Június 17.-re terveztem a következő túranapot az Alföldi Kéken. A geszti pecsét korlátozottan elérhető, így pénteken felhívtam az iskolát, ahol azt mondták, hogy az évzáró miatt nyitva lesznek, de próbáljak meg délig odaérni. A másik limitáló tényező az eső volt, szombatra csak futó záporokat jósoltak és reggel a radarkép sem mutatott viharfelhőket, így elindultam meghódítani Békés megyét. Komádiban depóztam le, innen egy fél órás tekerés volt Körösszakál. Baljósló sötét felhők takarták el a napot...
Rossz előjelek Körösszakálon
A faluban a már megismert Forza Milan sörözőben pecsételtem a papírjaimra (Alföldi Kék füzet, Békés megyei igazolófüzet és egy túrajelentés), majd a főtéren csobogó artézi kútból megtöltöttem a kulacsom. A kéket követve elhagytam a települést, majd átkeltem a Sebes-Körösön átívelő Tisza István hídon. A folyóparton nagy csapat gólya álldogált, a jelenlétem pedig egy kócsagot ijesztett meg. A híd után balra feltértem a gátra, majd itt folytattam az utat Körösnagyharsányig, melynek templomtornya is feltűnt a távolban. A gáton földút és apró kövekkel felszórt szakaszok váltották egymást, jól lehetett haladni. A víz fölött fecskék csiviteltek, egy szalmabála mellől pedig egy csapat seregélyt is felzavartam. Bekukucskáltam a szivattyúház nyitott ajtaján, a túloldalt a csatorna partján egy család horgászott. Egy helyen, ahol fák nem zavarták a kilátást, a távolban a már Romániában található körösszegi vár lakótornya is látható volt.
A Sebes-Körös a Tisza István hídról
És a Tisza István híd a Sebes-Körös partjáról
Körösnagyharsány temploma már messziről látszódik
Az egykori vár tornya Körösszeg határában
A folyó egyik kanyarja
Jobbra térve jöttem le a gátról, majd szántóföldek mellett haladtam egy vasúti átjáróig, ahol a jelzés balra mutatott. A sínek mellett volt egy csapás, így bár kételkedtem, de ez bizonyult a helyes iránynak. Vonattól nem kellett tartanom, szemmel láthatóan régóta nem használják a vonalat, embermagasságú ökörfarkkórók között toltam a biciklit a sínek között. Egy nem túl bizalomgerjesztő, de stabil hídon átkelve hamarosan megérkeztem az egykori állomásra, ahol tábla is jelezte, hogy Körösnagyharsányon vagyok. A kedves településen a templomig tekertem, ahol jobbra letért a pecsétet jelölő felfestés, amit követve jutottam el a kis kocsmáig, ahol a bélyegző található. A helyiségben a pult jobb oldalán lévő tükör mellett található a fémdobozka.
Benőtt síneken jutunk el a faluba
A látszat ellenére a híd teljesen biztonságos
Az egykori vasúti megállóhely
Az italbolt a körösnagyharsányi pecsételőhely
A pecsételés után visszatekertem a kékre, a templom (érdekes volt a toronyba felvezető, magasan lévő ajtóhoz állított külső lépcső) és Bocskai szobra mellett haladva lassan elhagytam a falut és egy rövid kerékpárút után aszfalton tekertem a román határ felé. Itt irányjelző tábla is jelzi a letérést egy csatorna töltésére, ami végtelen egyenesen halad Biharugra felé. Itt végig a román határ közelében vezet az út, a távolban települések és a bihari hegyek sejlettek fel. Két roaming sms-t is kaptam, amelyben már a megváltozott tarifákról értesítettek. A hátam mögött még mindig csúnya felhők követtek, így tudatosítottam magamban, hogy csak az a kérdés, hogy mikor ázok el és mennyire. A madárvilágra nem lehetett panasz, pacsirták daloltak, búbos bankák röpködtek előttem, láttam nagy kócsagot és ölyvet.
A Biharugrára vezető hosszú töltés kezdete
Pusztai hangulat
A hosszú egyenes út a Szilas majornál ért véget, ahol aszfaltra térve haladtam tovább, kicsit gyorsabb tempóval. Egy hangulatos, téglából kirakott hídnál kezdett el cseperegni az eső, így felvettem az esőkabátom, hogy elriasszam a felhőket. A vízből kiálló fadarabon mocsári teknősök pihentek, de mire lefényképezhettem volna őket, már a vízbe csobbantak. Jobbra van a Körös-Maros Nemzeti Park által fenntartott Bihari Madárvárta, de most nem mentem el odáig, inkább haladtam tovább Biharugra felé. Egy madármegfigyelő torony állt a tóparton, de sajnos lakattal lezárt kapu gátolta meg, hogy odajussak. Így, bár szinte végig a tó partján haladtam, tulajdonképpen semmit sem láttam belőle. Biharugrán közvetlenül a kék jelzés mellett a Makk Hetes Sörözőben lehet pecsételtetni, de a pultos hölgy nagyon szép lenyomatot készített nekem, habár meglepődött a három példányon. Nem sok embert láttam az utcákon, szerintem én voltam az egyetlen, aki ilyen időben biciklitúrára adta fejét.
Szilasmajor
A hangulatos csatornával párhuzamosan halad az út
A biharugrai pecsételőhely, a Makk Hetes Söröző
A 19. század második felében, romantikus stílusban átépített Bölönyi-kúria
II. világháborús műemlék
A falut elhagyva balra fordulva egy tó partján haladtam a puszta felé. Az utolsó festhető ponton, egy betonkerítésen mutatta a jelzés, hogy 500 méter múlva jobbra kell fordulni. Nehezen megy a távolságbecslés, így kissé bizonytalanul fordultam rá egy földútra, de nem sok idő múlva egy oszlopon ott volt a kék sáv. Itt megint jól jött volna egy betonoszlop. Így tekertem tovább az egyre jobban eleredő esőben. Indokolatlanul jó kedvem lett tőle, az esőkabát jól bírta a zuhét, amikor pedig apró jégszemek is estek, még jobban nevettem. Az úton egy nyúl fülét behúzva lapult az esőben, én pedig megálltam egy fa alatt, hogy a kabátom alá dugjam a már kissé összesározódott táskám. Haladtam tovább, az eső elcsendült, azonban egy-két helyen megcsúszott alattam a bicikli, ha nem a füvön tekertem. Ennek akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
Kis tó Biharugra szélén, a partján tanösvénnyel
Biharugra felé visszanézve tudtam, hogy ezt már nem úszom meg szárazon
Szerelvényigazítás az esőben
Egy kis csatornán keltem át a Nagysziki-hídon, kicsit messzebb újabb madárles állt, de mikor közelebb mentem, kiderült, hogy a túlparton volt, így mérgemben továbbmentem, hogy még időben Gesztre érjek. Két halastó között átvágva nyílegyenesen vezet az út, de magát a tavakat most sem láttam. A második magaslesnél megálltam és felmásztam rá, de innen sem látszott a víz. Továbbindultam, de utamat magasra nőtt nádas állta el. Jobb híján nekivágtam, de nem jutottam messzire, mert vízen kellett volna átgázolnom. Nem véletlenül nincs már kijárva ez az út a vadászok által. Teljes tanácstalanság, visszamentem a magasleshez, amiről láttam, hogy a nádas rész nem hosszú, így ismét nekivágtam. Törtem az utat az út szélén a füzek mellett, míg mellettem ott volt a mocsár. 50-100 méter múlva vergődtem ki a nádból, utána már járhatóbb körülmények fogadtak. Egy nagy homokbuckát kellett még megmásznom, ahol valami a combomat is kikarmolta, de végre normális útra jutottam. Egy földút vezetett visszafelé, látszólag kikerülve ezt a szakaszt, de nem teszteltem, hogy ott tudtam-e volna kerülni.
Letérők nélküli út
A magaslesem
A magaslesről látható a rövid nádas szakasz
Kalandtúra a kéken
Innen bukkantam elő
Még nem út, de már járható
Örültem, hogy vége a megpróbáltatásoknak, hamarosan egy újabb hídon keltem állt, utána tábla jelezte, hogy Geszt már csak kevesebb, mint 4 kilométerre van. Itt nyíltabb, mezőgazdasági jellegű területre értem és itt már rendesen csúszott az út a sár miatt. Derekasan próbálkoztam haladni, rengetegszer kicsúszott alólam a kerék, de nem is tudtam, hogy ilyen jól megy a driftelés. Persze nem úsztam meg, egyszer sikerült rendesen felborulnom, a jobb oldalam csupa sár lett. Közben pedig esett az eső és szerencsére csak csendesen, de dörgött az ég. Próbáltam sietni, hogy hamar átérjek a nyílt területekről egy erdő mellé. Azonban a sár annyira rátapadt a kerékre, hogy már tolni is alig tudtam. Az erdőt elhagyva, egy fa alatt megálltam egy rövidebb időre, míg kiszedtem a sarat, de mivel lassan kicsúsztam az időből, hogy Gesztre érjek és a vihar sem volt elég komoly, így továbbindultam.
Nádrakás
Csatorna vízitökkel
Ekkor még viszonylag száraz volt az út, de utána már nem volt kedvem fényképezni
Kukorica és napraforgóföldek között próbáltam haladni, kevés sikerrel. Még a cipőm is csúszott a sárban, ahogy próbáltam tolni a sártól megakadt kerekeket. A szántó melletti füves sávon próbáltam haladni, már ahol volt ilyen és szörnyen nyomorultul éreztem magam. A távolban villámlott és belegondoltam, hogy itt vagyok biciklit tolva a semmi közepén, senki nem találna meg, ha történne valami. Nagy szerencsém, hogy a nagy vihar elkerült, csak a távolban dörgött, Geszthez közelítve pedig még a nap is kezdett kisütni. Ha már nem bírtam tovább tolni, marékszámra kapartam ki a sarat a kerekek és a fék közül, illetve próbáltam felülni is, kevés sikerrel. Nagyon lassan értem Geszt alá, és bár már láttam a falu szélét, egy örökkévalóságnak tűnt, míg odáig elvergődtem a sarat, sittes földúton. Felérve a kövesútra megmostam a tócsákban a kezem és a biciklit is próbáltam használhatóvá varázsolni. Szegény biciklim ellen sok bűnt követtem már el, de eddig ez volt a legdurvább.
Sárhelyzet
A bélyegző jelzéseket követve, végre műúton, kicsit recsegő biciklivel érkeztem meg az iskolaként üzemelő Tisza kastélyhoz. Elázva, nyakig sárosan jelentem meg, de csak a tornateremben láttam mozgást. Egy úr kérdezte meg, hogy mit szeretnék, mikor mondtam, hogy pecsételni szeretnék, azt felelte, hogy tíz perce mentek el. Azért felhívta az illetékeseket, de már nem jöttek vissza. Kiderült, hogy a ballagásnak már vége, és éppen az esti ünnepléshez készülődnek, főzést rendeznek a nyolcadikosoknak. Erdei úr azonnal kérdezte, hogy megkínálhat-e valamivel, amit először nem akartam elfogadni, de végül egy kis kólát kértem. Ki is hozott nekem rögtön egy egész üveggel, ami nagyon jól esett, mert a nagy megpróbáltatások között elég régen ittam utoljára. Ezután süteménnyel kínált, ami egy szelet csokitortát jelentett! Aztán felajánlotta, hogy lezuhanyozhatok és nem baj, hogy sárosan átcsattogok a feldíszített tornatermen. Útközben mutatta, hogy még csak egy nagy kondér franciasaláta van kész, de abból is egyek bátran. Lekapartam a lábamra időközben rászáradt sárpáncélt, lemostam a nadrágom és az esőkabátom, majd megtisztulva léptem ki az udvarra.
Tisza-kastély, Geszt. Nem speciális effekt, hanem megázott fényképező
Még csepegett az eső, kiterítettem a kabátomat száradni, és Erdei úr is mondta, hogy el ne induljak, mert tüdőgyulladást kapok. Sőt, invitált, hogy maradjak estére, lesz pörkölt meg pálinka, aztán megalszom a sátramban (az mondjuk pont nem volt nálam) és majd reggel tovább megyek. Ne mondjam, hogy a geszti emberek nem vendégszeretőek. Mindenáron pálinkával akart kínálni, és bár tényleg vacogtam egy kicsit, a hazavezetésre tekintettel nem fogadtam el. Bár még kora délután volt, a meg nem szerzett pecsét és a várható útviszonyok miatt lezártam magamban a túranapot. Körbejártam az iskola épületét, próbáltam levakarni a sarat a bringáról és Erdei úr mesélt nekem. Az ősei az 1800-as években Debrecen mellől jöttek Gesztre, de azt mondta, jobb lett volna, ha maradnak, mert nem könnyű itt a megélhetés. Ő is sokat jár terepen, így tudja, hogy ilyenkor úgy csúszik a föld, mint a szappan. A Nagyszik környéke még a menő külföldi terepjáróknak is feladja a leckét. Jövőre már új épületben kezdik az iskolások a tanévet, a kastélyt pedig felújítják. Remélem a pecsét helyzete is megoldódik, mert ez a megoldás a legkevésbé sem optimális. Megebédeltem, majd a marasztalás ellenére is elindultam, kövesúton Mezőgyánon és Zsadányon keresztül Komádiig. Közben egy útba eső kisboltban pecsételtem, ahol már rutinos volt az eladó, a térképre kértem a pecsétet, erre szólt, hogy a rubrikába szokták. Egy órás út után értem vissza a kocsihoz, Berettyóújfaluban egy finom ebéddel erősítettem meg a pozitív visszacsatolást. Jó döntés volt befejezni a túranapot, hazafelé néhol hatalmas felhőszakadásokon haladtam át. Szóval még jól is jártam, hogy csak egy kisebb eső kapott el.
Ezzel a nappal 27 kilométert haladtam az Alföldi Kéktúrán. A tanulságot levontam, legközelebb akkor térek vissza, ha jobb lesz a pecsét elérhetősége és hetek óta egy szem eső sem esett a környéken. A megpróbáltatások ellenére a váratlan geszti segítség teljesen feldobott. Ilyen lehet, amikor többet kap egy túrától az ember, mint amennyit elvett tőle. Hálásan köszönöm Erdei Jánosnak a segítséget!
