Az éjszakai Budapest egy gyönyörű zenélő ékszerdoboz, melyből Rihanna éneke szól: "This is what you came for."

Az éjszaki futás a budapesti Ironman kísérőrendezvényeként került meghirdetésre. Anicával és Józsival már korán vonatra szálltunk és bár a rajtról lemaradtunk, de az úszás elejére ki is értünk a Kopaszi-gátra. A nap nagy része azzal telt, hogy az árnyékból figyeltük a versenyt, előbb a vízből való kidepózást, majd a futást. A meleget még így is nagyon nehéz volt kibírni, elismerésem a teljesítőknek. Nagyon inspiráló volt nézni őket, egyszer jó volna teljesíteni egy hasonló kihívást, bár tudom, hogy ahhoz még nagyon- nagyon sokat kellene dolgozni. Felvettük a rajtcsomagot, ami egyébként elég egyszerű volt, a rajtszám mellett egy pólót, egy Runner's World számot és két világítós karkötőt tartalmazott. Hosszú volt a nap, a gáton sétálgattunk, kajáltunk és pihengettünk. Közeledett az este, és jöttek a problémák. Nem volt öltöző, így egy ottani WC-ben kellett megoldani a ruhaváltást. Érdeklődtünk a ruhatár iránt egész nap, de senki nem tudott semmit róla. Végül estére megnyitottak egy sátrat, de fizetős volt, így a nevezésen felül még 500 forintba került a csomagmegőrzés. a bosszankodást ellensúlyozta, hogy Anica szuper festést kapott a lábára és elkezdtük a ráhangolódást a kilenckor kezdődő versenyre.

A rajt zónákra volt felosztva, de a leggyorsabb is az 5:00 min/km-nél gyorsabb teljesítés volt, így én is ennek a végére álltam be, szóval viszonylag előröl indulta el. Végig a lezárt alsó rakparton futottunk és az elejétől kezdve elkapott a jó érzés. Nem sokat járok fel a fővárosba, így egészben pedig még sosem mentem végig rajta, szóval nekem hatalmas élmény volt. Az éjszaki fények pedig csak fokozták a látványt. Elég jó tempót kaptam el, nem éreztem azt, hogy túl gyors vagyok, így inkább csak követtem a többi futót. Az első frissítőpont önkéntesei hatalmas hangulatot csináltak, de itt még nem kértem semmit. Jött a Lánchíd környéke és nem bírtam betelni a látvánnyal. Jött a 10 km-es fordító, ekkor jó néhány futó indult vissza, és előttem még kevesebben látszódtak. Hárman maradtunk egymás közelében, mikor ki került előre. Ez a csapat együtt is maradt a 20 km-es fordítóig. A Margit-szigetnél már mérséklődött a fénypompa, majd az Árpád híd után a Duna is eltűnt mellőlünk. Itt már inkább kihaltság érzetem volt, a város zajait tücsökciripelés váltotta fel. A harmadik pontnál ittam egy izót, majd a fordítónál egy banánt is vettem. Innentől egy futótárssal futottunk egymás mellett. Ő volt belül és folyamatosan buzdította a szembejövőket. Mondtam is neki, hogy ez nagyon jó fej dolog tőle. Jöttek Józsiék, akiék mondták, hogy 7-en vannak előttem. Én is annyit számoltam. Mondta a srác, hogy ha rajta múlik, így is marad, mert már fáradt. Én is mondtam, hogy ez részemről is így van, mert elég messze lehettek előttünk és én sem voltam már friss, de lehet hogy nem sikerült ezt ott túl jól megfogalmazni. Mindenesetre a frissítőpontnál vizet ittam, és innentől egyedül maradtam, mert jobban lemaradt a srác. Nagy segítség volt a jelenléte, szerintem nagyon jó tempót tudtunk menni egymásnak. A Margit-szigettől a legszebb a rálátás a városra, a Parlament, a Vár, a Citadella mind együtt, nagyon gyönyörű. A hangulatot fokozták a járókelők, akik integettek és szurkoltak. Boldogan integettem nekik vissza, nagyon felemelő érzés volt. A Lánchídról kiabáltak le a legtöbben, iszonyatosan jó volt, ilyenben még nem volt részem, csak nekem szurkoltak. A Parlament felett repkedő madarak a megvilágítás miatt szálló pernyének tűntek. A látvány és a szurkolás együtt tették felejthetetlenné a futást. Az utolsó ponton még ittam egy kis vizet, majd a távolban meglátta egy újabb futót. Sikerült megelőzni, és már nem sok volt a célig. Számoltam a hidakat, de a célegyenes helyett még egy kerülő várt minket, másik irányból futottunk be a célba. Végül egyéni csúccsal, 1:32:03-al hatodikként futottam be. A célban gyönyörű befutóérmet akasztottak a nyakunkba, ami nagyon hasonlít az Ironman éremhez és ásványvizet adtak. Sajnos más frissítő nem volt. Egy fotóstól kértem egy fényképet, amiből végül hosszas Redbull fotózás lett. Aztán beszélgettem két holland futóval is, majd jöttek a többiek. Öltöző és zuhanyzó híján a Duna vizében tapasztaltuk meg, hogy miért is hasznos a neoprén.

A versenyt elvitte a látvány, az élmény és a hangulat, de a bosszantó hibákon (öltöző, ruhatár, frissítés a célban, kilométer jelzés hiánya a pályán) dolgozva sokat lehetne javítani az ár-érték arányon. Köszönöm Anica, hogy itt lehettem!

Tervben volt már régóta az Alföldi Kéktúra Hajdú-Bihar megyei szakaszának teljesítése kerékpárral, beszereztem az AK igazolófüzetét és a megyei Haranghy György emlékút füzetet is. Szüleim a méhekkel most Kismarján vannak napraforgón, ami nagyszerű bázist szolgáltatott egy hétvégén átívelő biciklitúrának a megye déli részére. A sorrendiség miatt a beszámoló első része az első és az utolsó nap eseményeit tartalmazza.

1. nap, július 22. péntek

A munkából hazaérve gyorsan összepakoltam a hátizsákba az ennivalókat, vizet és a füzeteket, majd nyeregre is pattantam. Eredetileg nem terveztem, de előtte való nap kitaláltam, hogy már pénteken elkezdhetném a túrát, mivel Létavértesen és Pocsajon mindenképp áthaladok, miért ne tenném ezt a kéken. Így mikor megérkeztem Létavértes központjába, rövid nézelődés és pénzfelvétel után fel is kerestem az első pecsételőhelyet, a Korona Presszót. Közvetlenül a főtér mellett, a Rózsa utca legelején található, a hivatali épületek között, a buszállomással szemben.  Mivel a lánc nem igazán ér messzire, így a pultos hölgy nyomta a pecséteket a füzetekbe, igen rutinosan. Távozásom előtt az egyik vendég megkérdezte, hogy én is pokémon vadász vagyok-e. Végülis sokat nem tévedett, sok hasonlóság van a kéktúrával. Pecsétet kell összegyűjteni (szerezd meg hát mind), melyek igen sok gyaloglással érhetők el. A város központját a református templom uralja. A templomkertbe bekukkantva a legérdekesebbnek a bokrokból megformázott Istené a dicsőség feliratot találtam. Szent István és Kossuth Lajos szobrai találhatók a templom előtt, mögötte az iskola, az út másik oldalán pedig egy fagyizó, amit csak ajánlani tudok, nagyon finom a fagyijuk.

Létavértes, Református templom

Unokatestvéreimmel néhány napot tölthettem a Balatonnál júniusban és kaptam tőlük egy túranapot, ahol kibontakozhatok. Elég alaposan felkészültem, kéktúrát terveztem Tapolcáról vissza Badacsonyig a szállásra. Itinert szerkesztettem a többieknek, útvonaltáblázattal, leírással, térképpel és pecsételőhellyel. Az időjárás azonban keresztülhúzta a számításaimat. Egy nappal eltoltuk a túrát, de még így is esőre ébredtünk. Végül vártunk, hogy csendesedjen, de így mikor kiértünk az állomásra, kiderült, hogy csak egy óra múlva indul a következő járat Tapolcára, így inkább az indulás mellett döntöttünk és megfordítottuk az útvonalat. Felkapaszkodtunk a ködös tetejű Badacsonyra, azonban Tündinek nagyon fájt a feje, így inkább visszafordult a Rózsakőnél. Így megfogyatkozva, Évivel és Andrással vágtunk neki az előttünk álló kilométereknek. A hegyen minden csöpögött, a kilátót elnyelte a köd, a kilátópontokról is csak korlátozott volt a kilátás.

A badacsonytördemici vasútállomás, az első pecsételőhely. A jegypénztár melletti falon érhető el a pecsét nyitvatartási időben (H–V: 4.10 – 22.10).

A múlt hétvégét Szlovákiában kirándulva töltöttük, Rozsnyó környékét jártuk be. Az óváros mellett megnéztük a krasznahorkai várat, a szenzációs betléri Andrássy kastélyt és a dobsinai jégbarlangot is. Szállásunk Várhosszúréten volt, ahonnan már előre kinéztem egy túraútvonalat, ami egy jó kis kilátóponthoz vezetett és hogy hamar megjárjam az utat, bekészítettem a futócuccaimat is. A hegyi terepfutás gyakorlása mindig jól jön, legutóbb Badacsonyban használtam ki az alkalmat.

Várhosszúrétről (Krásnohorská Dlhá Lúka) indultam a sárga sáv jelzésen, majd a falut elhagyva azonnal megkezdődött az emelkedés a hegyre. Széles földúton haladtam, ami a korábbi esőknek köszönhetően jókora tócsákkal volt tarkítva. Óvatos tempóval haladtam, ahogy bírtam, tartalékolva az erőt. Bár néha jó lett volna megállni, azért az ütemet próbáltam tartani. Elfutottam a Mátyás-forrás mellett, ahol a fatörzsből kivezetett vízen megcsillanó napfény szép látványt nyújtott. Aztán felértem a gerincre, jobbra fordulva a zöld sávon, ahol már jóval könnyebb volt a dolgom és jól haladtam. Itt is földút volt, amit néhol nagy kövekkel raktak tele, így óvatosan kellett lépkedni. Itt találkoztam két biciklissel, akik épp a járgányukat szerelték. A csúcshoz a zöld háromszög vezetett, ez már igazi ösvény volt, kiálló kövekkel, gyökerekkel, pont ahogy a terepfutást képzelem. A Leány-kő (Dievcenska Skala) 660 méter magas kilátópontjáról gyönyörű kilátás nyílt az egész medencére, Rozsnyótól Krasznahorkáig be lehetett mindent látni. Alattam pedig függőlegesen folytatódott a sziklaszirt. Itt jó pár percet gyönyörködtem és fényképeztem, majd feltöltődve indultam tovább. A zöld sávon haladtam tovább, majd a kék sávon ereszkedtem le a hegyről. A szintvonalak sűrűsége jól jelzi, hogy elég meredek útról volt szó, amin nagyon kellett figyelni, hogy ne induljak meg túl gyorsan vagy ne essek el a kövekben. De ez is sikerült, majd egy még szintén elég lejtős kaszálón futottam be Jólészre (Jovice). A jelzés kis utcákon kanyargott, majd a főutcára érve Várhosszúrét felé vettem az irányt. Szerencsére az út maga nem volt túl forgalmas, bár sok hely nem is igazán volt, hogy nagyon félreálljak. Itt még egy kicsit gyorsítottam is, így kellemesen elfáradva érkeztem vissza a szállásra. Végül a Locus (ami úgy tűnik, jobban működik a telefonomon, mint az Endomondo) 14.1 km-t mért, amit 75:58 alatt tettem meg. Ehhez hozzájön még kb 10 perc, amit a kilátóponton és az útjelzőtábláknál fényképezve töltöttem. Bár nincs sok viszonyítási alapom, az útvonalat közepes nehézségűnek ítélem meg, főleg a hegyre való felkapaszkodás miatt. És még így is a könnyebb utat választottam szerencsére. A jelzések nagyon jól követhetők és megfelelő mennyiségben vannak jelen, így szinte eltévedni sem igazán lehet.

Délibáb Harmadmaraton

A BSI által szervezett Délibáb futás volt az egyik verseny, amelyikre felhasználtam az év elején nyert nevezési lehetőséget. Úgy érzem, jól döntöttem, amikor a 14 km-es távot választottam a félmaraton helyett. Fél egykor vettem fel Anicát és Józsit és nemsoká meg is érkeztünk a verseny helyszínére, a Mátai Ménes birtokára. Jó időben voltunk, a biciklisek már szállingóztak elfelé, a futók pedig lassan érkeztek meg. Sajnos nem kaptunk árnyékos parkolóhelyet, de ezen hamar túltettük magunkat és felfedeztük a környéket. A központban hamar megkaptuk a rajcsomagot, benne a rajszámmal és a cipőfűzőre való chippel, a pólóval és egy kis olvasnivalóval. Benéztünk egy lóistállóba, ahol kicsit barátkoztunk a lovakkal, de a viszonyomat hozzájuk jól jellemzi, hogy én a helyi macskától olvadoztam. Visszatértünk a kocsihoz, ahol átöltöztünk, bekentük magunkat naptejjel én pedig feltöltöttem a kulacsom izós vízzel. Sajnos nem volt hideg. Egyébként a futóöv új szerzemény és elég jól bevált, bár a próbakörön eléggé kidörzsölte az oldalam, úgyhogy kell alá a póló. Viszont fájt a felismerés, hogy otthon hagytam az órám. De legalább van esélye, hogy barnuljon a helye, ami a Körös 50-en elég fehér maradt. Anica félmaratonra nevezett, neki 3-kor indult a verseny, úgyhogy egy egészségügyi szünet után és egy kis pózolás után már inkább elkezdtük a bemelegítést. Találkoztunk Lacival és Évivel, akik szurkolóként jöttek el a pusztára. Beállítottuk Anicát a megfelelő zónába, majd el is indult a félmaratonos mezőny, ami a meleg ellenére igen népes volt. A szervezők szerint a maga 38 fokával az idei verseny lett az eddigi 2. legmelegebb.

Épp azon gondolkoztam, hogy mit csináljak a hétvégén, mikor szembejött velem a teljesítménytúra csoportban egy kitűzőt ábrázoló kép, ami a Körös 50 teljesítőinek jár. Azonnal beleszerettem és elhatároztam, hogy nekem is kell egy. Hogy nem csak kósza fellángolás lett belőle, azt Józsinak és Anicának köszönhetem, mert hamar mondták, hogy jönnek ők is. Végül Szabi is csatlakozott hozzánk, így négyen indultunk szombat fél 6-kor Mezőberény felé. Szabin kívül mi még nem túráztunk ilyen hosszú távon, szóval izgatottan indultunk neki a napnak. Úgy voltunk vele, hogy ez kiváló edzés lesz a maratonra is és a bőven mért szintidőbe biztos, hogy bele fogunk férni.

Van amikor minden összejön. Amikor unokatesóm, Tündi mondta, hogy menjünk az éjszakai túrára, mert azon még nem voltunk, nagyon örültem, mert titokban pont így szerettem volna hétvégét. Pénteken éjszakai túra, szombaton pedig a 40 km-es táv. Aztán úgy alakult, hogy a szombati kihíváson sem leszek egyedül, hanem egy kis csapattal futunk neki. Már csak azért szorítottam, hogy az időjárás legyen kedvező.

Jubileumi, 10. alkalommal került idén megrendezésre Létavértesen az Erdőspusztai kék teljesítménytúra. Mivel a szomszéd városról van szó, nem is kérdés, hogy ha tudok, részt veszek a túráikon. Tündi tavaly tartott először velem, s a változatosság kedvéért az először megrendezett éjszakai túrát néztük ki magunknak (15 km baráti 5 órás szintidővel). Reméltük, hogy szereztünk annyi helyismeretet, hogy nem lesz semmi probléma. Fél órával a megbeszélt találkozó előtt azonban leszakadt az ég, hatalmas zuhét kaptunk. De az ég elég világos volt, így reméltem, hogy mire átérünk, talán az eső is eláll. Valójában bőrig áztam, míg beszaladtam a garázsba, de mire kiálltam az autóval, az eső is teljesen elállt pár pillanat alatt.

Eredetileg nem terveztem az indulást, de Józsiék indultak és amúgy sem nagyon ismerem az erdei útvonalakat, így végül leadtam a nevezésem a 21 km-es távra. Segített a döntésben, hogy póló nélkül kevesebb volt a nevezés, ami nagyon jó gesztus volt a szervezők részéről (és nekem sem lett még egy neonzöld pólóm). Bár egész időben érkeztem, mégis eléggé tele volt a parkoló. A rajtközpont a stadion előtt felállított sátorban volt, ahol hamar megkaptam a rajtcsomagom, amiben egy csomag kukoricatészta és egy italpor foglalt helyet. Itt találkoztam Józsiékkal is. Még bőven volt időnk, így lepakoltuk a cuccunkat és egy röpke bemelegítést is megejtettem. A hosszú távok indulói egyszerre indultak, a félmaratonon egy, maratonon két kört kellett megtenni.

Ez alkalommal Nagyhegyesen indultam egy baráti 13 km-es távon. A helyi iskolában hamar megkaptam a rajtszámot az előzetes regisztrációnak és befizetésnek köszönhetően. A rajt előtt még volt idő rendesen bemelegíteni, úgyhogy mondhatni felkészültem álltam rajthoz. Az összes táv egyszerre indult, ezen lehetett volna változtatni, egy kicsit jobban elosztani. Én is legelőre álltam jó néhány futóval, hogy ne kelljen a kicsiket kerülgetni, nehogy baj legyen. Az útvonal elég egyszerű volt a távomon, ki kellett futni a Kráter-tóig, futni egy kört körülötte, majd vissza.

Tavaly már voltam itt a Napkelte futáson, így már ismerős volt a terep. Elég jól sikerült elkapni a rajtot, és viszonylag elől haladtam. Előbb az 5 km-es táv vált el, majd később a 21-es, így kiderült, hogy az elég jó ötödik helyen álltam. Az első három egy bolyban futott a távolban, valamivel közelebb volt a 4., de még mindig elég távol, illetve próbáltam tartani a pozícióm, mert mondták előzetesen, hogy az utánam futó nagy harcos. A tempó kissé gyorsabb volt, int amit máskor szoktam az elején diktálni. A vizes aszfalton eléggé csúszkált a cipőm, így inkább a földszegélyen futottam, ahol tudtam. Tetszetős volt a táj, a barna szántóföldek sok-sok árnyalata, zöldellő vetések és egy sárga repcetábla, mindez derengő párássággal megspékelve. A rögvalóságba egy trágyadomb és az út mellett történő trágyázás illata hozott vissza. A tóhoz vezető úton a szél fogott vissza. Itt volt a frissítőpont, de inkább elindulta a tókörre. A felső úton futottunk, alattunk a víz partján pedig rengetegen horgásztak. Visszafele ittam egy kis vizet, bekaptam két szőlőcukrot majd hirtelen ötlettől vezérelve magammal vittem a maradék vizet és egy cukrot is beledobtam. Szóval a többieknek egy pohárral a kezemben integettem a visszaút elején. Elég porzós volt a cukor, minden szuszogásnál fehér porfelhő lövellt ki a számból. Túllépve ezen és az orrfújáson újra lendületet vettem. Volt egy alföldi viszonylatban mért hatalmas emelkedő, úgyhogy rákészülve megittam a vizemet, amiben bár nem olvadt fel a cukor, de már nagyon idegesített, hogy tartani kell. Egyre közelebb kerültem az előttem lévőkhöz, a 4. futó ár egész közel volt és látszottak rajta a fáradás jelei, ezért célul tűztem ki, hogy megelőzöm. A 3. is lemaradt az élbolytól, őt is láttam magam előtt, de már elengedtem. Próbáltam hajrázni, de csak a bicikliútra kiérve kerültem elég közel. Így is inkább csak tartottam a tempót, majd befordulva a célegyenesbe, egy elég hosszú utcába, nekiiramodtam. Úgy éreztem, hogy kicsit korai volt, mert még messze volt a cél, de szerencsém volt, sikerült előznöm és nem volt elég ereje visszaelőzni. Így sikerült negyedikként beérnem a célba! Az időm 54:06 lett, ez nálam valami hihetetlenül jónak számít, nem is gondoltam volna. Meg kell hagyni, hogy a célegyenes szörnyű volt, eléggé fájt a küzdés és nem esett jól, de hát ez már csak ilyen. Azonban célba érve egyből elmúlt minden és hihetetlenül könnyűnek éreztem magam, minden nehézséget elvágtak. Egy szép kék kerámia befutóérmet kaptunk és almalével és egy almával frissítettem. Végül elfogyasztottuk az ebédet is az óvodában, finom gyümölcslevest pörkölttel. Jó hangulatú, családias verseny, nagyszerű szervezéssel. Visszatérek!

Már nem is tudom, hogy szúrtam ki a Spuri Futócipőbolt Facebook játékát, amit az új debreceni üzletük megnyitása alkalmából hirdettek meg. A feladat annyi volt, hogy a leendő bolt előtt kellett egy fotót készíteni és gyűjteni a lájkokat a fődíjért, a 30ezer forintos vásárlási utalványért. Gicát hívtam segítségül és csütörtök estére meg is beszéltük az akciót. A Piac utcán a Generali épület volt a tetthely, ahová nagyobb csúszással érkeztem meg a futócuccomban negyed 9-kor. A nagyajtó még nyitva volt, de utána a fotocellás már nem. A portás ki is jött, hogy mit akarunk, hisz az épület nyolcig van nyitva. Nos elkezdtünk tanakodni, hogy mikor jöjjünk vissza, én a hétvége miatt már mentem volna haza, ezért megkérdeztem a hazafelé induló portást, hogy mikor nyitnak. Egy kellően korai időpontot mondott, így megbeszéltük, hogy másnap reggel 6:40-kor ismét betámadjuk a helyet. Így is történt.

A korai óra ellenére az épület elég élettel telt volt, így inkább nem égettem sokáig magam. Jó néhány képet csináltunk, megmutattam a lyukas cipőmet és mezítláb ültem le a bolt elé, kifejezve, hogy mennyire kéne az új cipő. A portás közben ránk szólt, hogy csak a bolt előtt csináljunk képeket, ezt mondjuk nem értettük. Az épület egyébként belülről is nagyon szép. A boltba sajnos nem nagyon lehetett belátni, de a cipők mellett pólókat is láttam. Kíváncsi vagyok milyen nagy az üzlet, egyszer majd benézek. Az akció után még visszafutottam az egyetemig és aznap nem is foglalkoztam tovább a képekkel.

Könnyen tehettem ezt, mert a határidő vasárnap éjfél volt, de péntekig senki nem rakott fel képet. Nagyon örültem a konkurenciahiánynak, ezért hamar kétségbe estem, mikor szombaton láttam, hogy egy anyuka a gyermekével már nagyon sok lájkot kapott a hirtelen feltöltött képükre. Rám nem jellemző módon kétségbeesett lájkvadászatba kezdtem, de átlagos lájkszámomat elérve sem tudtam befogni őket, s végül 28 db gyűjt össze. Lelkiekben elbúcsúztam a cipőktől és csak az vigasztalt, hogy a különdíjat még megkaphatom. Azonban hosszú csend következett, de mikor tényleg elkezdtem volna aggódni, jött az üzenet, hogy vegyem fel velük e-mailben a kapcsolatot. Gyors levélváltás után le is lett beszélve minden, nyártól jön 4 db Spuri Futómagazin és 10ezer forint értékben nevezhetek a BSI versenyeire. A hortobágyi Délibáb harmadmaratonra és a WizzAir félmaratonra repült a nevezésem. Szóval a különdíj is nagyon szuper, nagyon örülök neki. Ráadásul a Spuri hírlevélbe is bekerültem a képemmel. :)