Az Alföldi Kéktúra térképemen ismét egy nagyobb hézagot hagytam, mert addig nem megyek vissza Gesztre, míg nem rendeződik a pecsét elérhetősége. Így a napi program a következő volt: Dévaványáról áttekerek Vésztőre és oda visszaérkezve találkozok egy egyetemi csoporttársammal, Gizivel és együtt megyünk tovább Réhelyre, ahol körbevezet. Persze sosem mennek ilyen egyszerűen a dolgok... Meglepő módon most a kéktúra útvonala volt a két pont között a legrövidebb és mivel gáton vezetett, így időben is jobban megérte azt választani. Vésztőn a vasútállomás felé haladva egy érdekes faházra lettem figyelmes. Bár eladó, de rendben van tartva a műemlék épület környezete. Ez a Fővárosi Állatkert híres építésze, Kós Károly által tervezett Bagolyvár, egy boronafalú villa, mely az 1920-as évek végére készült el. Erdélyi stílusú épület, építőanyagai és a park növényei is onnan származnak. Az árvizek miatt a falak terméskőből készültek. A lakóház az évek során volt TSZ-iroda és ifjúsági klub, ma jobb sorsra és felújításra vár.

A lombok mögött bujkáló Bagolyvár

A vésztői vasútállomáson a kis váróterem melletti falon található a pecsét, amiért egy kis kitérőt kell tenni. A jelzéshez visszatérve hamar elhagytam a várost és hangulatos kiskertek mellett haladtam. Egyenesen kell haladni a galagonyabokrok által övezett úton, majd egy útjelzőtábla mutatja a letérést balra. Itt átkeltem a Holt-Sebes Körösön és kiértem a Vésztőre vezető bicikliútra. Telefonáltam, így veszthettem el a jelet, amely a folyóparton vezet a kövesútig. Visszamentem egy kicsit a jelzésen a parton, amely nehezen biciklizhető, eléggé benőtt, füves szakasz. Az út túloldalán azonban bicikliúton, fák árnyékában kerekezve a szép holtág partján lehet eljutni a Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhelyig.

Vésztő, vasútállomás

Kiszuperált szerelvények

Apró pajta Vésztő határában

Ösvény a Holt-Sebes-Körös partján

Holt-Sebes-Körös

A bélyegző a juhászok házának falán van elhelyezve. Itt friss vízzel is frissítettem magam, majd átgurultam a monostorhoz. A kiállítás megtekintéséhez belépőt kell venni, a teljes árú 600 Ft, a kedvezményes 300 Ft. A Sebes-Körös árteréből kiemelkedő terület már az ősidőktől fogva folyamatosan lakott volt. Az egyik domb alatt a Wenckheim család által épített pincében a területről előkerült gazdag leletanyag tekinthető meg, a legidősebb tárgyak mintegy 5000 évesek. A dombon először a Csolt nemzetség épített templomot, melyet a 12. században építettek újjá. A kiállítás másik felében a templomhoz köthető leletek láthatók.

Pecsétdoboz a juhásztanya falán

Az egykori pincében ma kiállítás látható Vésztő-Mágoron

A szomszédos domb alatt látható ásatási szelvény remekül szemlélteti, hogyan is néz ki valójában az, ha egy ásatáson különböző korú leleteket találnak. Az itt talált leleteket a megtalálási helyükön állították ki. A különböző földlépcsők különböző korokat jelentenek. Legmélyebben az újkőkor, legmagasabban a középső bronzkor maradványai láthatók, edények és kagylótöredékek mellett emberi csontvázak is igazolják őseink jelenlétét. Az itt dolgozó hölgy remekül magyarázott el mindent. Ezeken kívül a népi írók szoborparkja, a pákásztanya és a bronzkori ház szolgál még látnivalóként.

A Csolt Monostor romjai

Ezek a falak vannak a pecséten is

A juhászok szállása mellett egy rövid bozótos szakaszon átvágva szántóföldek mellé jutunk ki. A föld a szárazságnak köszönhetően kőkemény volt, jól biciklizhető. Árnyék nélküli forró szakaszon tekertem (sajnos fejfedő nélkül), majd aszfaltútra jutottam ki. Itt a holtág fölötti híd előtt balra kell fordulni, sajnos ezt sem tábla, sem jelzés nem mutatja. A pusztát sárgára égette a nyári forróság, de a sóvirágnak ez meg sem kottyan, lilára színezi a tájat, ahol nagy tömegben nő. Egy tanya kerítése mellett haladunk, majd ismét egy jelzetlen kanyar következik, ahol jobbra kell fordulni, a tanya másik oldala mellett is el kell menni. Ismét átkeltem a Holt-Sebes Körösön is, majd hamarosan megérkeztem a Vésztőre vezető aszfaltútra.

Nyári pusztaság

Lila sóvirágmező

Itt azonban valami furcsa érzésem volt és mikor lenéztem a kerekemre, egyértelmű volt az oka. A szerencsém pont az Alföldi Kék feléig tartott, eddig úsztam meg defekt nélkül. Szerencsémre nem kellett 500 métert sem tolni a Vidratanyáig, ahol előbb pecsétet és sört szereztem. Előbbit egy kisebb helyiség falán találtam meg. Aztán nekiláttam a szerelésnek, de nem igazán boldogultam a hátsó kerék csavarjaival, még a kis célszerszámom is eltört. Ekkor feladtam és átmentem a szemközti gátőrházhoz (ahol szintén lehet pecsételni) egy normális kulcsért. Szerencsére találtam is két ott dolgozót, egyikük még a gumicserében is segített, mikor látta, hogy egyedül valószínűleg nem fogok boldogulni. A gumileszedőm is eltört, így nagy nehezen sikerült csak kicserélni a belsőt. Pótbelső volt nálam, szerencsére nem kellett foltozással tölteni az időt. Elég sok tüskét szedtem ki a külsőből, mielőtt visszatettük, ki tudja melyik okozta a galibát. A segítségüknek köszönhetően sikerült újra elindulni és beláttam, hogy a jó felszerelés mindennél fontosabb.

Vidratanya pecsételőhely

A Sebes-Körös a Vidratanyánál

A kis kényszerpihenő után ráfordultam a Sebes-Körös gátjára. Elég jól lehetett haladni a jó minőségű földúton, főleg jó széljárásban. Sajnos a folyóra nem nagyon lehet rálátni. Egy korábbi hozzászólás alapján kutyák szaladtak ki a tanyákról, de én nem találkoztam velük. Viszonylag hamar megérkeztem Körösladányba. A város templomai és a ma iskolaként működő Wenckheim-kastély mellett bicikliztem a vasútállomásig, ahol egy kis helyiségben található a pecsét. A szomszédos szobában a dolgozók nem zavartatták magukat a jelenlétemben, megszokhatták már, hogy időnként betérnek ide idegenek.

Jellegzetes gáttúra

Kis csatorna

Körösladány, református templom

A Wenckheim-kastély ma általános iskola

A vasútállomás apró épületében rejtőzik a pecsét

A várost hosszú egyenes földúton, szántóföldek között hagytam magam mögött. A tájképet itt is uralja Szeghalom magas, fehér épülete, illetve a dévaványai templomtorony, ami az egyik legmagasabb a Tiszántúlon. Ahogy haladtam, utóbbi csak nem akart közeledni, sőt, mintha egyre távolabb került volna. Ennek végeredménye a kéktúra egyik leghosszabb nyílegyenes útja lett, amin biciklivel is alig értem be a településre. Kis kitérőt jelent a vasútállomás, ahova a találkozót megbeszéltük Gizivel. Érdekes, magas vártoronyszerű építmény áll az állomás mellett. Nem sokkal a pecsételés után meg is érkezett. Abban maradtunk, hogy időhiány miatt közúton megyünk át Réhelyre, ahol körbekalauzol.

Széles földút Körösladány szélén

A pusztában

A végtelen hosszú egyenes út

Grandiózus építmény

Dévaványa, vasútállomás

A Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpont (régi nevén Réhelyi Látogatóközpont) a Körös-Maros Nemzeti Park Dévaványai-Ecsegi puszták területével és annak leghíresebb lakóival, a túzokokkal ismerteti meg a látogatót. A környék 1975 óta élvez védettséget, a világszinten is kiemelkedő túzokállományának köszönhetően. Ebben kiemelkedő szerepe volt Dr. Sterbetz István ornitológusnak, akiről a látogatóközpontot is elnevezték. A kiállításon Európa legnagyobb röpképes madarával és a puszta élővilágával lehet közelebbről megismerkedni. Őshonos magyar állatfajtákkal, szürke marhákkal és bivalyokkal is lehet találkozni, de a legérdekesebb az a néhány túzokkakas, akikkel egészen közelről lehet találkozni. Sokan említik, hogy voltak a Túzokrezervátumban, de csak három túzokot láttak. Nos, ők csak a látogatóközpont madarait látták, a „rezervátum” ennél kicsit többet jelent. Erről és a túzokvédelemről Gizi mesélt nekem.

Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpont

A pecsét a korláton található

Sterbetz István emlékszobája

Őshonos háziállatok

A vad túzokok egyik legkedveltebb területe a kilátóból is látható, északra fekvő, körbekerített terület, mely szigorúan védett, így nem látogatható. Ez a hely a túzokok kedvelt dürgőhelye is, tavasszal itt gyűlnek össze a madarak és járják el a kakasok a párválasztáshoz szükséges jellegzetes násztáncukat. Jelenleg Dévaványa környékén mintegy 534 túzok él, de a túzokvédelemmel foglalkozó szakemberek szándéka, hogy ez a szám évről évre egyre több legyen.

Túzok a múzeumban

Túzokok a szabadban

Ennek egyik lehetséges módja a fiókák mesterséges felnevelése. A korábbi gyakorlattal ellentétben ma már csak a magára hagyott vagy a rossz helyre lerakott tojások mesterséges kikeltésével foglalkoznak. A keltetőgép ideális körülményeket biztosít a tojások fejlődéséhez. A kis madarak ezután infralámpák alatt cseperednek úgy, hogy folyamatosan egyre több időt töltenek a szabadban. Tücskökből álló étrendjük mellé a természetben fogyasztott táplálékaikkal, például lucernával is megismertetik őket. Napirendjük fontos része a séta, mivel a fogságban nevelkedett túzokoknál is elengedhetetlen a természetes környezethez és természetes körülményekhez történő mihamarabbi alkalmazkodás. A kis madarak lelkesen követik gondozóikat, aki egy rövid gyepfolyosón sétáltatja őket. Mikor elég nagyok, egy közeli legelőre kerülnek, ahol már csak időnként eteti meg őket gondozó. Fontos, hogy egyre kevesebb emberi érintkezés érje őket, ne legyenek szelídek. A tél közeledtével a vad túzokok kedvelt területén szabadon engedik őket, akik egy telelő csapathoz csatlakozva immár önálló életet kezdenek a vadonban.

Kíváncsi tekintet

Kilátó a puszta szélén

A túzokok birodalma

A Látogatóközpont pénztáránál a korláton állandóan elérhető a pecsét. Gizitől elbúcsúzva, a kéken tértem vissza Dévaványára. A régi vasút nyomvonalán indultam el, majd mikor kezd sűrűsödni a növényzet, a jelzés a párhuzamos földútra vezet át. Itt hamarosan megérkeztem Dévaványára. A nap zárásaként egy hatalmas madárraj örvendeztetett meg, a tökéletesen együtt mozgó, dinamikusan mozgó állatok látványához eddig csak természetfilmekben volt szerencsém. Ez a pár perc önmagában elfeledtette velem a defekt által okozott kellemetlenségeket.

Legelésző bivalyok

A régi vasút nyomvonalán haladunk egy darabig Dévaványa felé

Csoda