Az utolsó pillanatig töprengtem rajta, hogy mi legyen. Szerettem volna eljutni a Magashegy túrára, amit eredetileg meg sem rendeztek volna idén, így nem engedtem, hogy az eső visszariasszon. Jobban fel lehet készülni valamire, amit előre tudunk, aztán legfeljebb kellemes csalódás lesz ha nem ázok pacallá. Na meg egy kis csendre is szükségem volt, egy kis feltöltődésre vágytam. Viszonylag későn, 9 előtt értem Szanticskára, ahol a nevezés után nem sokkal neki is vágtam a 45 kilométeres hosszú távnak. Apró figyelmesség, de nagyon jól esett, hogy az itiner mellé egy genotherm tasakot is adtak. Be is suvasztottam az esőkabátom zsebébe, remélve, hogy most végre nem ázik el a papír.

Jó helyen járok

Szanticska apró temploma

Az Abaújlakhoz tartozó Szanticska az ország egyik legkisebb települése, néhány állandó lakosa van. A szépen felújított házak és rendben tartott porták nagy része szálláshelyként működik. Az élő skanzen elnevezés sem véletlen, több helyen lehet látni régi eszközöket a házak falán, udvarán. Az Abaújlakra vezető keskeny aszfaltúton kaptattam fel a dombtetőre, ahonnan a rózsaszín jeleket követve egy dombtetőn át haladtam Gadna felé. Az első lépés után kiderült, hogy a sárral bizony ma számolni kell. Eszembe jutott, hogy a múltkori 115 kilométeres mókát nem bírta a cipőm talpa és vissza kellett ragasztanom. Reménykedtem, hogy a Technokol bírni fogja a saras mókát. Közben szemerkélt az eső, majd néha elállt. Ez az egész nap folyamán így váltakozott, többet nem is említem, mindenki képzelje az események alá.

Zongorasors

Borús a táj

Előttem egy nagyobb csoport haladt, tudtam, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó. A domb tövében Abaújlak bukkant elő, fölötte a szemközti dombon egy tehéncsorda legelt, kolompjaik hangja tisztán hallatszódott. Egy napraforgótábla mellett haladtam el, egy-két tő csinos nyakkendőt viselt. Valószínűleg az őzek elriasztására szolgál a trükk, nem szeretik az emberek illatát. Egy erdőben haladtam tovább, ahol kabátot viselő fákba botlottam. Mi lesz még itt, gondoltam magamban.

Abaújlak temploma

Amikor a fűcsomókat is befestik, már lehet tudni, hogy nem lesz baj a tájékozódással

Az ország legjólöltözöttebb növényeit a Cserehátban kell keresni

Az erdő után egy nagy rétre érkeztem, ahol már látható volt az első célpont, Gadna. A vizes fűben megelőztem pár embert, a kerítésen és a temetőn keresztüljutva beálltam a sorba az első pecsétért a görög katolikus templomnál. Finom lekváros sütivel és almával kínáltak minket, és a templomba is be lehetett nézni. Egyszerű díszítésű az 1816-ban épült templom, pazar ikonosztázzal.

Gadna felé tartunk, az esőkabát egyenruhának számított

Adminisztráció az első ponton

A görög katolikus templom belső tere

A falut elhagyva egy darabig a patakparton haladtam, majd elértem az emelkedő aljára. Sárcsúszdának neveztem el, minden lépésnél 5 centit csúszott vissza a lábam, még szerencse, hogy nálam volt a túrabot. Az erdő többszörösére erősítette az esőcseppek hangját, pedig valószínűleg nem esett jobban, mint addig. Az útvonal becsatlakozott az Országos Kéktúra útvonalába, a kék jelzést követve jutottam el Irotára. De előtte még le kellett jutni a sárcsúszda másik oldalán. Kerestem a füves részeket és esés nélkül sikerült teljesíteni a távot. A pecsét mellé itt croissant és alma járt. Irota is kedves falu, feltűnő volt a sok mesefigura az út mellett. A mesefalu jelleget a kerítéseken található fatáblák is erősítik, amelyek egy-egy mesét illusztrálnak. Azt nem tudom, mennyire lehet bennük elmerülni, mert engem igencsak megugattak a kutyák.

Legyőzendő emelkedő

Irota felé a kéken

Mintha egy malac hiányozna, nem?

Nem mindet ismertem fel, de Hüvelyk Matyival képben vagyok

A meglehetősen hiányosan felfestett piros jelzést követve haladtam tovább, a következő dombra. A tetőről egészen a Szalonnai-hegységig el lehetett látni, a felhők ellenére is felismerhető volt a Csengő-hegyi TV torony. Hosszan baktattam egy szántóföld mellett és azon gondolkodtam, hogy ez a táj a dimenzióiban tér el a hegyektől. Míg azok magasságukkal nyűgöznek le, a dombok a kiterjedésük (szélességük, hosszúságuk) miatt tetszenek annyira. Egy nagy gyümölcsös mellett haladtam tovább. A jelzések egyből a Peterne-tetőn található kódra vezették a figyelmemet, így egyből megtaláltam a betonkockára felfestett betűt.

Nem volt fotózós idő

Hatalmas szilvafás

Egy kicsit sűrűbb, bokrokkal övezett szakasz következett a gyümölcsös másik oldalán. A nadrágom még száraz volt, a levelek meg vizesek, így a hatás-ellenhatás törvénye szerint kezdett kiegyenlítődni a helyzet minden lépés után, aminek nem örültem annyira. Megkezdtem az ereszkedést Lakra. A templomot a távolból láttam, érdekesnek találtam, hogy megszokottól eltérő, széles hajója van.

 Színes domboldalak

Balra Tomor, jobboldalt Lak

Lak széles temploma

A vidék jellegzetessége a boltíves tornác

Aszfaltúton jutottam át Tomorra, ami pont a féltávot jelentette. Az elején még kocogtam, de aztán elfogyott a kedvem és sétára váltottam. A forgalmat jól jelzi, hogy simán tudtam a cipőm talpát öblögetni az út közepén is a tócsákban. A pontőr az új építésű római katolikus templomnál várt rám. Fél órával voltam az előttem indulók után. Elmondta, hogy a testvére szervezi a túrát és a család, meg a szomszédok segítenek a lebonyolításban. Kókuszkockával és teával kínált és jelezte, hogy a következő szakasz elég saras lesz, szóval készüljek.

A tomori református templom

A negyedik pont a római katolikus templomnál

Öreg harangláb Tomoron

Valóban, a dombtetőn álló adótoronyhoz kellett felkapaszkodni, de nem volt annyira vészes. A szalánci kukoricaföldet szerintem jó ideig semmi nem tudja majd felülmúlni. A túloldalon már Kupa feküdt. A szemközti dombok különböző vetései színes szőnyegre emlékeztettek. Óvatosan leereszkedtem, majd egyből a faluban találtam magam. Jót nevettem az aszfalton hagyott sárlábnyomaimon. A harangláb mellett letérve a Mezőgazdasági Múzeumig kellett menni a pecsétért. A kiállításon a régi élet mindennapi használati tárgyai is láthatók a szántóföldi eszközök mellett. A falu végén ismét megmásztam az előző dombot, de most már Felsővadász felé haladtam.

A távolban Tomor

Napfényben milyen szép lehet

Harangláb Kupán

A Mezőgazdasági Múzeum egyik terme

Traktor

Szerintem ember nem örült még annyira csertölgynek, mint én, amikor észrevettem, hogy milyen erdő mellett haladok. Még nem találkoztam ezzel a fával, ami a Cserehát névadója is. A makk jellegzetes, borzas kupacsáról könnyen felismerhető. A völgyekre nyíló szép kilátások is lekötötték a figyelmem, míg Felsővadászra értem. Megállapítottam, hogy az óvoda előtt a szarvasokat már a kocsiból is láttam útközben, de ennek csak később lettek következményei. A pontőrök a ma iskolaként működő Rákóczi kastélyban vártak. Itt zabkeksszel kísértem a teát, majd útravalónak még egy sajtos kiflit és egy almát is a kezembe nyomtak. Egyből rá is vetettem magam a kiflire, így majdnem otthagytam a túrabotom. A másik sokk akkor ért, amikor rájöttem, hogy nem négy, ahogy hittem, hanem kilenc kilométer van még hátra.

Csertölgy

Kupa

Kilátás a dombról

Kereszt Felsővadász szélén

Szarvast is láttam

Felsővadász, Rákóczi kastély

Egy jócskán emelkedő utcán hagytam el a falut. Nagy legelőn haladtam át, ahol a virágok sokfélesége még a nyárról tanúskodott. Járatlan kis ösvényen haladva egy templomtorony bukkant elő a következő völgyben, én pedig teljesen lefagytam. Olyan erősen bekavartam magam, hogy jó ideig nem tudtam újra betájolni magam. Az emlékeimben a felsővadászi szarvasokat Szanticska irányába tettem, ez alapján pedig épp ellenkező irányba mentem. Teljesen elvesztettem az északi irányt, nagy nehezen tettem rendbe a dolgokat, az ötödik dombmászás után nem csodálkozom, hogy ledobta a láncot az agyam. Nyéstán csak futólag haladtam át, egy újabb dombot másztam meg, majd hosszú szántóföld mentén haladtam.

Felsővadász látképe

Legelő Felsővadász fölött

Nyésta

Szántók

A túra utolsó részében erdőben, a piros jelzésen haladtam, bár a gyakorlatban csak nagy ritkán találtam festést a fákon. Egy kis időre még a nap is kisütött! A legvadabb métereken még ösvény sem nagyon volt, de a pink pöttyöknek köszönhetően jól lehetett boldogulni fától-fáig. Egy rétre kiérve már mintha házakat láttam volna, és valóban megérkeztem Szanticskára. A szervezők örültek, hogy megérkezett az utolsó túrázó is a személyemben, nem kell tovább aggódni senkiért. Leraktam száradni a cuccaim, megkaptam a díjazást, majd finom gulyáslevest tettek elém. Nem a távolság öl, én meg elég jó tempót mentem a vadászati korlátozások miatt és hogy ne várassak feleslegesen senkit, szóval jobban elfáradtam a szokásosnál. A cipőm persze teljesen átázott, de szerencsére a lábamnak nem lett komolyabb baja.

A szanticskai kis templom belseje

Szanticska

Sárjelentés

Bőséges energiapótlás

Szeretem az olyan túrákat, amik olyan helyekre, településekre visznek el, ahová magamtól sosem jutnék el. A turistajelzések hiányát kiválóan pótolták a felfestések, tökéletesen vezettek végig. A pontok kínálata is pazar volt, mindenhol kaptunk valamit, holott az itinerben nem volt feltüntetve, így nem is számított rá az ember. Maga az itiner is igényes lett, részletes útvonalleírást és táblázatot, valamint színes térképet tartalmazott. Az útvonaljelölés miatt azonban nem igazán volt rá szükségem, ami esőben nem volt hátrány. Itt tényleg élvezhettem az egyedüllétet, remélhetőleg csak az eső miatt volt csak 30 induló, mert a szervezés az egyik legjobb volt az idei túráim közül. Három völgyön vezetett végig az útvonal, és bár egyik domb sem sokkal magasabb 200 méternél, a folyamatos hullámvasúttal elég jó szintet lehetett elérni. Nagyon tetszett a táj, egyre jobban tetszik a Cserehát, remélem szép időben is tudok még erre túrázni.