Már nem is tudom, hogy akadtam rá a Knap Trail hirdetésére, de hamar elcsábított a téli havas futás gondolata. Ha már itthon nem nagyon van egy ideje igazi tél, akkor irány Szlovénia! Azt nem sejthettük, hogy az idei tél arról lesz emlékezetes, hogy szinte sehol nem volt hó... Mindenesetre a terv jó volt, én futok 50 kilométert, Zsuzsi 16-ot, abba bele sem gondoltam, hogy mit jelent az ünnepi időszak után egy héttel a pihenőidőszak közepén versenyezni.
Talán nem csak nekem fehér folt Közép-Szlovénia, illetve az itt, a Száva két oldalán elterülő Zasavje-hegyvidék (Zasavsko hribovje). Az autópályáról Celje után tértünk le, hogy egy főútnak határozottan nem nevezhető úton kanyarogtunk át a hegyen Trbovlje városába, ami Salgótarján szlovén megfelelője, közepesen izgalmas bányászváros megkapó természeti környezettel. Időben voltunk, át tudtuk venni a rajtcsomagot és még a főszervezővel is szóba elegyedtünk. Korábban már többször is megrendezték a futást, azonban a vírus miatti kihagyás után most idén volt ismét verseny.
Reggel 7-kor volt a hosszútáv rajtja. Úgy ítéltem meg, hogy nem kell nagyon túlöltözni, mellény, karszár, hosszúnadrág, hűvös volt, de futás közben ennyi bőven elég volt. A várost körülbelül ötszáz méter után elhagytuk, de mivel eléggé egybe volt a mezőny és hamarosan úgyis jött a napfelkelte, nem vesződtem a lámpám felkapcsolásával. Folyamatosan emelkedett a pálya, de én el voltam bűvölve az útvonaltól. Fenyvesekben vezető keskeny ösvények, pazar kilátások és apró települések, ahol a helyiek az erkélyről szurkoltak a futóknak. Voltak aszfaltos szakaszok is, az egyiken pórul is jártam, ahogy a lefagyott útra lépve kicsúszott alólam a lábam és pár métert csúsztam a fenekemen. Nem is mertem olyan helyen utána az útra lépni, ahol nem sütötte a nap. Az öltözékemet jól eltaláltam, csak rövid ködös, szeles szakaszokon volt igazán hideg. A talajviszonyokkal szerencsénk volt, a pálya majdnem teljesen száraz volt.
A decemberem nem volt igazán erős futásilag a sok megfázás miatt, ezért az ebből fakadó hiányosságokat tökéletes frissítéssel akartam ellensúlyozni. A gyakorlatban ez most 35 percenkénti gélfogyasztást jelentett, aminek az elején még a módját is megadtam. Úgy gondoltam, hogy egyszerűbb, ha rendesen megállok frissíteni, minthogy menet közben levegő után kapkodva egyek. Kétszer álltam meg, pont szép helyeken, szóval már fotózni is kellett, meg egyébként sem vagyok gyors zseléfogyasztó, szóval frusztráló volt, hogy kilométereken keresztül nem tudtam azokat a futókat utolérni, akiket ilyen nagyvonalúan előre engedtem. A többi frissítés már szerencsére lejtőre vagy síkra jött ki, többet nem álltam meg. A frissítőpontok kínálatáról nem igazán tudok beszámolni, csak vizet kértem a verseny második felében és egy kis csokit az utolsónál, amikor már nem volt gélem. Az izotóniás ital most egyáltalán nem csúszott, nem kevertem be a magammal vitt extra adagokat sem.
Néhány tájkép készült menet közben
Maga a futás egyébként nem ment olyan kiemelkedően jól, haladtam, ahogy a bejglivel bélelt formámból telt. A lejtőket sikerült lendületesebben megfutni, amikor előzni is tudtam, de ekkor a combjaim kezdtem el érezni. Úgy látszik, nemzetközi a tendencia, hogy a legnehezebb emelkedőt a verseny utolsó harmadába kell betenni. Egészen 1176 méteres magasságig kaptattunk fel. Engem egy jóval idősebb futótárs hagyott itt állva, én próbáltam kocogni, míg ő gyalog távolodott tőlem egyre jobban. Egyszer csak becsatlakoztak hozzánk a rövidebb távosok is. Ekkor jött el az a pont, amikor jobban ránéztem az órámra, hogy megnézzem, mennyi kilométer van még hátra. Kiderült, hogy el sem indítottam a navigációt, gyanús is volt, hogy nem jelzi a kanyarokat, de a tökéletes útvonaljelölés miatt erre nem is volt szükség.
És még szelfizni is volt időm!
Az utolsó lejtős szakaszt sikerült tempósan megfutnom, a korábbi sporttársat is visszaelőztem, hogy helyre álljon a lelki békém. A városban ismét nem sokat szaladgáltunk, a hegyről szinte egyből a célvonalba értünk. Ebből a szempontból igazán előnyös a település fekvése, elég lélekölő tud lenni egy hosszú aszfalt egy terepverseny végén. 5 óra 37 perces idővel a 10. helyen futottam be a versenyt megnyerő, magyar versenyekről is ismerős Ivan Hrastovec után egy bő órával. Családias méretű volt a rendezvény, az én távomon összesen 70-en indultak.
A pálya egyáltalán nem technikás vagy nehéz, majdnem annyit vittem kézben a botomat, mint amennyit használni kellett. Jó ritmusban váltják egymást a szűk ösvények, a dózerutak (aminek azért bizonyos kilométer után már tudok örülni), és bár volt jó pár aszfaltos rész, összességében nem éreztem soknak. A táj gyönyörű volt, tulajdonképpen a hegyvidék karéján futottunk végig, alattunk pedig széles völgyek terültek el, benne sok apró házcsoporttal. A legjobban a vidék hangulata ragadott el, ilyennek képzelem az igazi szlovén hegyvidéket. Tehénszag, favágók, takaros hegyi porták, itt nem a turistákból élnek az emberek- valami ilyesmit hiányoltam anno a Julian Alps Trailről.
A nevezési díjban egyébként csomagszállítási lehetőség is volt a depópontokra, amivel én nem éltem, valamint befutópóló helyett egy nagyon klassz kapucnis pulóvert kaptunk. A szinte tökéletes szervezést csak a verseny utáni ebéd árnyékolta be. A cateringet biztosító étterem sem kapacitásban, sem humán erőforrásban nem volt a helyzet magaslatán, pedig egyébként finom tésztát kaptunk. És ismét bebizonyosodott, hogy a külföldi futók első gondolata Magyarországról, hogy lapos.
A lényeg a rajtcsomagból
A bányász múltra emlékeztető befutóérem
Nem véletlenül éreztem a verseny közben, hogy ez most fárasztóbb a szokásosnál, egy többnapos pusztító izomlázat hoztam haza magammal. Kicsit túllőttem a célon az 50 kilométerrel, ebből a szempontból nem bántam, hogy nem volt végül hó, mert igencsak végem lett volna. Aztán a Mecsekben is esett végre értelmezhető mennyiségű hó, ami emlékeztetett, hogy jó dolog hóban futni, szóval szívesen megnézném valamelyik rövidebb távot (Zsuzsi úgy is csupa jót mesélt róla) egy jó 20 centis hóval. Jó szívvel ajánlom figyelmetekbe a versenyt!
