A túra időpontja: 2019. május 19.

Bajáról indultam neki az Alföldi Kéktúra utolsó szakaszának, hogy ott folytassam az utat, ahol két héttel előtte befejeztem. Az 55-ös főút melletti kerékpárúton tekerve arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha több nagyobb város között lenne olyan kerékpáros összeköttetés, mint itt Szeged és Baja között. Csávolynál tértem le a főútról Jánoshalma irányába. Hosszúnak tűnt az út Kéleshalomig, és a viszonylag kései indulásnak is köszönhetően már bőven elmúlt 11 óra, mire odaértem.

Árvalányhajas homokbucka Kéleshalom határában

Sok jó ember kis hegyen is elfér, szólt a Tenkes 30 teljesítménytúra mottója. A különböző távokon tényleg jól eloszlottak az emberek, sehol sem volt tömeg. Az útvonal egy részét már ismertem, de a táv választásában szerepe volt, hogy számomra új helyeken is járhattam. Ilyen volt a Kopasz-hegy környéke, a sziklás tereppel és a kilátóval. Emlékezetes marad még a reggeli madárhangoktól zengő erdő és a szántók fölött kialakuló kis széltölcsérek látványa is.

Néha szoktam csinálni egy pulzusfelmérőt. 140-től 180-ig adott pulzust tartva 2,4 kilométert futok. Debrecenben adott volt az egyetemi futópálya, ahol 6 kört kellett futni. Pécsen is találtam egy közeli kört, de ez csak 300 méteres. De ha már van az embernek egy szuper órája, miért ne használná ki? Az eredmények nem lettek túl jók, de ebben közrejátszhat, hogy 2 kilométer volt, míg elfutottam a helyszínre, míg a korábbiakban teljesen pihentem kezdtem el a futást.

A Vipava Trail edzőversenye volt a Tubes Ultra Trail, ahol 4 kört futottam le és itt írtam róla részletesebben.

Húsvétra hazamentem, a feszes programba is belefért egy kis futás. Nóri még nem járt a Kék Kálló-völgyben, ezért megmutattam neki a kedvenc futóköröm egy részét. Füli kutyával hármasban futottunk el a Daru-láphoz, ahol a nádasban még vaddisznókat is felzavartunk. Érdekes, hogy a nagy szárazság ellenére mennyi víz volt a kis mocsárban.

Unokatesómék vendégeskedtek nálam a Mecsek Trail idejére, András indult a rövid távon. Szombat délután érkeztek, így pont belefért, hogy jelentkezzek segítőnek a pálya kiszalagozására. Jól jött ki, Elekkel kaptuk meg a rövid távot. Jó pár köteg szalaggal indultunk neki a Zengőnek. Nagyon belelkesedtünk, tök jó volt gondolkozni és figyelni, hogy hova érdemes kitenni a jelzéseket. A pálya egy hosszú bevezető szakasza vezetett vissza a végén Pécsváradra, ahol rájöttünk, hogy a másik irányból is látni kell a szalagokat, úgyhogy még jó néhányat kiraktunk. A második körünket már önellenőrzésként futottuk le, szerintem elég alapos munkát végeztünk. Virágzott a bazsarózsa és Elekkel a geodéziai tornyot is legyőztük, mondjuk a kilátásért tényleg érdemes felmászni rá.

Mivel a terepcipőm már nagyon foszladozóban van, amivel már nem mertem volna elindulni Szlovéniába, célom volt, hogy a versenyen veszek egy új cipőt. A Nyúlcipőbolt akciójának köszönhetően a lélektani határon belüli összegért sikerült vennem egy Hoka Challenger ATR 5 cipőt. Nagyon remélem, hogy sokáig fogja bírni.

A verseny másnap rendben lezajlott, miután elment a rokonság, visszamentem Pécsváradra és segítettem a rendezvény összepakolásában. Utána még egy kört futottam a hegyen, hogy kipróbálhassam az új cipőm. A rövid távba belecsempésztem egy keveset a hosszabból is, így Püspökszentlászlóra is eljutottam. A hegy túloldala sem csúnyább... Közben összeszedtem pár kint maradt szalagot, illetve a komplett bevezető szakaszt le kellett szednem. Így mentem fel egy hétvége alatt háromszor a Zengőre.

Áprilisban 16 alkalommal összesen 290 kilométert futottam.

Tavaly már érlelődött bennem a gondolat, hogy talán készen állok egy 50 kilométeres futóverseny teljesítésére. Továbbfűzve a dolgokat, kitaláltam, hogy az első ilyen versenyem akár lehetne külföldön is. A közelségük miatt az Isztria Trail és Vipava Trail esett számításba, végül Balázs javaslatára utóbbi mellett döntöttem. Karácsonyi ajándékként regisztráltam is, lecsapva a legkedvezőbb első hullámos nevezési díjra.

Teltek a hónapok, készülgettem a nagy versenyre. Ha nem is tökéletesen álltam készen, a teljesítésben biztos voltam, a Tubes Ultra Trailen kiderült, hogy le tudok 50 kilométert futni. A munkahelyi rohanás mellett sokat nem tudtam izgulni a dolgokon, de legalább időben össze tudtam pakolni a cuccaim. Azért volt némi vizsgadrukkom, valahogy úgy éreztem, hogy bármennyit is készültem, nem lesz elég.

Vipava

Közben kiderült, hogy többen is jönnek Pécsről, így Nelli, Cili és Balázs társaságában egy hat órás út után péntek dél körül érkeztünk meg a vipavai versenyközpontba. Elsőre ugyan nem találtunk oda, de legalább egy helyi szokásnak lehettünk tanúi. Egy csapat fiatal pár traktoron felvonulva szerintem a ballagását ünnepelhette.

A főtéren felállított központban több magyarral is találkoztunk, csaknem hetvenen indultak itthonról a verseny valamelyik távján (30, 50, 100 kilométer és 100 mérföld, azaz 160 km). A rajtszámátvétel kissé nehézkesen haladt, de végül megkaptuk a rajtcsomagunkat és a pólót. A szállásunk a hegyek túloldalán volt egy Predgrize nevű falucska egyik erdőszéli kis házában. Mivel még sok időnk volt, egy rövid túrára indultunk egy közeli kilátóponthoz, amit egy térképen találtam. Sajnos nem volt túl részletes és a jelzések sem olyan sűrűek, mint nálunk, de végül sikerült feljutnunk a Celkov vrh 1100 méteres csúcsára. Dacolva a potenciális balszerencsével, mint a verseny pólóját vettük fel.

A versenyek előtt én az alapos bekajálásban hiszek, de most elmentem Balázzsal még egy rövid futásra. Sikerült a környék apró ösvényein végignavigálnia, sziklás, zöldellő erdőkön futottunk át. A főúttól távol is álltak itt házak igazi alpesi rétek közepén. Kicsit olyanok, mint nálunk a tanyabokrok, csak itt még nagy élet van távol a világ zajától is.

Reggel korán indultunk, mert a transzferbusz 6:10-kor indult Vipaváról. Elláttam a többieket jó tanácsokkal a felszálláshoz, de mindannyian szerencsésen feljutottunk. Nagy meglepetésemre hamar átértünk Vipavski Kriz-be, a rajt helyszínéül szolgáló faluba. Több mint egy órát kellett elütnünk a 8 órás startig. Elég hűvös volt és sok cuccot nem vittünk magunkkal, mert előző nap azt mondták, hogy nem hagyhatunk a buszokon semmit. A mezőny nagy része az egyetlen kinyitott helyre, az ajándékboltba kuckózott be, vagy sorban állt a mosdó előtt. Cilivel bejártuk a falucskát, aminek házait egy várfal mögött szűk kis utcák kötik össze. Felfedeztük azt is, hogy merre fogunk elindulni és megállapítottuk, hogy nagyon jónak tűnik a szalagozás. Nagyon kis településről van szó, így hamar körbeértünk. A tömeget kerülve bejelentkeztem a rajtzónába, az iskolaudvaron hallgattam a többi magyar induló tanácsait. Közben sorra hozták a gyerekeket az iskolába, úgy tűnik szombaton is volt tanítás. Büszkén feszítettem a kölcsön kapott mezemben a csapat- és csoportképekhez, majd lassan felkészült a mezőny az indulásra, a gyerekek kiszaladtak az iskolából, alakult a hangulat. Ilyen volt a rajt:

A pompás videó miatt a tömeg közepén haladva vágtam át a falu keskeny utcáin. A hegyről kicsit csúszós lejtő vezetett le, a mezőny óvatosan ereszkedett, így sokáig lépésben haladtunk. Ahogy aztán végre leértünk, elbúcsúztam a többiektől és gyorsabb tempóra váltottam. Átfutott az agyamon, hogy túlpakoltam a táskám, a zselék, 2,5 liter víz mellett még egy kisebb elsősegély csomag is volt benne, ami kötelező felszerelés volt.

A futás első szakaszán több falun futottunk keresztül. A helyiek kint álltak az utcán és bravót kiabáltak mindenkinek. Ez lehet a hajrá helyi megfelelője, de én azért jót nevettem magamban, hogy már pár kilométer megtétele után jár az elismerés. Szőlők között futottunk, majd egy tetszetős kis ösvényen egy gerincen, ami egy hegyi keresztnél ért véget, hogy egy köves meredeken lehessen folytatni lefelé. 

Több falut is érintettünk, de ez a rész eléggé összefolyik már az emlékeimben. 10 kilométer környékén érhettem utol Morvai Zolit, akivel váltottunk pár szót. Hamar kiderült, hogy hasonló a tempónk és az intenzitásunk, így együtt folytattuk tovább. Tapasztaltabb hasonló távokban, mint én, úgyhogy hatalmas szerencsém, hogy összeakadtunk. Az egyik aszfaltos szakaszon kellett csak megnézni az órámon az útvonalat, ugyanis pár száz méteren keresztül nem volt jelzés, és ez már kirívónak számított, hogy elbizonytalanodjunk.

A pályajelölés szinte tökéletes volt, szalagok, kis zászlók és nyilak tették egyértelművé, hogy merre kell mennünk. A frissítőpontokon vizet és izot is lehetett tölteni, meg volt mindenféle finomság. Sikerült olyan különlegességekre bukkannom, mint kókuszgolyó, vagy pizzás csiga, amik nagyon jól estek. Egyébként próbáltam magam tartani az óránkénti 2 két gél elfogyasztásához, emellett ropival és egy gyümölcsszelettel próbáltam változatossá tenni a zselék egyébként meglepően jó ízét. A gyakori folyadékpótlásra is nagyon figyeltem, vizet és izót ittam felváltva. Nem akartam, hogy ezen múljon bármi is.

Egy hosszú emelkedőn jókora sarat is kaptunk. Sokáig tartott ez a rész, nem is nagyon számítottunk rá, a szintrajz alapján a pálya eleje kifejezetten barátinak tűnt. Ezzel szemben hosszas gyaloglás következett, majd az egyik ellenőrzőponton sikerült kilesnem, hogy a 37.-38. helyen állunk. Az időmérést elég egyszerűen megoldották, a pontőrök leolvasták a rajtszámunkat és beírták egy táblázatba. Végülis működik, szóval egy szavam se lehet.

Alattunk Nanos, a hegyre ott futottunk fel, ahol az autópálya eltűnik az alagútban. Nekünk pedig a hegy legtávolabbi pontjára kellett eljutnunk

A meleggel volt a legnagyobb problémám, a vizet hiányoltam a pontokon, amivel megnedvesíthettem volna a cuccaim. A nanosi pont az iskolában volt berendezve, ahol konkrétan agyonvágott a fülledt hőség, így nem is időztem bent sokat. Jött a legnagyobb kihívás, 1000 méter emelkedés 8 kilométeren keresztül. Lehet a Kékeshez viszonyítnai, de én sem nagyon tudtam elképzelni, hogy mire számítsak. Most már tudom... Előzetesen az volt a célom, hogy maradjon energiám felfelé 30 kilométer futás után. Az eleje még nem tűnt vészesnek, Zoli szólt is, hogy ne siessek, mert nagyon sok van még hátra. Én legjobb esetben is 1 óra 40 perc mászással számoltam. A 30-as távon indulók is itt csatlakoztak be, ezért elég sokat kellett elnézést kérni, hogy elengedjenek. A kedvenceim a botos, fülhallgatós indulók voltak, kellett némi szerencse a biztonságos előzéshez. Elég keskeny ösvényeken haladtunk fölfelé. Pár száz méterig még futni is lehetett párszor. Ettem a zseléket, ittam a vizet, Zoli néha mondta, hogy hány méteren járunk, de nem volt nagy segítség, mert nagyon messze voltunk.

Messze még a vége...

Az erdő után egy füves fennsík szélén haladtunk, mellettünk pedig meredeken tátongott a sziklás hegyoldal mélysége, a távolban pedig a tengert is megpillantottam. A nap legcsodásabb helye volt ez, Zoli nem is értette, hogy miért mondom, hogy ez nagyon jó, de csak a tájra értettem. A magasban egy templom, az emberek, mint apró hangyák haladtak fölfelé, a csúcsot jelző toronynak meg nyoma sem volt. A hűvös szellők kicsit enyhítették a meleget. Minden hibám átfutott a fejemen: már megint felkészületlenül jöttem el, gyenge vagyok én ehhez, elfutottam az elejét. Nem segített, hogy egyre jobban lemaradtam Zolitól, sőt a csúcs közelében még futni is elkezdett. A hegyen tényleg szembe kell néznünk magunkkal, az önáltatás lehetetlen egy ilyen helyzetben.

Csak felértem a Plesa 1262 méteres csúcsára, a ponton pótoltam a kiürült víz- és izokészletem, borzalmas ízű volt mindkettő, de legalább volt. Pár perc kellett, míg összeszedtem magam, innen már csak lefelé kellett menni a célig. Persze nem volt ez olyan egyszerű, volt azért még pár kisebb emelkedő, ami nem igazán esett jól. Lefelé két 50-es távos suhant el mellettünk őrült tempóban, egyébként tartottuk a helyünket, sőt felfelé elég sokat előztünk. Én úgy gondolkodtam, hogy a korábbi 38. helyről nem csúszok vissza 50-en kívülre, már elégedett lehetek. Nem gondoltam volna, hogy lefelé lehet olyan rossz, mint felfelé, de az utolsó frissítő utáni köves lejtő igencsak megcáfolt. Konkrétan az utolsó 5 kilométer végtelennek tűnt. Viszonylag jó tempóban haladtunk lefelé, próbálva talpon maradni a köveken. Hoka ide vagy oda, azért már a sarkaimat is éreztem. A lábam pedig teljesen kikészült, hasonlót még nem is tapasztaltam korábban.

Nagyon vártam a végét, mert tudtam, hogy kb. 5 percig nagyon rossz lesz, de utána teljesen helyreállok, mint mindig. Addig is lassan teltek a kilométerek, a város fölötti várnál jártunk, azaz távolságban közel, de mégis magasan. Teljesen hirtelen értünk be Vipavára, majd a célvonalon futottunk át egy pillanat múlva. Az 5 perc most volt vagy 10 is mire összeszedtem magam, dobáltam magamba az energiát minden elérhető formában a célban, majd megtaláltuk a többi magyart az egyik lépcsőn. A célidőm 6:07:31 lett, 26. hely, kategória 8. Előzetesen bíztam egy 6 óra körüli időben, de ez eléggé hurráoptimista hozzáállással lett számolva, szóval maximálisan elégedett vagyok. Zolinak is megköszöntem a célban minden segítséget, akaratlanul is húzott magával (Balázzsal sokat edzettem az erősebb futók követésére), nélküle tuti belerakok minimum egy nagyon önsajnálós fél órát a hegy valamelyik oldalán.

A délután a pihenéssel telt a lépcsőn, sörözés Zolival, macskamosdás a jéghideg vizű zuhanyzóban, majd ebéd. Nem volt túl bizalomgerjesztő a tészta, így kaptam egy plusz ebédjegyet és kértem egy húsos és egy zöldséges tésztát is. Valóban nem volt túl jó, nagyon zsíros volt, de nyilván megettem mindet. Közben a lányok is elkészültek, így elindultunk a szállásra.

Másnap megérkezett az eső, elég sokat jósoltak, de nem tűnt olyan vészesnek odakint az idő. Úgy döntöttünk, hogy nem ülünk a négy fal között, hanem összepakoltunk és átmentünk Solkanba, hogy megnézzük a híres hidat, amivel a hosszútávokat is reklámozták. A világ legnagyobb vasúti kőhídja ível át az Isonzó folyó fölött. A hegytetőn láttunk egy templomot, ami a következő célpontunk lett. Egy brutális 30%-os emelkedőn mentünk fel Sveta Gorába. Tele volt a parkoló a misére érkezőkkel, de minket lekötött a kilátás is, havas hegycsúcsokat is megpillantottunk, a folyó túlpartja meg már Olaszország.

A verseny eredményhirdetése elég későn, 1 órakor kezdődött. Összességében kicsit csalódás volt, késtek, kissé kaotikus volt és még korosztályos eredményhirdetés sem volt, pedig számítottunk rá és Cili nagyon is érintett lett volna benne. A magyar csapat legalább jól összejött és jót mulattunk rajta, hogy az eredménylistán tévedésből mindannyian madagaszkáriak lettünk.

Bár számítottam rá, hogy fárasztó lesz a futás, a tartalmas hétvége teljesen feltöltött. Remek verseny, szuper társaság és gyönyörű táj. Most sem szerettem ki Szlovéniából, meg tudnám szokni az ilyen kirándulásokat. Igazából nagyon belelkesültem, nézegettem is, hogy hova lehetne még elmenni így futni az idén, az év második fele eddig még úgyis üres.

A túra időpontja: 2019. május 1.

Május elsején ismét útnak indultam az Alföldi Kéktúrán. Az utóbbi csapadékos időszaknak köszönhetően bátran vágtam neki a homokvilágnak, remélve, hogy kedvező (legalábbis biciklizhető) körülmények fogadnak majd. Az autót Mélykúton tettem le, majd az 55-ös út melletti nagyon pöpec kerékpárúton érkeztem meg a Petróczi iskolához. Milyen jó is lenne, ha több ilyen bicikliút lenne az ország fontosabb városai között! Lassan két éve, hogy az egykori iskolánál jártam, akkor a még működő vendéglátóhelyen a pultos lány rakta ki elém a pecsételődobozt. Most az elég kihaltnak tűnő hely teraszának korlátján található meg a pecsét, ami azt is jelenti, hogy Szekszárdtól egészein idáig minden pecsét állandóan elérhető helyen található. Nagy könnyebbség ez a túra szervezése során.

Ismét a Petróczi iskolánál

Vészesen közeleg a Vipava Trail, így a Tubes Ultra Trail pont kapóra jött, mint edzőverseny. A kiírás szerint a 12 kilométeres Tubes kört kellett legalább egyszer megtenni. 4 kört tűztem ki célul, ami majdnem pont 50 kilométer, így tökéletes alkalom a felszerelésem kipróbálására. Őszintén szólva, nincs annyi lelkierőm, hogy magamtól elinduljak egy ilyen hosszú futásra (bár nem feltétlenül szükséges), ezért nagy segítséget jelent a szervezett keret. Ha már ki van fizetve a nevezést, akkor meg végig kell csinálni, de persze inkább most derüljön ki, hogy nem bírok ennyit futni, ne Szlovéniában. Időtervem nem volt, nem túl feszített tempóban terveztem körözni, hogy a végére is maradjon erő, aminek a helyes beosztását is gyakorolni kell. 

A február a lassabb, kényelmesebb futásokról szólt. A hó és a jég már nem tért vissza, a sötét és a hideg viszont még sokáig kitartott. Elindult a munka előtti futás Tónival, csütörtökönként pedig Cilihez és Ferihez csatlakoztam a hajnali futásokra. Futottam a Szársomlyónál és a PITE 30 teljesítménytúrán. Nagyon jól sikerült a Bodri Trail, az év első versenye. Felfedeztem, hogy a lakástól nem messze van egy ipari park, ahol nagyon jól lehet körözni, figyelembe véve, hogy nincs forgalom, viszont nagyon jó az aszfalt. Persze ez sem teljesen sík pálya, de ezen már meg sem lepődök. Hagyományosan a január mindig nagyon erősre sikerül nálam, ami után mindig van egy visszaesés a kilométerekben. A mostani 28 napos hónappal esélytelen volt megtörni a tendenciát, 242 kilométerrel zártam a februárt. 

Március- Ami elromolhat, az el is romlik, tartja a mondás. Pont egy reggeli futásból hazaérve sikerült olyan szerencsétlenül parkolnom, hogy kitört az autó légszűrője. Nem is nagyon mertem használni, maradt a bicikli, amit szerencsére elhoztak a látogatóba érkezett szüleim. Viszont így a hegyekről is le kellett mondanom, esélytelen volt, hogy hajnalban feltekerjek a Tettyére. Így maradt a Malomvölgy és az ipari park. Tökéletlen az emberi természet, egy szép tó körül is lehet unni a körözést. Falat kenyér volt az a pár alkalom, amikor munka előtt a Jakab-hegyen futottam. Hirtelen berobbant a tavasz, amit legjobban a Szuadó 40 teljesítménytúrán tapasztalhattam meg. A medvehagymától zöld erdő csodálatos. Hó végén megfutottam a Misina Trailt is, ami szinte pontosan ugyanúgy sikerült,, mint novemberben. Most nem voltam kikészülve a végén, mint legutóbb. Végülis ezt is lehet fejlődésnek tekinteni, nem? Összesen 280 kilométert sikerült összehoznom, benne két 77 kilis héttel. Megfontoltan halad a kilométergyűjtés a nagy versenyre.

Pulzusgörbék 1. kemény interval, 2. terep, 3. hétvégi hosszú

A másik bosszantó dolog a pulzusmérőhöz kapcsolódott. Már a Bodri Trailen feltűnt, hogy a verseny végén gyanúsan magas pulzust mért. Aztán ez odáig fajult, hogy rendszeresen 200-as pulzusokat mutatott az edzéseken, intenzitástól függetlenül. Írták, hogy a Suunto gyenge pontja a mellkaspánt. Az irreális pulzusértékek miatt sokkal hosszabb pihenőidőket adott az óra, akkor is, amikor már mérgemben nem is vettem fel a pántot. Sem az EKG zselé, sem az alapos megtisztítás nem segített, így végül elszántam magam a cserére. Ha valami rosszul és megbízhatatlanul működik, az jobban idegesít, mintha egyáltalán nem lenne jó. A Tchibo oldaláról rendeltem egy új pulzusmérőt, mert írták, hogy kompatibilis az órával, ráadásul elég hosszú garancia van rá. Eddig jól dolgozik, megvagyok elégedve, és bar a Suunto-s szenzorhoz képest az érzékelője elég bumszli, ez nem igazan zavaró a gyakorlatban.

Többet kellene fotózni futás közben, nincsenek normális képeim, amit be tudnék tenni :) 

Két héttel az előző túra után pontosan ott folytattam a Kéktúrát, ahol abbahagytam. A városból megint felsétáltam a Fehér-kúti kulcsosházig, ahol pecsételtem a régi füzetbe. Az újban már elég egy pecsét, két dátummal ellátva. Viszonylag hamar megérkeztem a Tripammer fához. A mecsekháti aszfaltúton átkelve egy hatalmas fákkal övezett ligetbe érkeztem, az egyik öreg tölgy Tripammer Károly erdőmérnök emlékét őrzi. A padokkal, asztalokkal ellátott erdőrész kellemes és népszerű kirándulóhely. A továbbindulás előtt még sikerült megtalálnom egy geoládát.

 A Wolf József Turistaház, alias a Fehér-kúti kulcsosház

Azt már írtam valahol, hogy korábban egyáltalán nem sportoltam, de a sportközvetítések is hidegen hagynak. Forma1, focimeccs, vagy akármi más, nem tudom elképzelni, hogy végignézzek egyet is. És bár létező műfaj, de a sportfilmek is teljesen elkerültek. Aztán még tavaly, kicsit megkésve, de felkaptam a fejem: egy anime a futásról? Na, ez nekem való! 2018 októberében indult a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru (Run with the Wind) című anime, amihez féltávon csatlakoztam. A 25 részes sorozat első felét egyben néztem meg, aztán minden kedd estét nagyon vártam, hogy felkerüljön az új rész a netre.

Amikor Pécsre költöztem, már tudtam, hogy a következő nagy tervem a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra (RP DDK) végigjárása lesz. Hamar be is szereztem az igazolófüzetet, majd a decemberben megjelent az új, színes-szagos kiadványt is. Az első túranapra a márciusi hosszú hétvége szombatján került sor.

Sok jót hallottam már a Márkus Öcsiék által szervezett versenyekről, így nem sokat kellett gondolkoznom, hogy indulok-e a Bodri Trailen. A nálam már jól bejáratott 30 kilométeres távra neveztem, amit a boros tematikát követve a nagyfröccsnek neveztek el. Az előző napra beszervezett céges farsangnak köszönhetően késői fekvéssel és jól teletömött hassal vártam a szombat reggelt, jócskán lefaragva az elvárásaimból.

A versenynek otthont adó szekszárdi Bodri Pincészetet szerencsére könnyen megtaláltam és sikerült elcsípnem az utolsó közeli parkolóhelyet. Csípős volt a reggel, a rajtcsomag átvétele után megvártam a hosszú távosok rajtját, majd a kocsiban melegedtem még, miután átöltöztem. Egy aláöltözőt vettem csak a pólóm alá, így tudtam, hogy nyomni kell, hogy ne fázzak.

A pálya sík aszfalton indult, ahol sikerült elmennem a mezőny elejével. Ekkor határoztam el, hogy az aznapi cél, hogy minél kevesebben előzzenek meg, maradjak a top tízben. A hidegnek köszönhetően kemény volt a föld, jól futható volt a pálya. A harmadik kilométernél egy lapos, sárosabb szakaszon mégis sikerült egy jó nagyot borulnom. Gyorsan talpra álltam és megállapítottam, hogy semmi bajom, így futottam tovább.