A túra időpontja: 2018. szeptember 6.
Az előző túrán sikerült Mezőtúrig eljutnom, így már csak egy rövidebb szakasz maradt hátra Réhelyig. Gyomaendrődről indultam, de a vasútállomás felé tartva megláttam egy táblán, hogy le van zárva a Dévaványa felé vezető úton a Körös híd. Szerencsére sikerült találni vonatot a visszaútra is, ráadásul elég kedvező időpontban, így ráérősen tudtam túrázni. A kerékpárommal vonatra szállva bő tíz perc alatt meg is érkeztem Mezőtúrra, ahol a Fazekasmúzeumhoz vezetett az első utam, hogy pótoljam az elmaradt pecsételést. A múzeum dolgozói készséggel mutatták meg a pecsétet, ami az egyik belső helyiségben van, sőt, még a mosdóhasználatot is felajánlották.
Mezőtúr, Fazekasmúzeum
Rövid tekeréssel értem vissza a kék nyomvonalára, ami kis utcákon keresztül hagyja el a várost, hogy a vasúti síneken átkelve rátérjen a Hortobágy-Berettyó gátjára. Ez az Alföldi Kék leghosszabb, települést nem érintő szakasza, mintegy 30 kilométert kell megtenni a töltésen, ami mindenképpen jelentős kihívást jelent. Gyalog nyáron, tűző napon vízvételi lehetőségek nélkül igencsak embert próbáló lehet.
Vasúti híd a Hortobágy-Berettyó fölött
A folyóparton
Lelkesen vágtam neki az előttem álló kilométereknek, sokat jelentett, hogy szem előtt volt a folyó, több helyen pedig a partjára is le tudtam menni. Bár a part végig fákkal övezett, több helyen is szép rálátás nyílt a vízre. Eközben a másik oldalt változatos volt a táj, a szántóföldeket szép lassan felváltották a legelők, néhol egy-egy tanya színesítette a tájat. Bár könnyen rá lehet mondani a pusztára, hogy nincs is ott semmi, de aki az Alföldi Kéken jár, az talán tudja értékelni ezeknek a síkságoknak a szépségét is. Közben a gát hatalmas hurkokat tesz, szemben látszik az út, de a kanyar miatt mégis sok idő, mire odaérek. A talaj egyébként kiváló, jól lehet rajta biciklizni.
Átkeltem a Nagykunsági-főcsatorna zsilipjén, ahol hangosan zúdul alá a víz, majd először pillantottam meg Túrkevét. Kíváncsiságból átkeltem a Túrkeddi hídon, furcsa, hogy itt egy alig használt híd, míg máshol még mindig kompok járnak. A Balai híd már valódi közúti híd, innen már Túrkeve sincs messze, ami jó kiszállási pont lehet. Az igazolófüzet szerint innentől megváltozik a folyó képe, és szabályozatlanul kanyarog innentől. A gyakorlatban ez azt jelente, hogy a híd melletti hangulatos kis erdei pihenőnél látom utoljára közelről a folyót. Kis pihenőt tartva lesétáltam a partjára, még mindig nagyon távoli a cél az útjelző tábla szerint.
Az út jellege is megváltozik, néha úgy ellaposodik a töltés, mintha nem is azon tekernék. Hangulatos erdők, majd ismét végeláthatatlan rétek között haladok. Fáradok, az előző nap azért nyomott hagyott a teljesítményemen. Az út minősége is változó, ami néhol szintén nehezebbé teszi a haladást. Nagy kanyarokat tesz a folyó, így vele a gát is. Kicsit tartottam tőle, hogy elmegyek mellette, de nem lehet eltéveszteni Balogh János síremlékét. A botanikus saját kérése volt, hogy szülőföldjében nyugodhasson.
Galambfüzér
Néhány gátőrház dobja fel az utat, az egyiket keresték egy kocsi utasai. Sok lehetőség nem volt, továbbküldtem őket egyenesen. Egy nagyobb létesítménynél megint le lehetett menni a folyóhoz, sőt csónakok is voltak. Úgy tűnik, hogy beragadt nálam ez a fotótéma. A távolban templomtornyot pillantottam meg, majd végre kiértem az aszfaltútra.
A keskeny hídon átkeltem a folyón, a régi vasúti hídon festések jelezték az áradások magas vízszintjeit. Megérkeztem Ecsegfalvára, a falutábla melletti nemzeti parkos ismertetőn található a pecsét. Áttekertem a falun, majd az utolsó pár kilométer jött, amiről tudtam, hogy nem lesz könnyű.
Letértem az aszfaltról, majd a régi vasút vonalán haladtam. Sáros volt az út, nagy tócsákat kellett kerülgetni, de láttam már rosszabbat, gondoltam is, hogy ez semmiség. Nos, valóban az is volt, az igazán gázos részek távolabb voltak, ahol a füzek elég nagy számban borultak be az útra. Szerencsére eléggé jól ki voltak járva a kerülőutak, amin még a bicikit is könnyen át tudtam tolni. Ezért fontos, hogy járjuk a kék ösvényeket, a taposással az utánunk jövők dolgát is megkönnyítjük. Az ilyen helyek hallatára ne ijedjünk meg, hanem készüljünk fel rá előre. Persze nagy a kísértés, hogy végigtekerjünk az aszfalton, de a kaland és a nehézségek is a túraélmény részét képezik.
A bedőlt szakasz után a nagyobb növényzet nehezítette a dolgom, majd egy nagy legelőre érve már csak az aszfaltig kellett eljutnom. Itt a rovarrajok okozták a legnagyobb kihívást, ahogy átsétáltam egy ilyenen. Egyébként igen nagy tömegben is összegyűltek, ahogy egy csipkebokor fölött megfigyeltem. Réhely mellett most bivalyok helyett csak bíbiceket láttam, de a túzokok most is megfigyelhetők. A Látogatóközpont korlátjánál beütöttem a pecsétet, majd visszatekertem Dévaványára. Volt idő a vonat indulásig frissítő vásárlására is, majd hamar visszaértem Gyomaendrődre. Rég utaztam ennyit a MÁVval, de most pont szerencsésen kijött a logisztika. Idén ennyi volt az Alföldi Kék, már nem sok marast hátra, remélem jövőre sikerül bejárni azt is.
