A tavalyi Téli Mátra M távjának teljesítése után rögtön megfogalmazódott bennünk, hogy legközelebb a hosszútávon indulunk. Az ötletgazda személye feledésbe merült, így a megtorlás is elmaradt, pedig a nap folyamán felmerült, hogy igény lett volna rá. Gyorsan regisztráltam, amint megnyílt az online felület az év első napján, bár idén nem teltek be olyan gyorsan a távok és a túra előtt sokan lemondtak az indulásról. Nem mondom, én is elég aggasztó képeket vizionáltam, mikor olvastam a helyzetjelentéseket a hóról és a jégről. De végülis már három hetes jégen futás állt mögöttem, annál rosszabb pedig csak nem lehet. És valóban, az Egyetem sugárúton több jég volt, mint a Mátrában ezen a 40 kilométeren. Azért a Decathlonból vettem egy pár túrabotot, úgyis dicsérték és jól jön a karjaimnak is az erősítés. Az utazással ismét szerencsénk volt, a Hajdú Rendészeti Sportegyesület ismét szervezett különbuszt a helyszínre. Korán indultunk, de így legalább hamar meg is érkeztünk a helyszínre, Mátrafüredre.

Mikor az ősszel csak ezt a rövidebb kunkort nem tudtam megtenni az Alföldi Kék Hajdú-Bihar megyei szakaszából, úgy voltam vele, hogy ezt le is tudom majd gyalogolni. Csak azt szerettem volna, hogy legyen hó. Ezen a télen nem igazán lehetett ok panaszra e téren, de mire a hétvégékre hazakeveredtem, az olvadás miatt mindig fekete lett a táj. Így nagyon lelkes lettem, mikor január második hétvégéjére jelentősebb hóesést jósoltak, ami a hét közepén el is kezdődött. Közben hívtak, hogy menjek Tiszafüredre egy különleges jégtúrára. Így a pénteki egész napos eső teljes erővel sújtott le, az a kis hó is elolvadt. Mivel esőben nem mentünk volna a jégtúrára se, így nyugodtan aludtam. De reggel hólapátolás hangjára ébredtem, és utána megnéztem, hogy közben üzentek, hogy akkor megyek-e a túrára. Mivel akkor ébredtem, mikor a megbeszélt találkozó lett volna, így erről lemaradtam. De ha már így jártam, akkor eldöntöttem, hogy átmegyek Létavértesre és megcsinálom a hiányzó kis szakasz. Ez sem ment egyszerűen, mert induláskor kiderült, hogy leengedett az egyik első kerék. Így édesapám gyorsan elvitte a szerelőhöz és másfél óra múlva végre óvatosan átvezettem a havas úton Létára.

A vízi vágóhíd

Január közepén talán még nem késő megemlékezni az elmúlt esztendőről. 2016 nagy kihívása volt az 1000 km lefutása. A szervező Debreceni Kilométerek Sportegyesület egy pofás kis díjátadót rendezett január 7.-én annak a 190 embernek, akik sikeresen összegyűjtötték ezt a távot. Pozitív volt, hogy tényleg csak ennyi számított, mindenki egyenlő volt, akár 1001 km-t futott, akár 4000-et. A jelenlévőket is névsor szerint szólították a színpadra, ahol mindenki átvehette az oklevelet és a pólót (szuper piros színű), plusz egy meglepetés könyvet az El Camino-ról. Kellemes hangulatú rendezvény volt, ezért bár eredetileg nem terveztem, de neveztem is a jövő évre is.

Én végül tavaly 115 alkalom során 1304,4 km-t futottam le. 7 teljesítménytúrán pedig 215,9 km-t tettem meg.

A munka folyik tovább, lelkesen futok hidegben és hóban továbbra is. A futónaplómba egy 8 pontos "futócipőlistát" jegyeztem le, ami az idei fő céljaimat tartalmazza. Ezek között vannak konkrét célkitűzések, de hosszabb projektek is, remélem idén sorban számolhatok be majd sikeres teljesítésükről.

A Denevér Barlangkutató és Szabadidősport Egyesület által szervezett Denevér Mikulás túrák több távja közül a 27 km-es teljesítménytúrát néztem ki magamnak. Végül nem kellett egyedül indulnom, Anica és Zoli is velem tartott. Idén már sokadjára vágtam neki a Bükknek, így szinte fejből megy az útvonal, de egy váratlan telizöld mégis meglepetést tudott okozni. Szerencsésen megérkeztünk a Miskolc szélén található Herman Ottó Emlékparkhoz, ahonnan a túra is indult. Az előzetes regisztrációnak köszönhetően a nevezés nagyon gyorsan megtörtént, a rajtközpontként funkcionáló lakóautóból hamar megkaptuk a gondosan bugyiba rakott igazolószelvényt és térképet. Fél nyolckor neki is vágtunk a kalandnak. Elég hideg volt, de reméltük, hogy hamar átmelegszünk a sétában. Az viszont hamar kiderült, hogy a kamáslikra most nem lesz szükség, a föld igen fagyos volt már itt is. Az elején az útvonalat szalagokkal is jelezték, így egyszerűen eljutottunk a Sanofi gyógyszergyárhoz, melyet jobbról megkerülve haladtunk a piros kereszt jelzésen. Érdekes, hogy egy ilyen nagy üzem pont egy ilyen kis völgybe fészkelődött. Egyébként innen indul egy tanösvény is, aminek nagyon aranyos fa a jele. A felkelő nap szép színeket varázsolt a fákra, majd ismét sötétebb lett, ahogy egyre beljebb haladtunk a Forrás-völgyben.

November 12.-én az Oxigén Kupa második fordulóján futottam, hogy versenyhelyzetben is kipróbáljam a pulzusmérőmet. Tavaly az 5 és 10 kilométeres távokat is lefutottam, most csak az utóbbira koncentráltam, így mire kiértem a versenyközponthoz, a rövidtávosok már hazafelé indultak. Legalább Józsiékkal is találkoztam, de nem sok idő volt beszélgetni. Az átöltözés és a mellkaspánt feltétele után szinte egyből indult is a verseny, amin a mezőny végéről indultam el. Elég szuttyos, esős, de legalább nem hideg idő volt, a sár is csak egy-két helyen volt csúszós. A bemelegítés hiánya miatt lassan indultam el, 160-as pulzust tartottam a 4 körös verseny első körén. Elég lassú tempónak tűnt, sőt az emelkedőkön még vissza is vettem. A második körön 165-ös pulzussal próbáltam futni. Egy-két embert sikerült is megelőzni, de még mindig nem volt verseny érzete a futásomnak. A harmadik körre 170-es pulzus mellett már jobban kellett szedni a levegőt, és egyre több embert sikerült megelőznöm. A lassú kezdés miatt azonban nem voltam elfáradva. Bár kissé demotiváló, mikor az első helyezett egy kört ver rá az emberre. Az utolsó körre 175-ös pulzussal futottam, illetve a végén már mindent bele alapon, így a cél előtti buckán értem a 189-es maximális pulzust. Az idő végül 46:37 lett (4:39 min/km), 171-es átlagpulzussal. A 122 indulóból az 52. lettem, erős középmezőny. A célban azonban teljesen jól éreztem magam, nem voltam elfáradva, tudtam volna még menni, szóval azért maradt bőven tartalékom. Legközelebb lehet emelni a sebességen. Az eredmény amúgy annyira nem marad el a korábbiaktól, bár azok előtt volt egy 5 km-es futás, így nem igazán lehet összehasonlítani őket. Bár az órán nem ad pulzusgörbét, amit lehetne elemezgetni, mindenesetre tapasztalatnak jó volt.

Őszinte leszek, nem nagyon találtam meg a motivációt a maraton után. Elég keveset futottam, és hiába fogom az elfoglaltságokra vagy az időjárásra, csak kifogáskeresés lenne. Inkább arról van szó, hogy nehezen vettem rá magam az indulásra. Valóban igaz, hogy kitűzött célok nélkül nehéz boldogulni...

Beszereztem egy pulzusmérő órát, de kicsit jobban elmélyedhettem volna a részletekben, ugyanis a Polar FT7 nem teljesen azt tudja, mint amit képzeltem. Csak felső zónahatárt lehet beállítani, alsót nem. Bár így is boldogulok vele, szóval végülis nem olyan nagy probléma ez. Próbáltam megkeresni a pulzusértékeim. Sprintekkel 192-ig sikerült feltornáznom a pulzusom, a maximumot olyan 195 körül gondolom. Beszédteszttel a T1 küszöbpulzus valahol 170 körül van (inkább fölötte). Ennél egyébként a Futók kézikönyvében (Edwards, Foster és Wallack, 2012) leírtakra hagyatkoztam.

Október 29.-én ismét nyeregbe pattantam, hogy egy újabb szalaszt teljesítsek az Alföldi Kék megyei szakaszából, ezúttal a Ligetalja ismerős-ismeretlen tájait fedeztem fel. Borongós időben bicikliztem át Nyírlugosra, így másodjára már nem is tűnt olyan hosszúnak az út. Előtte olvastam a fórumokon, hogy a pecsételőhelyként szolgáló Paradiso Presszó úgy tűnik bezárt, így lelkileg fel voltam készültem, hogy nem fogom beszerezni a hivatalos pecsétet. A kocsma valóban elég elhagyatottnak nézett ki, semmi kiírás, hogy végleg bezárt-e vagy még kinyit valamikor. Pedig már iskolás koromban is sokszor láttam a főtéren egy elektromos dobozon kiragasztva a Club Paradiso hirdetését, szóval patinás intézményről van ám szó.

Maga a paradicsom

A Navigátor Debreceni Túra Klub szervezésében városismereti csapatversenyen vettünk részt október másodikán. A Szélkakas Kupán 3-5 fős gyalogos és kerékpáros csapatok jelentkezését várták. Lexi javaslatára álltunk össze Bogival és Grétával, aki kutyáját, Jessica-t is elhozta, így adta magát a csapatnevünk: 8+4 láb. Aztán mégsem stimmelt a dolog, mivel Bogi lemondta, így hárman maradtunk és mindenkinek magyarázni kellett, hogy tudunk ám számolni. A Fórum előtt a Csapó utcán gyülekeztek a csapatok. A köszöntő és az eligazítás után indult is a verseny.

Az első feladat az volt, hogy egy mestertérképről át kellett másolni a saját példányunkra a felkereshető pontokat. A helyszínek különböző pontértékekkel rendelkeztek, aszerint, hogy milyen a megközelítésük, milyen távol vannak vagy mennyire esnek ki az optimális útvonalaktól. Minden ponton egy kérdés kellett megválaszolni, de a kérdéseket a helyszínen elrejtett QR kódok segítségével lehetett elővarázsolni. A válaszokat pedig a menetlevélbe kellett beírni.  Volt 3 őrzött pont is, ahol különböző feladatok megoldásával újabb pontokat lehetett szerezni. Ezekből egy felkeresése kötelező volt, de mind egy adott intervallumban volt csak nyitva. A verseny célja az volt, hogy minél több pontot gyűjtsünk össze a 4 órás szintidőn belül. Ez is jelentős, hiszen minden plusz 10 perc után a pontok 10%-a levonásra került.

Kódleolvasás a gyakorlatban

Elég bonyolultnak tűnik, de valójában nagyon egyszerű és jól adja magát a helyszínen. A lányok rám bízták a vezetést. Úgy döntöttem, hogy előbb a Nagyerdőn lévő őrzött pontot látogatjuk meg, majd a Bem térihez térünk vissza, eközben pedig az összes útba eső helyen megválaszoljuk a kérdéseket. Konkrétumok nélkül nehéz beszélni a napról, szóval inkább néhány adat. A 35 pontból 21-et találtunk meg, egy kérdést rosszul válaszoltunk meg, ezzel 170 pontot gyűjtve. A két őrzött ponton begyűjtöttük a maximális 100 pontot, transzferfeladatokkal (amiket útközben kellett megoldanunk) 10 pontot szereztünk, időben visszaértünk, így levonás nem volt, szóval az összpontszámunk 280 lett, ami az utolsó előtti helyre lett elég. Utólag belegondolva nagy hiba volt kihagyni az utolsó őrzött pontot, mivel ott sok pontot lehet gyűjteni. De ez az én stratégiám végzetes hibája volt. Cserébe bejártuk a fél várost és még új helyeket is megismertünk, amit nem is gondoltunk volna. Nem tudjuk, összesen mekkora távot tettünk meg (szerencsére), a lányok mindenesetre 5 kilométerre becsülik. A végén még a kutya is vesztett a lelkesedéséből, de ő volt a legkitartóbb. Ami fontosabb, hogy a lányoknak is nagyon tetszett a nap, már régen beszélgettünk ilyen jót. Az eredményhirdetésen minden csapat kitűzővel és emléklappal gazdagodott, a győztesek pedig bezsebelhették a kupát.

Remélem jövőben is megrendezésre is kerül a verseny és lesz egy lelkes csapat, akikkel ismét nyakunkba vehetjük a várost!

Sinkó László meséli a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatban, hogy gyermekként nem is tudta, hogy Sitke, gyerekkora egyik fontos helyszíne mellett kanyarog az Országos Kéktúra útvonala. Én is így voltam vele, sőt, szerintem kevesen tudják, hogy Debrecen környékén egy elég nagy kanyart tesz a jelzés, és olyan népszerű kirándulóhelyeket érint, mint a Vekeri-tó vagy Fancsika. Tavaly teljesítménytúrák -Hajdú 25, Erdőspusztai Kék- keretein belül már egy jó részét bejártam ennek a szakasznak, de jócskán voltak még fehér foltok is. Így hát az ünnepi hétvégén, október 23.-án újra kerékpárra pattantam, kihasználva, hogy végre elállt az eső és egy újabb szakaszt teljesítettem az Alföldi Kéktúrából.

A jelvényszerző túramozgalmak során a kiíró által megjelölt tematikára felfűzött útvonalat kell végigjárni, vagy megadott pontokat felkeresni. Mindez egyénileg történik, a kiírásban megadott módon (gyalog, esetleg kerékpárral), tetszés szerinti beosztással, a teljesítés pedig nem időhöz kötött. A teljesítést a szervező által biztosított igazolófüzet megfelelő helyére történő pecsételéssel igazolhatjuk. A kitöltött igazolófüzeteket a kiírónak visszajuttatva pedig oklevéllel ismerik el a teljesítményünk, illetve jogosultak leszünk a túramozgalom kitűzőjének vagy jelvényének viselésére is. Az egyik leghíresebb példa erre maga az Országos Kéktúra, de az egyes természetjáró szövetségek honlapjait böngészve számos már mozgalomra is rábukkanhatunk, melyek közül könnyen kiválaszthatjuk a nekünk legmegfelelőbbet.

A Bükk 900-as csúcsai is ilyen jelvényszerző túramozgalom, melyek teljesítését Timivel és Öcsivel már régebben célul tűztük ki. Végül az augusztus 20.-ai hétvégén léptünk a tettek mezejére. Péntek este elindultunk és a bánkúti Turistaszállónál vertük fel sátrainkat. Kellemes éjszakát töltöttünk el a szalonnasütés után, bár Timi izgult, hogy elviszik a vadak. A mozgalomban kijelölt 20 darab 900 méternél magasabb bükki csúcs meghódítására két napot szántunk. Szombat reggel kissé későn indulva vettünk nyakunkba a Bükk-fennsík úttalan útjait, mivel a hegycsúcsok nagy részére hivatalos turistaút nem vezet fel, így térkép és némi tájékozódási képesség nélkül ne is induljunk útnak. Az igazolófüzetbe kerülő pecséteket a csúcsokat jelölő névvel ellátott oszlopokhoz rögzített kis fémbélyegzőkkel kell a helyükre varázsolni, ehhez pedig feltétlenül vigyünk magunkkal tintapárnát.