell maxolni az élményt. Az utolsó hetekben azért elbizonytalanodtam, nem lesz-e túl sok a 35 kilométer és az 1500 méter szint, hiszen terepen nem futottam még ennyit. Bíztam benne, hogy a 60 kilis hetek talán elégnek bizonyulnak, amiket általában sikerült is teljesítenem. Lőrincz Olivér videója is jókor jött a bothasználatról, tettem is egy gyakorlókört a hármashegyi gerincen, de a szintemelkedés talán a három számjegyet sem érte el.
Diósjenőre, a verseny helyszínére Tündi is elkísért, szegény a helyszínen tudta meg, hogy legjobb esetben is négy órát kell majd várnia. A regisztrációt pillanatok alatt sikerült elintézni, majd visszamentünk a kocsihoz a felszerelésért. A chip most egy sima lapka volt, olyasmi, amit a tehenek fülébe szoktak szúrni. Pár futónál láttam hagyományos dugókát is, így elbizonytalanodtam, hogy rosszat kaptam, de mondták, hogy most két fajta chip lesz, de ez is ugyanúgy működik. Nem találtam túl kényelmesnek a bilétát, de sebaj.
Lassan gyülekeztek az emberek a 10 órás rajthoz. Életet leheltem a pulzusmérőbe, úgy tűnt, hogy jól mér, mert most nagyon figyelni akartam, hogy ne fussam el a versenyt idő előtt, még figyelmeztetést is beállítottam a túl magas pulzusra. Egész tisztességesen bemelegítettem, majd azon gondolkoztunk, hogy hogy tegyem a táskába a telefont, miután elindítottam a Strava-t. (Az elázott telefon előnye, hogy egy olyat vettem helyette, amin minden GPS-es app nagyon szuperül működik.) Végül az oldalzseb lett a megoldás, de csak a rajt után derült ki, hogy oda aztán nem fogom tudni begyömöszölni, így maradt a nagy zseb a nadrágszáramon. Elindult a mezőny, a mezőny közepéről nézve legalábbis elég jelentős tömeget alkotott a 160 induló. Átfutottunk Diósjenő egy emelkedő utcáján, majd egy árokpart mellett libasorba váltottunk. A kemping mellett hagytuk el a falut és tértünk be az erdőbe.
Hamar kiderült, hogy az órám nem fog jelezni, mikor kéne. Az óvatos emelkedőkön mindenki lassított és én is gondolkoztam, hogy előveszem a botot. Bár kicsit korainak éreztem, hogy égessem magam a csattogással, de úgy döntöttem, hogy ha már cipelem magammal, akkor használni is fogom. Összeszereltem és máris határozottabban haladtam felfelé. Széles úton haladtunk, volt hely kikerülni egymást, előzni, már amennyit az emelkedő engedett. Éppen egy kaptatón fújtam az orrom, amikor hangokat hallottam. Fotózták ez erdőből kiérőket, gondoltam is, hogy jó nagy lesz a fejem. Csipi biztatott minket, hogy pihenős rész jön és valóban sík, jól futható szakaszon haladtunk tovább.
Egy réten futottunk át, aminek a végén egy nagy kilátószerű magasles állt. A látvány lenyűgöző volt, konkrétan a hegy szélén haladtunk tovább, a fák között messzire el lehetett látni. Húzós emelkedés jött, és mivel volt idő nézelődni, a földön húztam a látványtól leesett államat. Egy sziklakiszögellés mellett vezetett az ösvény, alatta tátongó mélység és gyönyörű panoráma, tényleg olyan volt, mintha egy vulkán peremén haladtunk volna. A lejtőkön jól haladtam, sziklák és faágak között vezetett az út. Lassan megkezdtük az ereszkedést, az első nagy emelkedőt letudtuk.
Készült fotó, majd egy víz által kimosott meredek, köves úton leereszkedve már kereplő gyerekek jelezték, hogy közel a frissítőpont. Átkeltünk egy patakon, majd rövid aszfaltcsík után a királyházai ponton találtam magam. Ekkor már másfél órája futottam. Kértem izót elvitelre, ettem egy banánt és vittem magammal gumicukrot. A telefonomat eltettem a zsákomba, mert már elég zavaró volt a combomnál. Egy segítő adta rám a táskát, tényleg mindent megtesznek a futókért. Elég sokan összegyűltünk, szóval indultam is tovább a piroson. A völgyben haladtunk, majd az ösvény és a szalag felvezetett a domboldalra, majd hamar le is jött róla. Egy sporttárs inkább lent maradt az úton, helyismerettel könnyű. De többen is az ösvényen jöttek mögöttem, szóval csak nem döntöttem rosszul. Csak azért is megelőztem, így előtte másztam fel a falon. Ezt majdnem szó szerint kell érteni, szörnyű meredek és kitett, meleg út vezetett felfelé. A haladást málnabokrok nehezítették, nem tudtam megállni, hogy ne szüreteljek belőle, isteni ízük volt.
Egy emlékműnél tértünk be ismét fák alá, de az út emelkedett tovább rendületlenül. Tíz perces kilométerekkel tudtam haladni. Megettem egy málnás Hammer gélt, meg egy bumszli sótablettát. A szénhidrátlöketnek köszönhetően egyből rózsás kedvem támadt. Sikerült előznöm, majd jött a Nagy Mána-gerinc. Ez is iszonyat gyönyörű volt és olyan szerencsém volt, hogy egyedül lehettem itt. Tudtam volna futni, de inkább csak a fejemet forgattam és próbáltam betelni a látvánnyal. A füves gerincről minden irányban hegyek láthatók, alattunk pedig egy mély völgy tátong. Hamarosan a piros háromszög következett, ami a kalendárium szerint nem sok jót jelent, de ez nagyon barátságos, jól futható szintút volt. Az Oltár-köveknél fotó készült, majd később még egy. Ilyen sűrű bükköst nem tudom láttam-e már, mint ami itt van. Előbb az emésztőrendszerem ugrott össze a sok mesterséges tápanyag hatására, aztán elestem. Nem tudom hogy, de elterültem a keskeny ösvényen. A lábam lekerült az útról, a könyökömet azonban egy nagy kő állította meg. Roppant egy nagyot és eléggé fájt. Ijedten forgattam körbe, de mozgott rendesen, szóval nem tört el. A botot azonban nem tudtam vinni, csak a bal kezemben, ami meg nem volt túl kényelmes. Újra felvettem a fonalat, sajgó karral, majd rátértem a kék sávra, a Nagy Hideg-hegy felé. 700 méter, emelkedőn. Jöttek szemben a többiek, elengedtem őket. A frissítőponton kértem vizet, a felét azon nyomban megittam, majd ismét teletöltötték. Jobban megszemléltem a frissítő kínálatot, csokit, kekszet, ropit, kovászos uborkát és gumicukrot ettem, de volt még többek között olívabogyó, mazsola is. Nehéz volt ismét elindulni, de már csak egy ugrás volt a cél. Azért figyelmeztettek, hogy azért ott van még a Csóványos. Nem lehet az már olyan vészes, gondoltam én. A kilátás valószínűleg a turistaház feletti dombról az igazi, de azért innen is szépen el lehetett látni a Naszályig.
A pontra befutott Sárdi Tamás, akiről tudtam, hogy jóval tudatosabb és tapasztaltabb futó, így tuti megelőz majd, szóval elindultam. Szaladtam lefelé, jött a mezőny elég rendesen, egy egész nagy csapat is haladt együtt. Most kiderül, hogy mennyi erőm maradt, ha sokan megelőznek, akkor megint elrontottam valamit. Hát a mászás már nagyon nem esett jól, felhajtottam az EthicSport Energia Rapida+ ampulláját, ami Nóriba életet lehelt a leveleki triatlonon, de nekem már olyan volt, mint halottnak a csók. Túrázókkal találkoztam, nagy sziklákon kellett átfutni, majd megpillantottam a kilátó tetejét, már nem voltam messze. Leküzdve a második, nagy emelkedőt, ezt a rövid szakaszt már kissé alábecsültem és nem volt már elég energiám hozzá. Az időmérők tapsoltak nekem, de túl hamar elkezdték, én meg szörnyű lassú voltam, így elég sokáig kellett biztatniuk. Felérve megállva, mintha nem is versenyen lennék benyomtam még egy sótablettát, meg egy nagyon finom Nutrixxion banános zselét.
A célig már csak lefelé kellett futni, és egy kisebb emelkedőtől eltekintve, amit már nem volt kedvem erőltetni, elég jól haladtam, maradt még bennem kakaó. Egy tanösvény táblája jelezte, hogy talán közeledünk a célhoz, de aztán kiderült, hogy nő rajta a számozás. Egyre melegebb lett, eddig fel sem tűnt, hogy a hegyen végig milyen kellemes idő volt. Becsatlakoztak a rövidebb távosok is, szóval ismét előztem is. Kicsit vártam már a falut és az aszfaltot, de amikor végre odaértem, szó szerint agyon nyomott a forróság. Szörnyen lassan haladtam érzésre a cél felé, pedig sorra előztem a rövid távosokat, de végre bevettem az utolsó kanyart és beértem a célba. 3:48:19 lett a vége, végül sikerült behozni 4 óra alá.
Nyakamba akasztották az érmet és egy jéghideg vizes törülközőt. Tündi már várt, sőt, a befutót is sikerült elcsípnie. Végül nem unta magát halálra, sőt tetszett neki a hangulat és a miliő. Az árnyékban hűtöttem magam és pihentem, miközben mögöttünk sorra futottak be az emberek. Tündi szerint tök jól néztem ki a befutás után, de kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam. Megettem a gulyáslevest, vettem egy Runnabe sapkát, majd visszamentünk a kocsihoz a váltóruháért. A jéghideg vízben zuhanyozni legalább akkora kihívást jelentett, mint a futás. A napot a nógrádi vár felfedezésével zártuk, ahonnan gyönyörű a kilátás a Börzsönyre, ahol a napot töltöttem. Mondtam Tündinek, hogy készüljön fel, mert ide még biztos eljövünk túrázni.
A szervezésről ismét csak jót tudok írni, minden flottul működik. Remek volt a szalagozás és a jelölés, még a kiálló gyökereket és köveket is lefújták. És most legalább nem is tértem le az útról. Köszönet az önkéntesek munkájáért és a segítségért a frissítőpontokon! Nagyon klassz volt a verseny útvonala, kedvet csinált a Börzsöny alaposabb megismeréséhez. Szerencsére pozitív emlék lesz az első találkozás.
Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de valószínűleg ez volt az eddigi legnehezebb és a legjobban sikerült versenyem. Nem volt még olyan, hogy a célba beérve teljesen elégedett legyek, de most nem nagyon tudok hibát találni a versenyben. Jó, lehet többet kellett volna innom, meg maradhatott volna több erőm a Csóványosra, de szerencsére most minden összeállt. Az idei évbe belerakott munka most meghozta az eredményét, nagyon büszke vagyok a 15. helyezésre. Ha minden jól megy, a következő verseny a Panoráma Trail lesz, kevesebb szinttel, de immár maratoni távval. Haladok tovább előre!
