Tervben volt már régóta az Alföldi Kéktúra Hajdú-Bihar megyei szakaszának teljesítése kerékpárral, beszereztem az AK igazolófüzetét és a megyei Haranghy György emlékút füzetet is. Szüleim a méhekkel most Kismarján vannak napraforgón, ami nagyszerű bázist szolgáltatott egy hétvégén átívelő biciklitúrának a megye déli részére. A sorrendiség miatt a beszámoló első része az első és az utolsó nap eseményeit tartalmazza.

1. nap, július 22. péntek

A munkából hazaérve gyorsan összepakoltam a hátizsákba az ennivalókat, vizet és a füzeteket, majd nyeregre is pattantam. Eredetileg nem terveztem, de előtte való nap kitaláltam, hogy már pénteken elkezdhetném a túrát, mivel Létavértesen és Pocsajon mindenképp áthaladok, miért ne tenném ezt a kéken. Így mikor megérkeztem Létavértes központjába, rövid nézelődés és pénzfelvétel után fel is kerestem az első pecsételőhelyet, a Korona Presszót. Közvetlenül a főtér mellett, a Rózsa utca legelején található, a hivatali épületek között, a buszállomással szemben.  Mivel a lánc nem igazán ér messzire, így a pultos hölgy nyomta a pecséteket a füzetekbe, igen rutinosan. Távozásom előtt az egyik vendég megkérdezte, hogy én is pokémon vadász vagyok-e. Végülis sokat nem tévedett, sok hasonlóság van a kéktúrával. Pecsétet kell összegyűjteni (szerezd meg hát mind), melyek igen sok gyaloglással érhetők el. A város központját a református templom uralja. A templomkertbe bekukkantva a legérdekesebbnek a bokrokból megformázott Istené a dicsőség feliratot találtam. Szent István és Kossuth Lajos szobrai találhatók a templom előtt, mögötte az iskola, az út másik oldalán pedig egy fagyizó, amit csak ajánlani tudok, nagyon finom a fagyijuk.

Létavértes, Református templom

A létavértesi pecsételőhely, közvetlenül a kéktúra útvonala mellett

Egyenesen előre

A kék jelzés egyenesen vezet ki a városból a Pocsaj felé vezető műúton. A várost elhagyva hosszú egyenes szakasz következik, melyet jegenyenyárfasor szegélyez, illetve nagy méretű szántóföldek. A búzát már learatták, de a kukorica még zöldell, a sok eső jót tett neki. Ezen az úton sokat jártam már és határozottan az "autóval is hosszú" kategóriába sorolnám. A kék azonban csak kb. a feléig jut el, balra mutató tábla jelzi Cserekertet, ahol a jelzés is letér. Itt egy keskeny aszfaltúton haladunk tovább. A falu névtáblája látszólag nagyobb, mint maga a település. Eléggé szellemfalu hangulatot áraszt, több a romos, elhagyatott ház, mint amelyik még lakottnak tűnik. Az utca kanyarogva halad, a volt iskola épületéig, ahol a falu végét jelző tábla is van. A régi iskola elég nagy mérete utal rá, hogy régen azért jóval nagyobb volt itt az élet. Most magas fű nőtte be az udvart, de előtte az almafákon jó termés lóg, a csapások alapján van is rá kereslet.

A Pocsaj felé vezető út a nyárfasorral

Ez az utacska pedig már Cserekerthez vezet

Főleg hasonló állapotú házakkal lehet találkozni a szellemfaluban

Grandiózus tábla

Az egykori iskola épülete

Én pedig a pecsétet keresem, így hirtelen megijedek, hogy vége a falunak és sehol semmi. Belenézek a füzetekbe, még előttem lesz a pecsét, de a Haranghy füzet egy haranglábra írt betűt szeretne. Én nem láttam semmilyen haranglábat, igaz már az 1998-as kiadású füzet is azt írja, hogy dacol az idővel, szóval mostanra már igencsak feladta a harcot. Úgyhogy végül oda is a hivatalos pecsétet nyomom. Az aszfalt véget ér, kavicsos úton haladok, újabb házak tűnnek fel, az egyiknek a kerítésén ott a pecsét. Mikor kiveszem a bélyegzőt, darázs száll ki a dobozból, belenézve egy egész nagy családot láttam benne. Szerencsére nem voltak agresszív kedvükben, de csak óvatosan raktam vissza a pecsétet. Szemben egy romos ház állít kontrasztot és a legszebb kukoricagóré, amit életemben láttam. Egy házőrző egy mukkanás nélkül nyugtázta a tevékenységemet, ritka az ilyesmi, de ezek szerint ő már hozzá van szokva a hozzám hasonló gyanús alakokhoz.

Építészeti remek

A pecsét a kerítésen állandóan elérhető

De azért óvatosan kell vele bánni

Még néhány ház, és véget ér a falu, földút kezdődik, mely tengeri és napraforgóföldek között kanyarog. Jól haladok, a sok eső miatt nincsen homok, de sár sem. Balról néhol feltűnnek a román hegyek vonulatai, jobbról geodéziai torony magasodik. Egy vadetető mellé érve feldúsul a növényzet, dús fű és bokrok között megy tovább az út. Elindulok, de hamar fékezni kell, mivel az Alföldhöz képest jelentős szintkülönbséget kell leküzdeni. Gurulok lefelé a lejtőn, ki-kisodródva a rossz úton, kezemet csalán csípi és átszakítok néhány pókhálót.

Napraforgó és kukoricatenger

Itt megváltozik a hangulat

Ez már igazi vadon, és lejt!

A völgyben egész sötét van, de az aljára kiérve meglátom magát a hegyet, amit meglepő módon szerényen csak Láponya dombnak neveztek el. Áttolom a biciklimet a legkevésbé csalános részen a rétre és felmászok a hegyre, melyre jól látható ösvény vezet fel. A kilátás mellett az itt található geoláda is motivál. Alkonyi fény festi be a tájat, az alaposan lekaszált hegytetőről messzire ellátni, feltűnnek a hegyek is, de az már jórészt mind a határ túloldalán van. Jobbról látható Pocsaj, nem is tűnik olyan távolinak. Közben a lenti erdőből egy őz őrült módon kiabál. Beizzítom a régi telefonom a GPS-t és behatolok a régi földvár területére. Ez olyan, mintha egy kis vulkáni kráter lenne a dombon, a régi sáncok mögötti mélyedésben a világoszöld fű elvarázsolt hangulatot teremt. Sajnos a ládán igencsak rossz bőrben találom meg, egy műanyag flakon mellett ez is szemétnek tűnik. A tetejére fordítva fekszik, az alján nagy lyuk, a tartalma meg teljesen elázva, a logbook is egy szétfolyt tintapaca lett. Lefotózom, így hátha elfogadják majd és nem ismerve az eredeti búvóhelyét, visszafordítva beteszem a fa tövébe, hátha védettebb helyen lesz. Gyönyörködök még a kilátásban, majd lemászok a hegyről a biciklihez és folytatom az utam. A réten átvágok egy töltésre, ha egy kicsit továbbmegyek az erdei úton, akkor innen is meg tudtam volna közelíteni a hegyet, nem kellett volna a csalánon át. Szóval Ti így tegyétek, nem szabad kihagyni a dombtetőt!

A Laponya domb

Kilátás Pocsaj felé

A távolban már Románia

Jelzést nem látok, de másfelé nem mehet az út, így elindulok a híd felé. Jobbról a geodéziai torony magasodik az erdő felett, úgy ítélem, hogy az is a dombon áll. A hídon átkelve az Ér másik partján megy tovább a jelzés, az úton azonban nagyra nőtt a növényzet, így nehéz a haladás. Ez akkor sem javul, amikor rendesen lekaszált szakaszra érek, mert akkor az út tűnik el a kerekek alól. A gát lábánál van ugyan út, de az sem tűnik jobbnak a nagy és sáros tócsák miatt. Így néhol fent, néhol lent és nagyokat szitkozódva haladok.

Az Ér gátján folytatódik az út

Geodéziai torony

Ér

Innen volt kemény menet

A szántóföldeken nyulak verekednek, majd három őzet riasztok meg, amik a gáttal párhuzamosan futnak végig, pont az irányomban. Újabb híd tűnik fel, de nincsen rajta átjáró hagyva, így kénytelen vagyok átemelni a biciklit a korláton. Itt egy rövidke jól járható szakasz jött, mellettem szép tölgyerdő. Bár jelzés nem igazán van, de mivel végig a gáton kell menni, így biztosan jó úton vagyok. Pocsaj templomai egyre közelednek, majd a falu házai mentén haladok. Ismét kaszálatlanná válik az út, többször is meg kell állnom, a növényzet pedig többször is lerántja a lábam a pedálról. Észreveszem, hogy sikerült elhagyni egy csavart a kulacstartóból, így az is a leesés szélére kerül. Le vagyok főve, sosem jön az út vége, bár a távolban már látom a hidat. Ott egy balkanyarral kerülöm meg a telket, az út lefelé vezet és elég sáros is. Szerencsére átjutok rajta borulás nélkül, és meg is érkezek a pecsételőhelyhez, egy vízműves kerítéshez.

Itt kaszálva van, csak nincs járt ösvény

Őzek a naplementében

Visszanézve a hídra, amin át kellett mászni

Ez a rész szép is volt és könnyen járható

A vízmű objektum kerítésen található a pecsét

Horror

A bicikli lánc rengeteg gazt tekert fel, a nagyját próbálom kiszedni. Úgy döntök, hogy mára ennyi elég volt és inkább a közúton megyek Kismarjáig. Onnan még jó 2 km egy bekötőúton a puszta irányába, ahol szüleim tanyáznak a méhekkel. Ott észrevettem, hogy nem kapcsoltam ki a telefonomon a GPS-t, így az kis híján lemerült, így felraktam az autóstöltőre. Szúnyogokkal hadakozva gyors sátorállítás, mosdás és nyugovóra is térek. Nem aludtam el könnyen, meleg volt, de hajnalra azért lehűlt az idő, nyakig a hálózsákba burkolózva ébredtem.

3. nap, július 24. vasárnap

Ismét korán keltem, szerencsére ezúttal sem lábfájással. Viszont annál rosszabbul esett ráülni a biciklire. Összeszedtem a cókmókom, végigzötykölődtem a földúton Kismarjáig, onnan pedig hamar Pocsajra értem. Itt ismét a vízmű kerítésénél pecsételtem, ahol két napja befejeztem a napom, majd rögtön indultam is tovább. A Berettyó híd után rögtön balra fordultam fel a gátra. Ez szöges ellentéte volt a horrorgátnak, kaszált volt a töltés, de a fontosabb a sima, jól biciklizhető földút volt. Jól haladtam hát Kismarja felé, a templom csonka tornya hamar felbukkant a távolban. Az ártér egy helyen nagyon széles lett, míg a töltés alacsony, majd ismét közelebb került a folyóhoz, de igazán közeli rálátás most nem volt.

Ideális gátút

Meglepően kiszélesedő hullámtér

Egy birkanyáj legelészett a töltésen, a pásztor is ott ült a gát szélén, lábainál a kutyák. Volt rajtuk nyakörv és szájkosár is, így nyugodtan tudtam a birkák közé hajtani, akik ijedten szaladtak el az útból. Innen már nagyon közelinek tűnt a falu és a várdomb, de továbbmentem a gát útján. Aztán gyanússá vált, hogy le kellett volna térnem, de azért még kósza jelek feltűntek. Egy hídnál kanyarodtam le Kismarja felé egy elég rossz úton, majd az oszlopokon lévő áthúzott kék jelek alapján biztossá vált, hogy le kellett volna térnem a nyáj előtt, a pásztor lehet pont a jelzés elé telepedett le, ezért nem láttam. Na sebaj, így is beértem a faluba, két biciklis jött szembe, akik egy sárga kutyát kerestek. Mondtam neki, hogy a híd lábánál a sorompó alatt láttam egyet. A templomot pont nyitva találtam, sőt még pecsételtek is nekem és tintapárnájuk is volt. A templomban is szétnézhettem, ami a református szokások szerint egyszerű fehér falú és nem túl díszített, de így is nagyon szép. Fő érdekessége a terem közepén található Bocskai kripta, ahol a fejedelem szülei nyugszanak egyszerű kis fakoporsókban. Mondták, hogy nyugodtan le lehet menni, csak kiégett a villany. Mikor elővettem a telefonom, hogy világítsak vele, a másik is kicsúszott a táskából és nagy csattanással esett szét a lépcsőn. Odakint még nézelődtem és meg akartam keresni a közeli geoládát, azonban az alkalmazás eltűnt a telefonról. Rájöttem, hogy az esésben elvesztettem a memóriakártyát, ami valóban ott feküdt a lépcsőkön, mikor visszamentem érte.

Kismarja, református templom

Templombelső a kriptával

Miután összeszedtem, tényleg a várdomb felé vettem az irányt, ami a falu legszélén található és egykor Bocskai erődítménye állt a helyén. Most egy szépen rendben tartott park található itt székelykapuval, kopjafával és egy faragott hajdú szoborral. Itt el is fogyasztottam a reggelim, majd a ládát is sikerült megtalálnom. Egyébként itt vezet a kék jelzés is, láttam a gáton a juhászt is, szóval nem kell kitérőt tenni, hogy itt pihenhessen az ember egy kicsit. A székelykapun található Bocskai idézet nagyon megtetszett: "Illenék-e megfeledkezni a mi igen kedves szülőföldünkről?"

Ez már a várdomb

Ilyen a kilátás a gátra

Újra útnak indultam, a falu boltja előtt az előbbi kutyáját kereső férfi jött velem szembe és közölte, hogy megtalálták. Ezzel a jó hírrel hagytam el a falut a Farkas fasor mentén, de előtte még feltöltöttem a kulacsom egy folyton folyó kútból. Amikor véget ért a kövesút, el is kezdődtek a problémák a földutat teljes szélességben átérő pocsolyák képében. Próbáltam kerülgetni, de volt, ahol, nem lehetett, így több helyen is inkább leszálltam és toltam. Régen erre is szállítottuk a méheket, egyszer el is akadtunk, nem csoda hát, hogy új helyet kerestek szüleim. Elég lassan haladtam, de aztán rájöttem, hogy az olyan pocsolyákon, amiknek kövesnek tűnik az alja, simán át tudok tekerni, így az utolsó két-három akadályt már könnyedén vettem. Itt egy libás tanya mellé érkeztem, ahol szerencsére a kutyák nem voltak vadak, így bár ugattak és az egyik ki is szaladt, de ő is leült a kerítés mellett, látva, hogy nincsenek ártó szándékaim. Az út továbbra is rossz maradt, amíg egy nagy kaszálóra ki nem értem. Itt már jól lehetett haladni, majd el kellett fordulni jobbra a szántóföldek mellett. Mezőgazdasági földút vezetett Nagykereki felé, egészen közel a román határhoz. A három nap egyetlen magaslesét is itt találtam, meglepő, hogy nem sokat láttam errefelé.

Steampunk kút

Ez még nem volt olyan vészes

Itt meg legalább lehetett kerülni

A távolban felbukkanó Nagykereki

Aztán feltűntek Nagykereki házai is, majd egy elég rossz aszfaltúton jutottam be a településre. Átmentem a vasúton, a helyi vonal az állomás után 500 méterrel véget is ér. Közvetlenül a Bocskai kastély mellett megy a jelzés, de sajnos zárva volt a kerítés, így csak távolról tudtam bekukucskálni. Szépen rendben van tartva az udvara, kíváncsi vagyok milyen lehet belül. A pecsét a boltban található, ahol fel sem tudtam ocsúdni, szinte a belépésem után egyből mondták, hogy ott van a pénztár melletti falon. A három nap utolsó kéktúrás pecsétei is belekerültek a füzeteimbe. A községet elhagyva egyenesen továbbhaladva ismét szántók között vezet az út a következő településig.

A Bocskai kastély, már amennyit láttam belőle

A pecsét a boltban található

Bojt felé sem mindig szántóföldek mellett haladtam

Kissé eseménytelenül haladtam Bojtig, ami a három nap legkisebb és legszerényebb falucskája. Bár a templom elég rossz állapotban van, de azért itt is vannak fejlesztések, az önkormányzat épülete igen takaros. A templomhoz való kitérő után visszatértem a kékre és végül az útba eső kisboltban kértem cégbélyegzőt a Haranghy füzetbe. A boltosok rutinosan és kedvesen segítettek, sőt a vásárlónak is el tudták magyarázni, hogy mire is kell ez nekem. Elmondták, hogy legutóbb egy gyalogtúrázónak volt hasonló kérése. Vannak elszánt és kemény emberek. A bolt előtt bekentem magam naptejjel, jobb későn, mint soha, ugyebár.

Bojt

Ebben a kisboltban kaptam bélyegzőt

A falut elhagyva egy ideig a Hencida felé vezető aszfalton halad a jelzés, majd a Kis- Körös partjára mutat a jelzés. Itt is újonnan felszerelt tábla jelzi a letérést, szerintem ezek nagyon hasznosak mivel eltéveszthetetlenné teszik az utat. Azonban itt érdekes helyzet állt elő. Egy körbekerített halastó mellett vezet az út a csatorna partján, de már az út mellett kapu próbálja megakadályozni a belépést. Ironikusan a kék jelzést pont erre festették fel egy határozott nyíllal, úgyhogy nincs apelláta, könnyedén megkerülöm a kaput és továbbmegyek. A probléma annyi, hogy nem egy kaszált útról van szó, itt is magasra megnőtt a növényzet, ami nehézzé teszi a haladást. De a kerítésre ott van sorra felfestve a jel, így biztos, hogy jó úton haladok. Ismét megküzdök minden méterért, elhagyom a halastavat, ami mellett egy egész nagy napelempark is van. Kukorica és napraforgótáblák mellé érkezem, de az út még mindig rossz, én pedig irigykedve nézek a túlpartra, mert innen úgy tűnik, hogy ott egy tök normális földút vezet. Észreveszem, hogy megállt a kilométerórám is, gyorsan megkaparom a kereken lévő érzékelőt beborító sárpáncélt, aztán újra magához tér. Néhány száz méterrel kevesebb lesz a végeredmény.

Itt kell balra térni

Kikerülhető akadály

Igen, valahol itt megy az út

Nagy nehezen véget ér ez a nehéz szakasz és egy tó mellé érkezek, ami a régen kedvelt pihenőhely lehetett a rossz állapotú stégekből és padokból ítélve. A kis vízfelszínen vízimadarak pihennek, nem zavarja őket a jelenlétem. A tó után keveslem a jelzéssűrűséget, de a térkép segítségével megbizonyosodom, hogy jó felé haladok. A Tucskó- erdő mellett kell menni, majd utána már csak egy kis távolság van a közútig. Onnan pedig már csak egy kis ugrás Hencida. Átkelek a Berettyó hídján és a templom mellett megállok, kiszedegetem a láncból a beakadt gazokat. A templomban most végeztek, a hölgyek aggódva kérdezik, hogy defektet kaptam-e. Egyből kikövetkeztetik hogy kéktúrázok, úgy tűnik, hogy a környéken nagyon a köztudatban van a kéktúra.

A Berettyó

Hencidai látkép

Úgy döntöttem, hogy a legrövidebb út a gáton vezet Pocsajig, a minőségével legalábbis nem lehet probléma. Azért így is elég hosszú tekerés lett belőle. Sajnos az Ér és a Berettyó összefolyása nem túl látványos. Pocsajban ismét feltöltöm vízkészleteim, majd elindulok haza. Végül Pocsajról néhány szó. A legfeltűnőbb a nagyon hosszan kanyargó főutcája, mely ugyan több névvel van részekre osztva, azért mégis egynek mondanám. A másik jellegzetessége az utcafronton a kerítésbe épített kukoricagórék. Főleg a régi házakra jellemző és Létavértes irányában van sok belőlük. Azt sajnos nem tudom, hogy ősszel mennyi telik meg tengerivel, mindenesetre nagyon kedves látványt nyújtanak.

Pocsaj, templom góréval

Jellegzetes

Az iskola névadójának szobra a kis főtéri parkban

Sajnos az út elég hosszú volt és eseménytelen, úgy éreztem, hogy sosem érek haza. Azért csak sok volt ez a három nap, főleg, hogy annyira nem vagyok nagy kerékpáros. Létavértesen megálltam egy finom puncsfagyira és egy jégkására, innen pedig már tényleg nem sok kellett, hogy hazaérjek. Végül az első nap az összesen letekert táv 47.5, a harmadik nap 82.3 kilométer lett. Az Alföldi Kéktúra Hajdú-Bihar megyei szakaszának déli része teljesítve!