Csípős volt szombaton a kora reggeli levegő, amikor szüleimmel megérkeztünk Kranjska Goraba. Egy kicsit még üldögéltünk az autóban, majd összepakoltam a holmimat és elindultam a rajtközpontba, hogy a mosdó is beleférjen még a 8 órai rajt előtt. A rajtcsomagért már előző nap sorban álltam, így már csak le kellett futnom a Kranjska Gora Trail Sky Trail elnevezésű 35 kilométeres távját 1900 méter szintemelkedéssel. A versenyről még a Vipava Trailen hallottam először, végül nyáron neveztem rá és remek apropó volt, hogy egy szlovén családi nyaralást szervezzek köré, ami ellen az otthoniak sem tiltakoztak.

Jókora tömeg gyűlt össze a rajtnál. A falu főutcáján, majd a Pisnica folyó partján futottunk át. A távolban megpillantottam a Jasna-tó partján álló kőszáli kecske szobrot, a Kozorogot, ami a verseny logójában is szerepel. Aztán bevetettük magunkat az erdőbe, széles dózerúton haladtunk. Óvatosan haladtam előre a mezőnyben, a verseny nem az első kilométereken dől el, a kifejezetten könnyűnek tűnő első szakaszon tartalékolni akartam az erőmet későbbre. Bár a pulzusom szokatlanul magas volt, könnyednek éreztem a tempót. Egy ponton összeszűkült az út, keskeny ösvényen haladtunk gyökereket és köveket kerülgetve. Lefelé egy tábla figyelmeztetett a technikásabb szakaszra, szerencsére eddigre elég jól szétszakadt a mezőny, így a saját tempómban tudtam lejönni.

Egy váratlan frissítőponton teletöltöttem vízzel a kulacsom, mivel csak a két kis palackomat vittem magammal, erre nem sajnáltam az időt. Közben az előttem álló emelkedőkön gondolkodtam. Nem igazán mérlegeltem a nevezésnél a majd 2000 méteres szintet. Aztán a rajtszámátvételnél a falu körüli hegyeket mégis olyan kicsinek láttam. Nem néztem utána, de törpefenyveses, kopasz hegyeket képzeltem lenyűgöző panorámával. Reméltem, hogy a hegyek mögött rejtőznek még magasabb csúcsok. Úgyhogy inkább a verseny éppen előttem álló kihívásaival foglalkoztam.

A Gozd Martuljek felé vezető tükörsima bicikliút meglepetésként ért, nem gondoltam voltam volna, hogy pont egy szlovén terepversenyen lesz egy ilyen sík résztávos rész, ahol lehet csapatni. A falu után ismét egy szűk ösvényre vezettek a jelek, ezúttal nagyobb csapatban torlódtunk fel. Két eltévedő is jött velünk szembe egy másik ösvényről, egyiküknek sietősebb volt, de csak két embert tudott megelőzni. Jól jött a bot, nem beszélve az újabb figyelmeztető tábláról. Egy nagy szikla mellett, félig leszakadt ösvényen ereszkedtünk le, majd átkeltünk egy patakon, kalandos rész volt ez.

Az időjárásra nem lehetett panasz, a karszár már lekerült rólam és minden jel arra mutatott, hogy a későbbiekben is gyönyörű időnk lesz. Aszfaltútra értünk ki, a kanyarban szép kilátás nyílt a szemközti hegyekre, megálltam egy fotó erejéig. Az első nagy frissítőpont volt itt, alpesi zenével, jó hangulattal. Ismét csak vizet töltöttem és mentem is tovább. Annak ellenére, hogy hosszú emelkedő szakasz jött, nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Széles, erdészeti dózerút a fenyvesek között, a távolból patakok zúgása, néhány kisebb vízfolyás az út melletti sziklákról is szaladt lefelé. Az út, bár látszott hogy emelkedik, mégis éppen olyan szögben, amit még szívesen megfut az ember, már ha olyan a kedve és nem akar kipurcanni idő előtt a versenyen. Óvatosan, de azért futva haladtam előre. A Vipava főszervezőjét is megelőztem, neki nem jött ki a lépés, egy síkabb szakaszon állt meg, hogy nyújtsa a lábát.

A szlovénok elég egyszerűen oldják meg az időmérést. Egy kisebb réten állt egy ember és egy kis füzetkébe írta fel az elhaladók rajtszámát. Ahogy láttam, egész sok embert megelőzhettem, nem volt olyan sok szám az enyém előtt. Újabb meredekebb kaptató, ahol megint kihasználtam az alkalmat, hogy megegyek egy gélt. Itt előztük meg az első 60-as futót is. Egy nagyobb rétre értünk ki, jobbról egy kopasz hegycsúcs egy kereszttel, mi pedig balra folytattuk. A víz által erősen kimosott ösvényen vezetett az út, az emelkedő tetején kibukkanva pedig az első igazi kilátás tárult elém. Végre eljött az a szakasz, amire vártam!

Pazar egyemberes ösvény kanyargott a törpefenyők között a hegyoldalban, körülöttem pedig a hegycsúcsok látványa lelkesített. Néhány hosszútávos maga elé engedett, így magamban futottam a saját tempómban, de szerencsére a tájékozódással nem kellett foglalkoznom, felváltva figyeltem a tájat és hogy hová lépek. Valahonnan kolompok hangja emelte az alpesi hangulatot, nagyon élveztem ezt a részt. A pálya legmagasabb pontjához még egy kisebb emelkedőt kellett leküzdeni. Az erősen lemosódott ösvényen nagyokat kellett lépni még nekem is, jól jött a bot.

Közvetlenül az 1931 méter magas Trupejevo Poldne csúcsa alatt futottunk el. Ezen a gerincen fut a szlovén-osztrák határ, amit jó pár határkő is jelzett. Szlovénia felé kisebb hegyek takarják a panorámát, ezért nem láthattam Kranjska Gorából a csúcsot, Ausztria felé azonban elképesztő meredeken fut a hegyoldal, mindez néhol pár centivel az ösvény mellett. Egy nagy medencére lehet innen rálátni, melynek közepén Villach városa fekszik. 

A gerincen vezetett tovább az út, jött az ereszkedés a célig. Lefelé sem volt kevésbé technikás az ösvény, megfontoltam haladtam. Ketten előztek meg, egyikük egészen hihetetlen tempóval robogott el mellettem. Egy helyen kötél volt kifeszítve, hogy segítse a haladást a szakadék melletti ösvényen. Az erdőben kidőlt fák is nehezítették a dolgokat. Eltévedni nem lehetett, de egyszer így is szóltak, hogy elkóboroltam az útról egy száraz fa kikerülése közben. Nagyon tetszett ez a szakasz, de egy nagy réten átkelve letértünk a gerincről és újra széles dózeren futottunk tovább.

Egy újabb frissítőpont, ahol a víz mellé egy sajtot is megettem. Nagy volt az élet, sok futótárssal, így nem is időztem sokat, felpezsdült a versenyszellem. Ismét jól futható úton haladtunk lefelé. Sok hatvanast előztünk meg, én egy előttem haladó gyorslábú lánytól próbáltam minél kevésbé lemaradni, de végül eltűnt a szemem elől. Az utolsó frissítőpontnál vált el a két táv, így egyértelművé vált, hogy a körülöttem lévők már mind az én távomon futnak. Gyorsítottam, megelőztem három embert. Átfutottunk egy fenyvesen, amiben nemrég dolgozhattak, mindenhol faágak voltak, figyelni kellett, hogy ne essek hasra miattuk. Jól ment ez a rész, nem láttam magam mögött senkit. A falut egyszer még magasról láttam, aztán egyszer mégis aszfaltra értünk és már a település szélén jártunk.

Ahogy kiesett alólam a lejtő, elfogyott a lendület, a pulzusom az égbe szökött és szörnyen nyomorultul éreztem magam. Kanyarogtam még egy darabig, így az órámat is inkább navigációra állítottam, hogy ne is lássam a tempót meg a pulzust és nehogy a végén kavarodjak el. Nagyon nem kívántam már az utolsó kilométereket, amit a faluban tettem meg. Úgy éreztem, hogy eddig tartott az erőm és nagyon fájt volna, ha épp itt előztek volna meg. Szerencsére megúsztam, 3:46:26 eredménnyel futottam be a célba, 289 indulóból a 24. helyen. Tök jó!

Szüleim éppen csak visszaértek, nagyobb várható befutóidőt mondtam nekik reggel. Eszeveszett energiapótlás után egy nyugágyban élveztem a napsugarakat. A verseny alatt egyébként négy energiagélt fogyasztottam el, meg azt a falatka sajtot. Miután előkerültek a kaja- és sörjegyek, megebédeltem. A vipavai rettenetet nem volt nehéz felülmúlni, de a befutókaja műfaja még nem nagyon megy a szlovénoknak.

Örültem, hogy milyen jól bírtam az 1900 méter szintet, de a szervezők valamiért módosították az útvonalat, így az órám csak 1400 méter körüli emelkedést mért, a Strava 1500-at. Az előzetesen kiírt pálya gerincútjának kb. csak felét teljesítettük, valamiért hamarabb levezettek minket a hegyről. A végleges track legalábbis már ez a módosított útvonal volt. De sokat nem használtam a tájékozódáshoz, elegendő volt a futótársak jelenléte és a kihelyezett szalagok és zászlócskák, ha nem volt senki a közelben. Bár első szervezés volt, technikai oldalról nem találtam kivetnivalót a szervezésben.

A pálya nagy része jól futható dózerút, azonban ahol kellett, ott nagyon jól jött, hogy végigcipeltem magammal a botomat. A kis ösvények szinte mindig technikásak voltak, kellett figyelni, hova lépünk, a gerincen pedig a nagy mélységek is nehezíthetik a tériszonyosok helyzetét. Ennek ellenére nem bántam volna, ha az ilyen utak kicsit nagyobb arányban vannak képviseltetve. Arra nem vetemednék, hogy unalmasnak nevezzem a pályát, ilyen fenyveseket nem találunk itthon és nagy a puha fenyőtűtakarón is nagy élmény futni. Azonban nekem azért nagyobb elképzeléseim voltak, még ha igencsak látványos helyeken is jártam.