Még a költözés előtt neveztem a Panoráma Trailre, akkor még nem is sejtve, hogy hét órába fog kerülni, hogy eljussak a Zemplénbe. Szüleim szerencsére át tudták venni a rajtcsomagot és a vacsorát Füzéren, így elég volt csak a telkibányai szállásig mennem. Nem vagyok a műfaj nagy rajongója, de ennyi vezetés és dugóban várakozás után nagyon jól esett a krumplis tészta. Készülődés közben kiderült, hogy az ivótasak lezáróját nem vittem magammal, ami alapból másfél liter mínuszt jelentett a vízkészletből, de reméltem, hogy a kis palackjaim kitartanak két frissítőpont között.

Ha egy verseny nevében nincs benne a maraton szó és nem 42,5 kilométer (még ha több is), akkor nem is kell a maratoni aggódás. Ez lehet az oka, hogy nem nagyon gondoltam sokat a versenyre. A szállás már rég el volt intézve, Zoliék betegség miatti lemondását is sikerült elrendezni. A már régebben megemelt, heti 60 kilométert próbáltam tartani, igaz általában csak alulról sikerült közelítenem. Az utóbbi egy hónapban pedig legalább heti egy alkalommal tudtam hegyi terepen futni, ami azért új impulzus számomra. Elég bátran számolva egy 4 és fél órás álomidőt lőttem be magamnak.

Egy nem igazán nyugodt éjszaka után indultunk útnak. Szerencsére még a falu szélén eszembe jutott, hogy nem tettem el a pulzusövet. Le tudnám tagadni, hogy indultam már futóversenyen. A rajt a boldogkői várnál volt, ahol már szép számmal gyülekeztek a futók. Borongós idő volt, elég erős széllel. Be lehetett menni a várba, ahol körbenéztem, majd a mosdó előtt álló hosszú sor miatt kint vettem le a hosszú cuccaim és visszaszaladtam a kocsihoz, hogy megnedvesítsem a pulzusövet. Csak éppen nem vittünk vizet, így az értékes készletemből használtam egy keveset erre a célra. Közben elindultak a váltósok, én lefotóztattam magam a vár ikonikus helyszínén, majd jött a várakozás az indulásra. A helyszínhez méltó hangulatot középkori zene szolgáltatta.

A blogíró életében történt nagy változásokat kicsit lassabban, de a blog is követi. Pécsre költöztem, így a fókusz szépen lassan át fog helyeződni a Dél-Dunántúlra. Fejest ugrottam az ismeretlenbe, egy biztos pontot a teljesítménytúrák jelentettek, így alakult, hogy három hét alatt négyen is részt vettem. Ez nálam több hónapos adagot jelent. A csavar, hogy ehhez nem is kellett a Mecsekben járnom, helyette a négy égtáj minden irányába elindultam. Még mindig szokatlan, hogy fél óra utazás elég, hogy eljussak egy túra helyszínére. Rövid beszámoló következik az eddigi túrákról a bejegyzés további részében. A fotókra kattintva galéria nyílik!

A túra időpontja: 2018. szeptember 6.

Az előző túrán sikerült Mezőtúrig eljutnom, így már csak egy rövidebb szakasz maradt hátra Réhelyig. Gyomaendrődről indultam, de a vasútállomás felé tartva megláttam egy táblán, hogy le van zárva a Dévaványa felé vezető úton a Körös híd. Szerencsére sikerült találni vonatot a visszaútra is, ráadásul elég kedvező időpontban, így ráérősen tudtam túrázni. A kerékpárommal vonatra szállva bő tíz perc alatt meg is érkeztem Mezőtúrra, ahol a Fazekasmúzeumhoz vezetett az első utam, hogy pótoljam az elmaradt pecsételést. A múzeum dolgozói készséggel mutatták meg a pecsétet, ami az egyik belső helyiségben van, sőt, még a mosdóhasználatot is felajánlották.

Mezőtúr, Fazekasmúzeum

Igazi őszi reggel virradt rám a szentesi kempingben, a sátorból kilépve sűrű köd fogadott. Erre nem igazán számítottam, így kissé alul öltözve indultam el, hogy Szegváron keresztül áttekerjek Mindszentre, az aznapi kiindulóponthoz. Legutóbb a Tisza túloldalán fejeztem be a kéktúrát, így első utam a révhez vezetett. Előtte még megálltam a köd miatt különleges hangulatú Kegyeleti Emlékparkban. Több, mint 700 kereszt állít emléket a világháború áldozatainak, akik itt nyugszanak.

Őszi hangulat a Tiszaparton

A köd a Tiszát is teljesen belepte. A réven megkaptam a pecsétet, majd csodálkozva néztem, hogy motorcsónak hajtotta át a kompot a túloldalra. A kéken visszatekerve megálltam egy lángososnál, de mivel hosszú volt a sor, gyorsan beszereztem a következő pecsétet a vasútállomáson. Az épületben a jegypénztárak ablaka mellett találjuk meg a dobozt. Persze, mire visszaértem a sor csak még hosszabb lett, de legalább mire megreggeliztem a köd is kezdett felszállni.

Előzmények

Régóta szemeztem a triatlonnal és szerettem volna kipróbálni. Az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy nevezek a tiszafüredi versenyre, még pont belefért időben. Egy év alatt szépen lassan beszereztem mindent, ami szükséges lehet, csak éppen az edzés maradt ki. Na jó, volt azért, de úgy tűnik, nem tűnt el a rossz szokásom, hogy a nagy kihívásoknak túlságosan karcsú felkészüléssel ugrok neki (khmm, maraton).

Az év elejétől heti egyszer jártam le úszni Istvánnal, emlékeim szerint júniusig. Az hamar kiderült, hogy nem vagyok valami gyors, ezért a mentális fókuszt a távolság növelésére helyeztem át. Ez elég jól sikerült, egyre többet sikerült folyamatosan gyorsúszással haladni. Technikai elemeket is próbáltam belevinni az edzésekbe, nem túl sok sikerrel. A füredi verseny olimpiai táv volt, azaz fájdalmasan "felülreprezentált" benne az úszás. A több hónapos kihagyás után abban sem voltam biztos, hogy le tudom úszni az 1500 métert. Ez egy-egy úszásom össztáva volt, több pihenővel. A verseny hetében kétszer úsztam, egyszer pihenés nélkül leúsztam a távot, ami kissé megnyugtatott, hogy menni fog. Remélhetőleg.

Tavasszal sikerült szerezni egy rendes országúti bringát. A heti egy tekerés inkább csak a hozzászokáshoz volt elég. Ebben sem vagyok valami gyors, de a 60 km körüli távokat egész kényelmesen tudtam teljesíteni. Cserébe egészen rácsavarodtam a Strava-ra. A kilométerórám megzavarodása és a tempó miatti frusztráció miatt menet közben már nem is néztem a sebességet, csak a telefon mérte a zsebemben az adatokat és érzésre tekertem. A hazaköltözés után után többet tudtam bringázni és új kerékpáros cipőmet is meg kellett tanulnom használni. A néhány felborulás azért hagyott bennem egy kis félszt vele kapcsolatban. Idén 1200 kilométert tekertem, de ebben nincsenek benne a kéktúrázások, amik ha más nem, állóképesség fejlesztésre mindenképpen jók voltak.

A futástól nem féltem, úgy voltam vele, ha odáig eljutok, azzal már nem lehet probléma. Nyáron kicsit nehezebben sikerült tartani a kitűzött heti kilométerszámot, talán pont a verseny hete lett az idei negatív rekord, de belefér.

Úgy számoltam, hogy 45 perc úszás, másfél óra bringa és 45 perces futás lehet a reális. Plusz a depóidő, szóval tök jó lett volna becsúszni három óra alá.

Az események alakulása révén az Alföldi Kék másik végén találtam magam. Szekszárdon, a vasútállomáson vettem fel a fonalat, ahol az állomás vágányok felőli külső falán elhelyezett pecséttel beütöttem a lenyomatot a kéktúra füzet első rubrikájába. Egy kicsit elgondolkodtatott a folytatás, de az első vasúti átjárón átkeltem a síneken és a város egy mezőgazdasági vállalatokban gazdag részén haladtam át. Az aszfalt egészen a Csörge-tóig tartott, ahol ismét gondolkodóba estem.

Szentháromság-szobor a szekszárdi Béla téren

Egy érdekesnek ígérkező túra egy olyan vidéken, ahol még nem jártam? Nem sokat gondolkodtam, hogy idén ott leszek Pétervásárai-dombság lankáin, és ha már ott vagyok, alaposan körbenézek az Erdőkövesd Challenge ötvenes távján. Az utolsó nap bejelentkezett Anica, és nem volt ellenére, hogy külön túrázzunk. Geri is érdeklődött, hogy hogy megyek, de futásban még nem törtem át a maraton fölötti lélektani határt, így ragaszkodtam a sétához. Korai indulással értünk a helyszínre, az erdőkövesdi sportpályára, ahol a sátorozási lehetőségnek köszönhetően már egész sokan voltak. Szépen gyűltek a futók és a bringások is, akik tömegrajttal indultak útnak.

Az első domb

Eredetileg a terepviszonyok miatt gyalog szerettem volna bejárni ezt a hiányzó rövid szakasz, de a buszos átszállás korán keléssel járt volna együtt, amihez most nem igazán volt kedvem. Így maradtam a kerékpárnál és tekintve, hogy csak mintegy harminc kilométert kellett megtennem, úgy gondoltam, hogy jöhet bármilyen nehézség, még így is időben végzek. Nos, nem tudom, hogy teljesen fel voltam-e készülve arra, ami rám várt...

Okányban tettem le az autót, majd Nagygyanté és Mezőgyán érintésével érkeztem meg Gesztre. Az út legnagyobb meglepetése volt, hogy életemben először sikerült kéz nélkül bicikliznem (és ahogy a vicc szól, fog nélkül is). A fejlesztések az ország e távoli szegletébe is elértek, kiváló minőségű aszfalt vezet Gesztre, valamint az iskola is egy teljesen új, modern épületbe költözött.

A Tisza-kastély Geszten

Az idei nyarat direkt nem zsúfoltam tele programokkal, tavaly már kicsit nyomasztó volt, hogy annyi mindent akartam csinálni a véges számú hétvégéken. Így most sokkal szellősebb időrenddel könnyen tudtam egyeztetni a versenyt, mert egyből kedvet kaptam, mikor elolvastam a Börzsöny Trail kiírását. Könnyen ment a regisztráció is a leghosszabb távra, mert ha már olyan sokat utazok, akkor ki kell maxolni az élményt. Az utolsó hetekben azért elbizonytalanodtam, nem lesz-e túl sok a 35 kilométer és az 1500 méter szint, hiszen terepen nem futottam még ennyit. Bíztam benne, hogy a 60 kilis hetek talán elégnek bizonyulnak, amiket általában sikerült is teljesítenem. Lőrincz Olivér videója is jókor jött a bothasználatról, tettem is egy gyakorlókört a hármashegyi gerincen, de a szintemelkedés talán a három számjegyet sem érte el.

Diósjenőre, a verseny helyszínére Tündi is elkísért, szegény a helyszínen tudta meg, hogy legjobb esetben is négy órát kell majd várnia. A regisztrációt pillanatok alatt sikerült elintézni, majd visszamentünk a kocsihoz a felszerelésért. A chip most egy sima lapka volt, olyasmi, amit a tehenek fülébe szoktak szúrni. Pár futónál láttam hagyományos dugókát is, így elbizonytalanodtam, hogy rosszat kaptam, de mondták, hogy most két fajta chip lesz, de ez is ugyanúgy működik. Nem találtam túl kényelmesnek a bilétát, de sebaj.

Majdnem egész úton esett, de a Vörös-tói Látogatóközpontnál már szép napsütéses reggel fogadott bennünket. Ennek örömére nem gyömöszöltem már bele a kajával teletömött táskámba az esőkabátot. A bánrévei Vasutas Természetjáró Baráti Kör által szervezett Föld alatt és föld felett teljesítménytúra különlegességét az adja, hogy a távokat vezetett barlangtúrával lehet kombinálni. Útitársaim, Aliz, Sanyi és Péter az ötvenes távot választották, én megelégedtem a 30-as távval. A regisztráció után Balaton szeletet, pogácsát és cseresznyét kaptunk, valamint ideadták a túra kitűzőjét is. Mondtuk is, hogy akkor már mehetünk is haza, a lényeg megvan. A 8 órai barlangtúra indulását vártuk, mivel Aliz is el tudta intézni, hogy jöhessen, mert az előnevezéskor a sima távra jelentkezett.

A Vörös-tói látogatóközpont