Nagy fába vágtam a fejszémet, amikor kitaláltam, hogy szeretném futva teljesíteni a Bartina maraton teljesítménytúrát. Ahogy az idő előrehaladtával egyre kevésbé okozott gondot a félmaraton lefutása, úgy szeretném a 40 km körüli távot is demisztifikálni. Arról nem is beszélve, hogy a vipava-völgyi terveimhez is kell az edzés.

Csodabogyós erdő

Az előnevezésnek és a fizetésnek köszönhetően pillanatok alatt letudtam a rajtadminisztrációt és még bőven volt időm a busz indulásáig, így még az is belefért, hogy visszamenjek a kocsiban felejtett pulzuspántért. A túra hivatalosan nem az iskolából indult, a rajtba különbuszokkal vitték ki az embereket. A pár száz méterre található buszmegállóban kiderült, hogy csak ketten vagyunk hosszú távosok, így nekünk külön fuvart biztosítottak autóval. A mi buszunk pedig pillanatok alatt megtelt a rövidebb távosokkal, teljesen jogos volt az ötlet. Végül 7:45-kor mi is elindultunk, a busz is pont ekkorra volt kiírva, szóval teljesen pontosak voltunk. 

 Nem tarvágás, de azért mégiscsak megtépázza az erdőt

 Nem túl téli táj

Miután megbizonyosodtunk róla, hogy jó helyen járunk, neki is vágtunk az útnak. A Tót-völgy aszfaltútjáról hamarosan bevettük magunkat az erdőbe, ahol már várt is az első pont szúróbélyegzője. A tölgyes tele volt szúrós csodabogyóbokrokkal, az én alföldi szememnek nagyon érdekes látványt nyújt ez a növény még mindig. Néztem az órán a navigációt, majd feltűnt, hogy valamiért nem jelzi a megtett távot. Kiderült, hogy elfelejtettem elindítani, így a túra elejét nem is rögzítette. Remek.

Ereszkedés az Óriás-hegyről

Egy nagy mező végében egy ellenőrzőpont állt, de már messziről mondták, hogy az csak a 15-ös távé. Az Óriás-hegy 280 méteres magassága nem indokolja a nevét, de meredeken vezetett le róla az ösvény. Mivel futottam, így nem zavart, hogy visz a lendület, de a többség óvatosan haladt lefelé, szerencsére nem volt csúszós sár.

Egy újabb lyukasztás után Sötétvölgy-felé haladtam. Itt már más távosok is jártak, többen jöttek velem szemben. A gyerektábor mellett elfutva most emelkedett az út. A keskeny ösvényen megvártam, hogy egy nagyobb csoport leereszkedjen, legalább addig is kifújtam magam. Egy szőlősben bukkantunk ki, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre.

 A szőlősben

 Találkozás a 15 kilométeresekkel

Úton a kilátó felé

Egy hurkot tett az útvonal a Bati-kereszt kilátóhoz a szőlők között. A 15 km-en indulók népes csoportja mellett haladtam a kilátóig. Balaton szeletet osztottak a szervezők, amit meg is ettem a torony tetején, ahonnan még a Zengő havas tömbjét is megpillantottam. Szerencsére nem sokan jöttek fel, a nagy mennyiségű forró italok több embert érdekeltek. A Szarvas-szurdikban feltorlódott a sor, a magas löszfalak között nem volt esély előzésre, ráadásul a csúszósabb talaj miatt sem haladt jól a tömeg. A korábbi szőlős mellett futottam tovább, majd a 30-as távon induló útitársaimmal is találkoztam. A Sötétvölgyi táborhoz visszaérve a következő ponton elraktam egy almát a későbbiekre.

 Színes domboldal

 Bati-kereszt kilátó

 Kilátás nyugat felé

 Nagy sikere volt a forró italoknak

 A névadó Bati-kereszt

Torlódás a Szarvas-szurdikban

Hosszabb aszfaltos szakasz következett amit a kibukkanó napsugarak dobtak fel. Újabb mászás egy újabb kilátóhoz. A Vár-hegyi kilátó nem túl magas és nem is a hegy tetején áll, de jól láthattam a Bati-kereszt kilátót, ahonnan érkeztem. Ismét egy meredekebb, csúszósabb mászás jött a gerinc előtt, ahonnan már kényelmesen Kakasdra értünk. Megfigyeltem, hogy a helyiek nagyon szeretik híres szobrok replikáit kihelyezni a kertjükbe. A falu végén újabb pont, töltöttem vizet és megettem a kapott csokit. Nem tagadom, nem repestem az örömtől, hogy még csak féltávnál járok.

 A Vár-hegyi kilátó

 Sötétvölgyi-tó

Kilátás a Sötét-völgyre

A Makovecz Imre által tervezett kakasdi faluház

Sarasabb emelkedő nehezítette a dolgunkat, a reggeli fagyos talaj által keltett remények kezdtek elszállni. A Telek-hegy környékén értem el a mélypontom, nem volt kedvem az emelkedőhöz, így inkább megettem az almám. Ráadásul még az útról is sikerült elkavarnom, bár nem tettem nagy kitérőt, nem hiányzott, hogy visszamásszak.

 Még egy pillantás Kakasdra

 Őszi hangulat

Kopjafa a Fekete-kútnál

Aztán megint egy csodabogyós erdőn vágtam át, elhaladtam a Fekete-forrás, egy turista emlékmű és a Fekete-híd mellett, majd  Fazekas-völgyben a túra legsarasabb szakaszához értem. Az emelkedőn a csúszós sárban nem is nagyon tudtam haladni. A Hármas-halom pontnál nagyon jó illatú volt a forralt bor, úgyhogy a lyukasztás után inkább azonnal továbbindultam. A Grábóci erdészházhoz ereszkedtünk le, majd vissza a Hármas-halomhoz. Ez a hurok nem sokat tett hozzá szerintem a túrához, volt erdőirtás, nagy sár, kerítéssel elzárt csemetésen keresztül vezettek a szalagok. A szalagozás egyébként teljesen jó volt, nem volt túlzásba véve, a kereszteződéseknél ki volt nyilazva az útvonal és csak ennek megerősítésére szolgáltak a szalagok.

 A Fekete-híd

 A táj néha a hegyvidékeket idézte

 Az erdészeti munkák környékén mindig lehet sárra számítani

 Vadászház

Nem véletlenül választotta mindenki a mezőt

A reggelről már ismerős rétre értem vissza, amin rengeteg rövidtávossal haladtam a cél felé. Ahogy közeledtünk a város felé, úgy lett egyre több szőlős körülöttünk. A csatári városrészre leereszkedve az utolsó emelkedés volt már csak hátra a túra névadójára, a Bartina-hegyre. Innen egy igen módos, mutatós városrészen keresztül értünk vissza az iskolába.

 Kilátás a szőlőhegyre

 A Csatári-völgy oldalában

 Szekszárd fölött

Borász szobor

A célban beolvasták a vonalkódomat és már a kezembe is adták a frissen nyomtatott emléklapot és a jelvényt. Rengeteg ember vett részt a túrán, de a szervezők maximálisan fel voltak készülve a helyzetre, minden zökkenőmentesen ment. Jól esett a zsíros kenyér a 43 kilométer után, amit öt és fél óra alatt tettem meg. A sár is sokat nehezített a terepen, rendesen elfáradtam. A frissen megszerzett helyismeret ellenére már látom, hogy a Bodri Trail nem lesz egyszerű.