Anica már tavaly kinézte magának az Aggteleken megrendezett Nomád Baradla Trail terepfutást, így az én indulásom is neki köszönhető. A verseny különlegességét a két kilométeres cseppkőbarlangon áthaladó szakasz adja. Korán indultunk, így a helyszínre is hamar megérkeztünk, még bővel volt hely a később teljesen megtelő parkolóban. A kemping végében elhelyezett versenyközpontban felvettük a rajtszámot és a tornazsákot, ami egy nagyon király színű világoskék pólót, egy tollat és egy italport is tartalmazott. 9 órakor indultak a 36 km-en versenyzők, így irigykedve megnéztük a "nagyok" rajtját. Mi még ehhez kevesek vagyunk, nekem ez volt az első terepfutó versenyem, így különösen izgatottan vártam, hogy milyen lesz. A szintrajz alapján két durva emelkedőre lehetett számítani. Átöltöztünk, majd megkezdtük a bemelegítést, mikor észrevettem, hogy a chipes karpántot a kocsiban hagytam. Szerencsére még időben, így az odaszaladással megtörtént a bemelegítés is. Közeledett az indulás, így beálltunk a célkapuba. Elég jól fel voltam szerelve, karomon a chip és csősál a barlanghoz, kezemben a fejlámpa, oldalamon a futóöv, a kulcsban pedig izó. A meleg miatt pedig a baseball sapkát is felvettem.

Elindult a több, mint 200 főt számláló mezőny, majd egyből egy kisebb dombra kellett felfutnunk. Középtájon helyezkedtem el a rajtnál, így a vonat közepére kerültem. Az út hamar leszűkült, max két ember fért el normálisan egymás mellett. De ez pont jó is volt, így legalább nem futottam el az elejét, mint általában. Kisebb hullámvasutazás kezdődött, majd ahogy szakadozott a mezőny, úgy lett több hely előzni, amit ki is használtam. A jelzésekkel ekkor nem is kellett törődni, csak követtem az embereket. Árnyas erdőben haladtunk, és jól ment a futás, mert lefelé lejtett az út. Gondoltam is, hogy visszafelé nagyon rossz lesz. Aztán a kék kereszt jelzésen elkezdtünk emelkedni. Elég érdekes érzés volt, többen belassítottak és én is nehezen haladtam előre. Úgy gondoltam, hogy nem sétálok bele, hanem inkább apró, de szapora léptekkel tartom a ritmust.

A 16 km-es táv szintrajza

Meg is tudtam előzni néhány embert ezzel a módszert. A lábam megérezte, de szerencsére utána jött egy kis szint és lejtő, amikor viszont pihentető volt a futás, vitt magával a lendület és úgy éreztem, hogy nem is energiát fektetni a lépteimbe. De jött a durvulás, a kék sáv személyében, ami lendületesen emelkedett. Itt volt egy kis csapat, akik mini frissítőállomásként és szurkolócsapatként működtek, a csokijuk nagyon jól jött mindkét irányból, köszönet érte!  Volt egy kitettebb szakasz, ahol még egy kis kilátás is nyílt a környező hegyekre. Innentől indult el a lejtmenet, ahol már-már túl dinamikusan haladtam. A távolban még volt egy futó, de innentől nagyrészt már egyedül haladtam. Elég meredeken haladtunk lefelé a jósvafői barlangbejárathoz, az utat pedig kidőlt fák szegélyezték. Próbáltam lassítani, de nem nagyon sikerült. Itt ég volt egy frissítőpont, de csak innivalójuk volt, úgyhogy haladta is tovább. Az út végén hirtelen lépcső tűnt fel, majd ott is volt a barlang bejárata. Gyorsan felvettem a csősálat és bekapcsoltam a fejlámpát és berobogtam a barlangba. Furcsa érzés volt, elég szűk a bejárat és már korábban is attól is tartottam, hogy be fogom verni a fejem. A lámpám gyenge fényével próbáltam előrevilágítani. Szóval kicsit para volt az eleje, de jöttek a cseppkövek és megnyugodtam. Ennek ellenére sikerült halálra ijednem a fotóstól, aki az úttal szemben állt. Szerintem pont sikerült lekapnia, ahogy a szívemhez kapok és egy "te jó isten" is kicsúszott a számon.  Egyébként sok nemzeti parkos munkatárs mutatta a helyes irányt a barlangi útvesztőben. Itt nem voltak lépcsők, de néhol elég meredeken lejtett a betonút. Bár minden nedves volt, szerencsére mégsem csúszott, de azért óvatosan haladtam. Főleg, mert sok látnivaló is akadt. Kiáltottam egyet, élveztem, hogy száll a hangom. Aztán mikor az Óriások terméhez értem, elindult a zene. Iszonyatosan hatásvadász, de telibe talált a tökéletes akusztika és a cseppkövek látványa. Kirázott a hideg, de a jó értelemben és le is lassítottam, hogy megnyújtsam a pillanatot. Továbbhaladva is sokáig elkísért a zene, és arra gondoltam, hogy ez az élmény mindennél többet ér. Az ilyen pillanatoktól lesz emlékezetes az élet. Vagy a barlangból kivezető kétszáz lépcsőfoktól. Meredeken emelkedett és nem látszott a teteje. Általában kettesével veszem a lépcsőket, de itt inkább egyesével haladtam. Ittam is, ha ár úgy is lelassultam. Egy futótárs előreengedett, majd fel is értünk. Itt is volt frissítés, de itt sem álltam meg. Leolvasták a chip-em, majd elindultunk vissza Aggtelek felé. Kisebb emelkedőkkel értünk el a Borókás tebrekig, ami egy kitettebb rész volt, ahol szépen sütött ránk a nap. Szerencsére maga a rész nem volt olyan megerőltető, így nem szívta el az erőm. Itt is tudtam még előzni. Előttem láttam egy futót, hogy elvéti a letérést, de hamar javította magát. Később Anica mondta, hogy ezt a kanyart ők is benézték. Elfutottunk egy kis kápolna mellett, majd 50 m aszfalt után ismét emelkedtünk. Ezt már nehezebben bírtam, de nem adtam fel az apró lépéseim és esélyt sem akartam adni, hogy visszaelőzzenek. Itt is volt borókás napsütéses rész, de nem volt vészes. A hegytető után ereszkedés, vissza a kék sávra, ahonnan jöttünk. Ismét kaptam csokit, majd megindulta lefelé. Itt tudtam, hogy egy jó darabon lefelé haladunk, de ott a vége, a folyamatos emelkedővel. Ennek megfelelően jól is haladtam az elején, de a sunyi emelkedő kicsit megfogott. Két srác mondta, hogy már csak két km van hátra, de én azt nagyon távolinak éreztem. Ránézésre olyan, mintha szinten haladtunk volna, csak éppen nem bírtam haladni. Számoltam a dombokat és a távolban már megláttam a parkoló autókat és a mezőt. És ekkor elvesztettem az utat! Mentem volna egyenesen tovább, de aztán rájöttem, hogy az induláskor nem láttunk tűzrakóhelyet. Lefagytam pár pillanatra, majd jobbra fordultam, a jó útra. Ennyit jelent, ha az ember vakon sodródik a tömeggel. A befutás jól sikerült, lelkes szurkolók biztatták a futókat. Ismét chipleolvasás, majd le is kellett venni, de ekkor ég nem nagyon tértem magamhoz. A frissítőponton két pohár vizet ittam, banánt és csokit vettem magamhoz. Majd kerestem én is hűvös helyet és beálltam szurkolni.  A hajráim vegyes fogadtatást találtak, de remélem van akinek segített. Szerencsére ismét teljesen jól éreztem magam, nem voltam fáradt a futás után. Nem soká jött Józsi, nagyon jó időt futott ő is. Anicát már együtt vártuk, nem soká jött ő is. Ők is nagyon jól bírták és nagyon élvezték a versenyt. Felvettük a futóknak járó sört, én pedig kisebbre cseréltem a kapott pólót. A kemping bejáratánál éppen Gyümölcsfesztivál zajlott, így nézelődtünk a forgatagban, majd egy fagyival még a barlang tetején lévő kilátóponthoz is felmentünk. Anica bodza-, én akácvirágszörpöt vásároltam, majd hazaindultunk.

Kezdő terepfutóként az alábbi tapasztalatokat szereztem, melyek egyébként nyilván triviálisnak számítanak.

• emelkedőn a gyors gyaloglás is célravezetőbb, mint vánszorogva futni
• lefelé igazán gyors az ember, de a nyakát is könnyebben kitöri, szóval csak óvatosan
• a meleg miatt jól jött, hogy volt nálam saját frissítés
• ha úgysem bírtam haladni az emelkedőn, akkor már mindegy volt, ha akkor már az ivást is letudtam
• a barlangok hidegek és sötétek

Általánosságban megállapítottuk még, hogy sokat segített, hogy viszonylag rendszeresen járunk túrázni, így könnyebben vettük az emelkedőket. Szóval ilyenfajta erőnlétet alföldiként is össze lehet szedni.

Meg tudtuk nézni az eredményeinket, mielőtt elmentünk. A 16 km-es, 500 m szintemelkedést tartalmazó távot 1:26:30 alatt tettem meg, ezzel pedig a 15. helyet értem el a 250 indulóból. Igazán büszke vagyok, hogy ilyen jól sikerült az első hegyi terepfutásom.

A versenyen a szalagozás volt, kivéve talán a fent említett hely lehetett problémás. Az ár-érték arányba lehet belekötni, de az érték ez esetben nem tárgyi, hanem annál sokkal többet ad. Szóval ezért az mondom, hogy nem érdemes kihagyni!