Az elején komolyan megfordult a fejemben az ötlet, hogy karanténnaplót fogok vezetni, de végül beláttam, hogy semmi említésre méltó nem fog velem történni, ha tényleg a négy fal között kell maradnom. Szerencsére erre nem került sor, de azért megpróbálom felidézni, hogyan telt az utóbbi idők legemlékezetesebb tavasza. A Covid-19 világjárvány egy igazán történelmi léptékű dolog lett, az én életemben talán az első, bár az ilyesmiből ennyi bőven elég is.

Év elején még gyanútlanul olvasgattuk a híreket az új koronavírus járványról Kínában. Amikor már Olaszországban járt a fertőzés, megkaptuk az utasítást a munkahelyen, hogy mindennap vigyük haza a laptopot, mert másnap már lehet nem kell bemennünk. Március elején találták meg itthon az első fertőzötteket és mindenki elkezdte figyelni a számokat. A március 15-ei hosszú hétvégére jöttek volna szüleim látogatóba, de végül mondtam nekik, hogy inkább ne induljanak el, biztos ami biztos. Hivatalos infók hiányában ismerősöm ismerősétől lehetett tudni, hogy már Pécsen is van koronavírusos. Az iskolák bezárása is ezen a hétvégén dőlt el, így kicsit talán könnyebb volt elfogadni az elmaradt találkozást. Azért kibírtam röhögés nélkül, mikor jött a hír, hogy otthon a szomszéd faluban is találtak fertőzöttet.

Debrecentől keletre, az országhatár közelében az Alföldi Kéktúra útvonalához egy hosszú nyúlványként csatlakozik a zöld sáv jelzés. Ez a Kék-Kálló-völgye, egy sokszínű táj, ahol kaszálóréteken, homokpusztán, erdőkben és homokbuckák között barangolhat az erre tévedő. 

Én egy apró virágnak köszönhetően ismerkedtem meg a hellyel. A közvetlenül az út mellett, a Malomgátnak nevezett homokbuckák oldalán tenyészik a fokozottan védett ritkaság, a magyar kökörcsin. Több évben is elmentem, hogy megnézzem a március végétől április végéig virágzó növénykéket. Kevésbé feltűnőek, mint a közismertebb rokonuk, a leánykökörcsin, de bókoló fejeikkel legalább annyira bájosak. De nem csak a kökörcsin az egyetlen ritkaság itt, az erdélyi földikutya egy kisebb populációjának is otthont ad a puszta. A föld alatti életmódú állat jelenlétéről csak a túrásai árulkodnak, no meg a táblák, amik a védendő állat jelenlétére hívják fel a figyelmet. Annál könnyebb őzekkel találkozni, amikből tényleg rengeteg él a környéken. A találkozások számát egy-egy futás alkalmával egy kezemen meg sem tudom számolni. A hely hangulatához hozzátartoznak számomra a tücsökciripeléstől hangos kaszálórétek is, ahol teheneket legeltetnek, felelevenítve a régmúlt időket, amikor még a gazdálkodás is összhangban tudott maradni a természettel.

Magyar kökörcsin

A már említett zöld sáv jelzés valamikor a túravezetői tanfolyam után keltette fel a figyelmemet a térképen. Először kerékpárral derítettem fel a terepet, a kék sáv útjaival pedig a létavértesi teljesítménytúrákon ismerkedtem meg. Utóbbi követhetőségével nincs is gond, de kellett pár kör, mire a hiányos zöld felfestéseken eligazodtam. A GPS órám kellett ahhoz is, hogy rájöjjek, hogy a kaszálón nem ott megy elméletileg a túraút, ahol én jártam. Az pedig még most is előfordul, hogy elnézek egy trükkös kanyart. Idővel rájöttem, hogy az Alföldön is lehet terepen futni, sőt, ebből a szempontból nagyon is szerencsés helyen élek, hiszen otthonról indulva is több lehetőség állt előttem. A kedvencem mégis a Kék-Kálló kör maradt, az útvonalról részletes bemutatót ebben a frissített bejegyzésben olvashattok. Sajnos egyre ritkábban jutok el ide, de ha van rá mód, akkor szívesen indulok el erre futni. Aki nem hiszi el, hogy ez egy klassz hely, járjon utána!

Közösségi futás 2018-ban a Debrecen Környéki Futó Ismerősökkel

Akácvirágzás idején, szintén 2018-ban

Idén is Szekszárdon, a Bodri Trailen kezdtem a versenyszezont. A tavalyihoz képest változtak némileg a pályák és a távok is. Most a 30 km-es lett a leghosszabb, így a nevezési díjat és a közeledő félmaratont is figyelembe véve a 20 km-es M távra esett a választásom. Legutóbb nem sokon múlt, hogy helyezést is érjek el, így most titkon célul tűztem ki, hogy jó lenne dobogóra kerülni... A rajtlistát böngészve csak Flander Marci triatlonos neve volt ismerős, úgyhogy csak bízni tudtam benne, hogy látótávolságon belül tudom majd tartani mögötte a tempót.

A helyszínt ismét a Bodri Pincészet biztosította. A rajtcsomag átvétel pillanatok alatt megvolt, szóval bőven volt még idő a rajtig. Útnak indult a hosszú távosok mezőnye, majd kocsihoz visszasétálva én is készülődni kezdtem.

Ismét eltelt egy év, megint lehet szemezgetni az éves teljesítmények érdekességeiből. Nekem a VeloViewer infografikája tetszik a legjobban, ebben csak a futásaim vannak benne. Mondjuk a Strava összefoglalójában sem sok vizet zavar a néhány bringázás, de azért mégis. Sikerült ismét rápakolni az előző éves kilométerszámra, de azért mégis az összes szintemelkedés a leglátványosabb. 2019-ben végleg hajnali terepfutó lettem. Ennyit jelent egy év a Mecsekben. Egyébként érdekes, hogy a Suunto mennyire alul(?)méri a szinteket, pár ezerrel kevesebb van abban az összesítésben, amit már nem lehet arra a pár futásra fogni, amit telefonnal kellett mérnem. Tovább nem is ragoznám, születtek jó eredmények a 9 versenyen, amin voltam, értek jó élmények és csodás helyekre jutottam el. A lényegről úgyis írtam bejegyzést, a továbbiakban pedig néhány szó után a kimaradt hónapok eseményeiről.

Az egyik nagy fóbiám a pénz utalásokkal kapcsolatos. Mindig szorongva figyelem, hogy mikor jelenik meg egy futóverseny nevezési listájában, hogy megérkezett a befizetésem. A külföldi versenyeknél deviza átutalásnál legalább háromszoros a szorzó. A Papuk Trail esetén valóra vált a rémálom, a táblázatban nem jelent meg, hogy megérkezett a pénzem, és a rajtszámátvételnél is megkérdezték, hogy akkor helyszínen rendezem a nevezést. Mondtam nekik, hogy már utaltam, így megkaptam a csomagot, de azért visszaszaladtam, hogy a telefonon is megmutassam a banki visszaigazolást, de azt mondták, hogy minden rendben.

Így is eléggé kicentizve érkeztem a horvátországi Velikába és az említett bonyodalmak miatt kapkodósra sikerült az átöltözés. Olyannyira, hogy a térdzoknim begurult a patakba, ami rögtön magával is sodorta, így kénytelen voltam utána ugrani, persze zokniban, ami rögtön átázott a sáros fűben. Jobb híján maradt a térdzokni, ami szerencsére elég hamar megszáradt a lábamon. A pulzuspántom is túl lazára volt állítva, így mérgemben azt is levettem az első tíz percben

A Vipava Trail után az év második felét tervezgetve döntöttem el, hogy idén is elindulok a tavaly remek élményt adó Panoráma Trailen. A szezon fő versenyének szántam ezt a megmérettetést, kíváncsi voltam, hogy az egyébként egyáltalán nem rossz időmet mennyivel tudom megjavítani, hogy egy éve már főként hegyi terepen edzek. A forma biztató volt, félmaraton egyéni csúcsot futottam szeptemberben, majd a szlovén terepfutás is várakozáson felül sikerült. Kicsit meg is ijedtem, hogy a formaidőzítés fogalmát nem sikerült a gyakorlatba átültetnem. Az utolsó hetekben már nem vitt a lendület, inkább aludtam tovább a hajnali futás helyett. Olyan érzés volt, mintha a cél előtt fogyna el az erő, amikor a legjobban lenne rá szükség. Az utolsó héten már csak könnyű futásaim voltak, ezen a két héten már sok nem múlt és ennyi idő alatt sokat rontani sem tudok a dolgokon, reméltem. Szerdától letettem a kerékpárt és kocsival jártam dolgozni. Eltökéltségemet jelzi, hogy a fényképezőgépet sem akartam magammal vinni a futásra. Helyette egy tucatnyi gélt pakoltam el a sótabletták mellé. Kipróbáltam a sokat dicsért EndureAid alkalmazást, ami az általam használt High5 gélek gyártói ajánlásával egybevágva kvázi húszpercenként írt elő egy-egy gélt és sótablettát. 

Csípős volt szombaton a kora reggeli levegő, amikor szüleimmel megérkeztünk Kranjska Goraba. Egy kicsit még üldögéltünk az autóban, majd összepakoltam a holmimat és elindultam a rajtközpontba, hogy a mosdó is beleférjen még a 8 órai rajt előtt. A rajtcsomagért már előző nap sorban álltam, így már csak le kellett futnom a Kranjska Gora Trail Sky Trail elnevezésű 35 kilométeres távját 1900 méter szintemelkedéssel. A versenyről még a Vipava Trailen hallottam először, végül nyáron neveztem rá és remek apropó volt, hogy egy szlovén családi nyaralást szervezzek köré, ami ellen az otthoniak sem tiltakoztak.

A nyár nagy része viszonylag eseménytelenül telt. Futottam rendületlenül, és talán mostanra azt az eddig elképzelhetetlennek tartott kijelentést is elmondhatom magamról, hogy reggeli futó lettem. A kánikula elől csak a hajnali órák jelentettek menedéket és a korai kelést akkor is próbáltam tartani, amikor a nyaralási szezon miatt lassan mindenki eltűnt, akivel futni szoktam. Nem mondom, egyedül nehezebb felkelni, általában egy óra plusz alvást engedtem magamnak, hogy aztán éppen, hogy végezzek időre. De felkeltem és mentem!

A másik szempont, ami miatt jól sikerültnek tartom a nyári szezonomat, hogy most értem legközelebb a tudatos felkészüléshez. Már persze az én szintemhez viszonyítva. Minden futáson tudtam, hogy mit akarok csinálni, milyen pulzussal és tartottam is magam a tervhez. Intervalok, tempófutások, hétvégi hosszúk. Az eredmény egy váratlan félmaratoni egyéni csúcsban végződött, de ez már egy szeptemberi történet...

2016-ban, amikor a túravezetői tanfolyamra jártam, szembesültem a ténnyel, hogy az Alföldi Kéktúra végig az orrom előtt volt. Naponta elbuszoztam a halápi csárda mellett, ami az egyik pecsételőhely a sok közül. Körülbelül ebben az időben kezdtek látványossá válni az Országos Kékkört érintő fejlesztések, megjelentek a sárga táblák és kicserélték a pecséteket is. A megyei Természetbarát Szövetségnél megvettem az igazolófüzetet és nekivágtam a Kéktúrának. Ez sem most volt már... Szinte pontosan három év kellett a teljesítéshez. Ebben a posztban néhány hasznos információt és tapasztalatot szeretnék megosztani Veletek.

Júniusban két nyaralós hosszú hétvégém is volt, amikbe a futás is belefért. Most már egyáltalán nem zavar a korán kelés. Bükkalja, Marseille és egy verseny, a szokásosnál több képpel a tovább után.