Ez a rövidke szakasz lyukként tátongott még a már teljesített túrák között, és talán lehet emiatt, de sajnos önmagában eléggé kitöltő hangulatúra sikerült. Sokat lestem a fórumokat, hogy mi a hír a lugosi Paradiso Presszóról, tudok-e majd pecsételni, vagy potyára megyek. Végül megoldódott a probléma, az MTSZ nemrégiben kiszabadította a pecsétet és immár állandóan elérhető a városközpontban. Így hát május 28.-án, vasárnap fel is kerekedtem. A megszokottól rövidebb, képes beszámoló következik.

Az új pecsételőhely Nyírlugos főterén, közvetlenül a kék jelzés mentén, háttérben a városháza. Egy retro táblácskával is kedveskedtek. Valaki szabadítsa ki a geszti pecsétet is!

Idén nem kímélte az időjárás a Muzsla Trailt. Először a hóhelyzet miatt kellett elhalasztani, aztán pedig Gyöngyöst tarolta le a jégeső. Eseménytelen utazással 9 körül érkeztem meg Szurdokpüspökibe, de valamiért nem álltam meg útközben reggelit venni, így egy kisboltba tértem be. Nem igazán volt bő a választék, így két islert vettem és útbaigazítást is kértem, mert nem találtam meg az iskolát. Sikeresen megérkeztem a rajt helyszínre, átvettem a rajtszámot, majd készülődtem. Átöltözés, reggeli (isler banánnal), sorban állás a WC-hez. A legkisebb hátizsákomat vettem fel, benne esőkabát, egy energiaszelet, egy zselé, egy Magne Shot, egy kulacs víz és a telefon, és az övtáskámat is felvettem, a kulacs vizébe meg izót kevertem. A Délibáb terepfutásos pólóm pedig egyfajta kinyilatkoztatásként is szolgált. Az új terepfutócipőm felavattam, csütörtökön érkezett meg és kényelmesnek bizonyult a próbafutáson, így bevállaltam, hogy felveszem, főleg mivel a másik talpa leválófélben van.

Hamar elszalad az idő a 10 órai rajtig, rövid bemelegítés után már ott álltam a tömegben és a zenével hangolódtunk az indulásra. Az eleje kilőtt, én valahol a középmezőnyben haladtam. Hangulatos pincesor mellett futottunk el, majd elkezdtünk emelkedni. Ez nem csak a szintre vonatkozott, hanem a pulzusomra is. Árnyas erdőben haladtunk, ahol nem ért meglepetésként, hogy sár van. A legtöbben kikerülték, az út szélén próbáltak futni, én bevállaltam az út közepét, ott próbáltam átlépni a csúszósabb részeket. Az első vízátfolyáson is lendületesen átcaplattam.

Elindult a mezőny. Fotó: Dobrik Rezső

A hirtelen beköszöntő áprilisi tél alaposan megkavarta a dolgokat. Folyamatosan követtem az eseményeket és őszintén szólva nem voltam nyugodt, ha a vasárnapi Muzsla Trail-re gondoltam. Aztán sorra jöttek a hírek az elmaradó versenyekről, és végül a szervezők is a halasztás mellett döntöttek. Szerintem jó döntés született, magamat ismerve lehet elmentem volna akkor is, ha megtartják, ha már neveztem, aztán ki tudja mi lett volna velem ott a hegyen. Nehéz lehetett meghozni a döntést, de köszönöm, hogy kész tények elé állítottak.

Így hát megüresedett hétvégén gondolkodva botlottam bele telekocsis felhívásokba Szendrőre, a Vitézlő teljesítménytúrára (szervező a Szendrői VSK TSZ). Délutánra ért meg bennem az elhatározás és sikerült megbeszélni az utazás részleteit, így ismerkedtem meg másnap hajnalban Antival és a két Szilárddal. Én a 35 km-es távot terveztem, nem is volt nálam túl sok kaja, de a többiek az ötvenest javasolták, mondván, hogy így legalább várnom sem kell majd rájuk. A helyi iskolában a nevezésnél is először a rövidebb távot mondtam, de aztán átfutott az agyamon, hogy jó társaságba keveredtem, így végül bevállaltam az 50-est. A nevezést és gyors reggelit követően negyed 8-kor útnak is indultunk, miután a rajtoltatók beolvasták a vonalkódunkat. Nem voltak még túl sokan az indulók, de elnézve a gépparkot, biztos vagyok benne, hogy a későbbi tömeget is zökkenőmentesen tudták kezelni.

A vadiúj hosszú hétvége első felét Tündinél töltöttem Budapesten és megbeszéltük, hogy a nagypénteken túrázunk. A 14. szakasz, ami a kéktúrások belépője szokott lenni a közelsége és a könnyűsége miatt egyértelmű választásnak tűnt. A Nyugatiban felültünk egy Esztergom felé tartó vonatra, majd fél óra múlva a város határában már le is szálltunk Üröm vasútállomáson. Sok nagy hátizsákos túrázó utazott a vonaton, de ők távolabbi célpontokat tűzhettek ki, mert csak mi szálltunk le. Itt a városhatárba a mi kistáskáink is elegek voltak. Átkeltünk a sínek alatt, majd a Solymárvölgyi utat elérve, a hegyoldalba épült kis házak, üdülők mellett 1 kilométernyi séta után érkeztünk meg a kék sáv jelzéshez és a túra kiindulópontjához, a Rozália Téglagyárhoz. A sínek mellett láttunk egy vaddisznótetemet, mondtam Tündinek, hogy ne aggódjon, nincsenek erre vaddisznók, mert mindet elütötte már a vonat. A túrázók téglagyár leánykori nevét ismerik, ezért téglával kirakták a Wienerberger feliratot, hátha egyszer azt is megjegyzik. A porta mellé kirakott beöltöztetett próbababa a szívbajt hozta rám, de sikeresen pecsételtünk a kapu melletti villanyoszlopon elhelyezett pecséttel. Lefénymásoltam Tündinek az igazolófüzetből az adott oldalt, hadd bíbelődjön csak ő is.

Rozália téglagyár

Az idei már a negyedik Rotary Futófesztivál volt, amin részt vettem. Először csak a Jótékonysági futáson vettem részt 2014-ben, ezekhez két félmaraton csatlakozott, most viszont futótárs hiányában kimaradt a kiskör és az új, 30 km-es távon indultam. Anica nagyon szerette volna ezt a távot, és ha már megszervezték, akkor már én is ezt választottam. Még így sem volt túl népszerű a táv, 37 futó indult rajta.

Anica átvette a rajtcsomagom, így a verseny előtt nem sok dolgom volt. Külön felhívta rá a figyelmem, hogy vigyek sapkát, és szerencsére hallgattam is rá. Bolyongtam egy darabig a helyszínen ismerősöket keresve, szerencsére épp odaértem a DKFI közös fotójára. Kivártam a sorom a csomagmegőrzőnél, közben megettem egy banánt, majd megtaláltuk egymást a többiekkel. Józsi rajtolt a félmaratonon, mi pedig a maratonosokkal indultunk. Néztük a menő triatlonosokat, mondtuk is, hogy futás közben nemigen fogjuk őket többet látni. A speaker bíztatott minket, hogy egyszer menni fog a maraton is. Ez elég lesajnálóan hangzott és kikértük magunknak.

Büszke vagyok rá, hogy folyamatos futás mellett sem lettem beteg a télen. A hirtelen beköszönő meleg időhöz a téli futónadrág túlzásnak bizonyult, a futáson teljesen lefőttem és másnap már megfázva ébredtem. A hetet folyamatos orrfújással töltöttem, és bizony el is gondolkodtam rajta, hogy az előnevezés ellenére mégsem megyek el a Tarcalon megrendezett Kőfejtő Crossra. Végül Erika rám írt, hogy megyek-e, mert nem talált fuvart, én pedig igent mondtam neki. Bár vágytam a részvételre, de kellett ez a kis lökés. A hosszútávot néztük ki, ami 11,5 km hosszú volt, és 440 méter szinttel volt megspékelve.

Ha március 15., akkor Népek Tavasza, ugyanis idén 20. alkalommal rendezte meg a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Természetjáró Szövetség ezt a teljesítménytúrát. Idén végre sikerült eljutnom ide, ráadásul népes csapat gyűlt össze, Évi, Timi és Öcsi voltak az útitársaim. Négy változatos vonalvezetésű táv közül lehetett választani, csak annyi kikötésünk volt, hogy az Örvény-követ semmiképp se hagyjuk ki. Így a 30-as és 15-ös táv maradt, a lányok a hosszúra szavaztak, mi a rövidebbre, főleg, hogy Öcsi még egy éjszakai műszak előtt állt. Így végül a 15-ös táv rubrikáját ikszeltük be az előre kitölthető jelentkezési lapokon. A miskolci Királyasztalt viszonylag könnyen megtaláltuk és a sok autóból biztosak lehetettünk benne, hogy jó helyen járunk. Az egyes távokra külön sátraknál lehetett nevezni, hamar sorra kerültünk és gyorsan kézhez is kaptuk az itinert és egy tollat. Így azután neki is vágtunk a Bükknek.

Furcsán működünk a fogyasztói társadalomban. Az egész egyszerű futással kezdődött, majd minél többet sportoltam, annál többet olvastam a témában. Sok hasznos tanácsot lehet találni az interneten. Innentől már egyéni döntés, hogy kinek hisz az ember. Én a pulzusmérés mellett tettem le a voksomat, így tavaly be is szereztem egy Polar órát. De kiderült, hogy önmagában még ez is kevés, nem sokra megyek a pulzuszónák ismerete nélkül. Ezt pedig legegyszerűbben és legpontosabban teljesítménydiagnosztika segítségével lehet megtudni. Így sikerült szép lassan felépítenem magamban egy erős igényt, amihez az ajánlások által a feltörekvő Ensport labort néztem ki. Tavaly pályázatot hirdettek, amihez egy motivációs levelet kellett írni. Eléggé megszenvedtem vele, de sikerült időben megírnom a megfelelő karakterszámot. Végül persze nem nyertem, de nagy meglepetésemre később egy levelet kaptam tőlük, melyben az állt, hogy a nevezésért kuponokat vehetek igénybe. Ez az utolsó lökés kellett a régóta dédelgetett elhatározásomhoz, így igénybe is vettem az ajánlatot és gyorsan foglaltam is egy időpontot teljes futó állapotfelmérésre. Elismerés és pacsi a marketingesnek, 1:0 oda. Másnap hívtak is és véglegesítettük az időpontot február 27-ére. Mondták, hogy előtte két napig már ne nagyon erőltessem meg magam, pihenjek és igyak sok folyadékot.

Az első biciklitúrám az Alföldi Kéken egészen érdekesen alakult. Nyírlugosról terveztem indulni Nyíracsád felé, ennek megfelelően kerekedtem fel az útra. Először tettem meg az utat biciklivel, és úgy éreztem, hogy sosem fogok odaérni. Épp a megyehatárt hagytam el, ahol a kék is keresztezi az utat, amikor feltűnt, hogy megáll egy autó a jelzésnél. Gondoltam is magamban, hogy lehet a kódot keresik, ami a megyei kéktúrához kell és pont a közelben van felfestve egy fára. Mi másért is állhatnának meg az emberek, nem?

Megérkeztem Lugosra és a pecsételőhelyet kerestem. Mikor rátaláltam a Paradiso Presszóra, legnagyobb megdöbbenésemre zárva volt. Fasza. Éppen azon töprengtem, hogy mitévő legyek, amikor megáll mellettem egy autó. Kicsi a világ, Évi és Miki voltak azok, akikkel a túravezetői tanfolyamon ismerkedtem meg és valamivel korábban kezdtek neki az Alföldi Kéknek. Kiderült, hogy őket láttam megállni a megyehatárnál, és tényleg a kódot keresték, mert a túrájukon nem találták meg a szakadó esőben. Tulajdonképpen óriási véletlen volt a találkozásunk, mert Nyírbátorba készültek. Felajánlották, hogy velük tarthatok, még volt hely a biciklimnek az utánfutójukon, én pedig örömmel elfogadtam a felajánlásukat. Így kerültem hát Nyírlugos helyett Nyírbátorba.

Virágos mező Nyírmártonfalva határában

Ilyen időben futni? Ez a leggyakrabban elhangzó mondat, mikor mondom, hogy nem álltam le a sporttal a legnagyobb hidegben sem. És nem, nem lettem tőle beteg. Sőt, eddig szerencsére elkerült mindenféle betegség, amiben szeretném hinni, hogy nagy szerepe van a mínuszokban megkovácsolt immunrendszeremnek. A szabadságom alatt mindenki beteg volt otthon, de nekem sikerült talpon maradnom. Reálisan inkább arról lehet szó, hogy a hidegben a kórokozók sem bírják és én is majd ezután kapom el a kórságot a nyálkás, taknyos télvégi időben. 
Az öltözetem elég jól bevált, a leghidegebb időben sem fáztam, köszönhetően az erősítésnek vásárolt biciklis kabátomnak. Levehető az ujja, így mellényként viselem a pulóver fölött. Csősál, sapka, szélálló téli futónadrág, ezzel a kombinációval sosem fáztam. Bár kesztyűm is van, azt csak egyszer vettem fel. Szerencsére csak a futás elején fagy meg a kezem, utána bemelegszik és nincs vele gond.
Helyileg a korai sötétedés azonban eléggé behatárol, az Egyetem sugárút és a stadion környékét nem igazán hagytam el. Az otthoni futások és a gyulai Körös gáton (szuper jó kör volt) való futás inkább üdítő változatosságot jelentettek, mint tendenciát. Ennek megfelelően hóban is csak párszor futottam, majd jött a fagy és az utcák szinte járhatatlanná váltak. Hamar kiderült, hogy a futás így sem lehetetlen, így folytattam az edzéseket, csak nagyobb óvatossággal. Elég szörnyű, hogy nincs gazdája Debrecenben a járdáknak, és nem csak futó szempontból írom, mert járni is ugyanolyan lehetetlen volt rajtuk. Az enyhüléssel újabb probléma jelent meg, a sár, tócsák és az esők. Nincs még olyan meleg, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni ezeket, szóval az elővigyázatosságot továbbra is fenntartom.
A tempó lassú, 140-155 közötti pulzussal futottam végig. Ez bőven 5 perc feletti kilométereket jelentett, de mint említettem, a viszonyoknak ez abszolút megfelelő volt. Meg hát az alapozás lényege a kilométergyűjtés. Decemberben 7 alkalommal futottam összesen 72 km-t, amihez összehasonlításképpen hozzátenném, hogy 2015 utolsó hónapjában teljesen leálltam. Most jobban is sikerült átvészelni a ünnepek által okozott megterheléseket. Januárban rájöttem, hogy el kéne kezdeni komolyabban készülni a tavaszra, így elkezdtem növelni a heti kilométerszámot. 12 futással 114 km gyűlt össze, ami még mindig elég közepes. Most heti 30 kilométer környékén járok, minimum 40-et szeretnék hozni majd ezután.
Tovább bővítettem a társasági futásaimat. Már az új évet is egy HRSE-s futással köszöntöttük, de sikerült elkavarnunk a Nagyerdőn a többiektől, de így is jót beszélgettünk Zolival. Csatlakoztam a Debrecen Környéki Futó Ismerősök (DKFI) közös keddi futásaihoz is. Régóta szerettem volna velük tartani, de a fél 5-ös kezdés számomra elérhetetlenül korán van, így kihasználtam az alkalmat, amikor indult a "délutános műszak" is. A tempó kellemes és így legalább könnyebben futok hosszabbat is, mert nem lenne szép, ha hamarabb kiszállnék.
Egy újabb teszttel próbáltam megtudni, hogy sikerült-e valamit gyorsulnom a téli lassúkkal. Ezért a múltkori 2400 méteres tesztet végeztem el tegnap. Az alacsony pulzusértékeknél rendre elfutottam az elejét, így elég nagy lehet a szórás, de átlagban pont kijöttek az adott értékek. A 170-es, 180-as pulzust már elég stabilan tudtam tartani, ekkor nem voltak kilengések, ám az is igaz, hogy utóbbi már nem esett jól, kissé nehezemre esett tartani.

1. teszt: 2016. 10. 19., 2. teszt: 2017. 02. 06.

Javulás csak az alacsonyabb tartományban van, magas pulzussal majdnem ugyanúgy teljesítettem, mint legutóbb. Jó lett volna látni, hogy lefelé tolódik a görbe. De ez a mérés nem igazán tudományos és végre rászántam magam, hogy elmenjek teljesítménydiagnosztikára, majd ott megmondják a tutit. Remélem, hogy az már biztatóbb lesz.