A hosszú hétvégét unokatesómmal töltöttem Székesfehérvár mellett és egyik programpontnak pont jól jött a közelben meghirdetett teljesítménytúra. Tündi 20 kilométeres távot talált optimálisnak, ezért egy túrabeszámoló alapján a 40 kilométeres Fehér-Vár-Palota túra második, látványosabb felére esett a választásunk. Egyedül a 600 méternyi szint aggasztotta, de biztosítottam afelől, hogy nem lesz semmi probléma.

Japán kapu Csór felett

Több táv indult Csórról, s bár nem tudtam a pontos rajthelyszínt, biztos voltam benne, hogy észre fogjuk venni. Egy kis faluban egy túra alkalmával jelentős tömeget tudnak alkotni a túrázók, így elég volt csak a rengeteg parkoló autó közelében megállni. A helyi művelődési házban volt a rajt, ahova éppen akkor futott be az első hosszútávos, mikor mi neveztünk. Lenyűgöző nyomdaipari termékkel, egy szép, színes-szagos térképpel indultunk útnak. Jó nagy méretű volt és sajnáltam összehajtani, így összetekerve sétáltam végig vele.

A csóri Művelődési Ház a rajt mellett hosszútávosok ellenőrzőpontja is volt

Kilátás Csórra a japán kapu mellől

Rácsodálkoztunk, hogy a falu látnivalóit milyen igényes táblák mutatták be és egész sok volt belőlük. Az egyik utcából rögtön a sziklákon kapaszkodtunk felfelé. Egy piros színű, japán torii kapunál álltunk meg, hogy megszabaduljunk a pulóvereinktől. Ismét szép nap elé néztünk, végül november ida vagy oda, pólóban voltam végig. A sintoizmusban ezek a kapuk az emberek és az istenek világának határát szimbolizálják. Az nem derült ki, hogy egy kis magyar faluban mi célt szolgál, de kétség kívül mutatós. Hamarosan az első ponthoz értünk, a Kilátó-hegyhez. Néhány hosszú távos érkezett velünk szemben, majd a hegytetőre felérve megpillantottuk a Szenes-horog szikláit, ahonnan érkeztek.

Hangulatos út a Kilátó-hegy felé

A távolban a Szenes-horog sziklái

Ereszkedés a Száraz-horogba

A Száraz-horog völgyébe ereszkedtünk le a zöld jelzésen egy táblával jelölt katonai terület előtt, majd a hangulatos völgy egyik oldalát határoló sziklákra kapaszkodtunk fel. Itt az egyik sziklán, a Meredélyfőn volt a második ellenőrzőpont, ahol lelkes fiatalok osztották a pecsetéket és a csokikat.

A Száraz-horogban

A völgy feletti kilátópontra érkezve

Az ellenőrzőpont egy sziklával arrébb volt

Túrázók a völgy túloldalán

A korábban bejárt Száraz-horog

Kitartó az őszi színpompa

A piros jelzést követtük, ami bár alaposan lett felfestve, mégis sikerült kétszer is túlmenni rajta az utakat követve. Egy fennsíkra felérve a Baglyas-hegy magasodott előttünk a túra legnagyobb emelkedőjét tartogatva. Végül nem is volt olyan vészes a 363 méter magas csúcs meghódítása. Ám mivel tulajdonképpen egy teljesen kopasz csúcsról van szó, bármelyik lépésnél hátrapillantva lenyűgöző kilátás tárult elénk, még a párás idő ellenére is. A csúcson egy kódot kellett leírni, ami az adótorony kerítésére volt kitűzve. A Közép-Dunántúli Piros túra (mert a Kéktúrán túl is van élet) bélyegzőjével is próbáltam pecsételni, sajnos nem sok sikerrel. Egy szép sziklás részre leülve meguzsonnáztunk, közben Várpalotát szemléltük, túránk végpontját.

Irány a Baglyas!

A távolban Csór

Hangulatos a sárga fűtengerrel borított hegy

A KDP bélyegzője

Északon Bakonykúti és Isztimér

Az Inotai Hőerőmű

Az előző emelkedőnél is vadabb lejtőn ereszkedtünk le. Jól jártam, mert Tündinek nem kellett a túrabot. Egy keskeny ösvényen haladtunk egy erdős részen a nagy sziklák között, amik éppen csak átsejlettek a lombok között. Kicsit a Tordai-hasadékra emlékeztetett a hely. A Hideg-völgyben rövid sík szakasz után megint hirtelen emelkedett az út a túloldali sziklák tetejére, ahol remek kilátás nyílt a Baglyas oldalában található sziklás Síkvargyára. Bár védett terület, motorosok zaja törte meg a csendet, akik a sziklákon törtek maguknak utat. Nyomaikat a turistaút mellett is láttuk, azt a kevéske talajt is összetúrták.

Ereszkedés a Baglyas lábához

Fejünk felett sziklás magasodnak

A Síkvargya nevű sziklás hegyoldal

Az ipari tevékenység nyomi a völgy szájánál

Ez a fennsík már mezőgazdasági művelés alatt áll, galagonyásban követtük a műanyag dobozokra festett piros sávokat és a szervezők jelzéseit. Még közelebb kerültek az inotai hőerőmű hatalmas kéményei és egy szélkerék is. Hamarosan már Inota utcáin jártunk. Az egyik ház előtt egy bácsi szódavízzel kínált meg bennünket. Azt mondta, hogy régen kerékpározott és tudja, hogy milyen jól tud esni a frissítés. Ezért is érdemes magunkkal vinni egy bögrét! Nagyon örültünk ennek a gesztusnak, kérdezte, hogy jönnek-e még utánunk, tehát valószínűleg erre szánta a napját.

Jelzés a csipkebogyón

Mögöttünk a Baglyas

Előttünk meg Várpalota

A falu központjában egy bővízű vízesésnél álltunk meg, amelynek vize az Inotai-víztározóból érkezett. Itt volt az utolsó ellenőrzőpont, ahol banánt is kaptunk. Ez is kisebb sziklaszoros volt, mi a temetődomb oldalában futó keskeny ösvényre kapaszkodtunk fel. Tündi szereti nézni a szintrajzot, hogy tudja mire számítson, ez esetben már csak három kis emelkedő várt ránk. Az egyik tetejéről teljes körpanorámát lehetett élvezni.

Az Inotai vízesés

A tavak mögött a péti Nitrogénművek Zrt. gyára (lásd: pétisó)

Inota végén volt a következő pont

A kis víztározó partján

Inota templomai

A Baglyas már a távolban

Az öreg-Kálvária volt utolsó dombocska, utána már aszfaltúton gyalogoltunk be Várpalotára. A cél a Jó Szerencsét Művelődési Házban volt kialakítva, ahol patinás környezetben, festett fatáblás mennyezet alatt fogyaszthattuk el a zsíros kenyeret és a meleg teát. Tündi utolsó energiáiból még megnéztük a Thury várat, majd arra jutottunk, hogy megérdemlünk egy sütit a cukrászdában. Hogy ne legyen teljesen boldog vége a történetnek, a Csórra tartó buszon életem első teljes árú menetjegyét kellett megvennem.

A Jószerencsét Művelődési Ház Várpalotán

A célbaérés pillanatai

A Thury vár

Várudvar