Idén is Szekszárdon, a Bodri Trailen kezdtem a versenyszezont. A tavalyihoz képest változtak némileg a pályák és a távok is. Most a 30 km-es lett a leghosszabb, így a nevezési díjat és a közeledő félmaratont is figyelembe véve a 20 km-es M távra esett a választásom. Legutóbb nem sokon múlt, hogy helyezést is érjek el, így most titkon célul tűztem ki, hogy jó lenne dobogóra kerülni... A rajtlistát böngészve csak Flander Marci triatlonos neve volt ismerős, úgyhogy csak bízni tudtam benne, hogy látótávolságon belül tudom majd tartani mögötte a tempót.

A helyszínt ismét a Bodri Pincészet biztosította. A rajtcsomag átvétel pillanatok alatt megvolt, szóval bőven volt még idő a rajtig. Útnak indult a hosszú távosok mezőnye, majd kocsihoz visszasétálva én is készülődni kezdtem.

Ismét eltelt egy év, megint lehet szemezgetni az éves teljesítmények érdekességeiből. Nekem a VeloViewer infografikája tetszik a legjobban, ebben csak a futásaim vannak benne. Mondjuk a Strava összefoglalójában sem sok vizet zavar a néhány bringázás, de azért mégis. Sikerült ismét rápakolni az előző éves kilométerszámra, de azért mégis az összes szintemelkedés a leglátványosabb. 2019-ben végleg hajnali terepfutó lettem. Ennyit jelent egy év a Mecsekben. Egyébként érdekes, hogy a Suunto mennyire alul(?)méri a szinteket, pár ezerrel kevesebb van abban az összesítésben, amit már nem lehet arra a pár futásra fogni, amit telefonnal kellett mérnem. Tovább nem is ragoznám, születtek jó eredmények a 9 versenyen, amin voltam, értek jó élmények és csodás helyekre jutottam el. A lényegről úgyis írtam bejegyzést, a továbbiakban pedig néhány szó után a kimaradt hónapok eseményeiről.

Az egyik nagy fóbiám a pénz utalásokkal kapcsolatos. Mindig szorongva figyelem, hogy mikor jelenik meg egy futóverseny nevezési listájában, hogy megérkezett a befizetésem. A külföldi versenyeknél deviza átutalásnál legalább háromszoros a szorzó. A Papuk Trail esetén valóra vált a rémálom, a táblázatban nem jelent meg, hogy megérkezett a pénzem, és a rajtszámátvételnél is megkérdezték, hogy akkor helyszínen rendezem a nevezést. Mondtam nekik, hogy már utaltam, így megkaptam a csomagot, de azért visszaszaladtam, hogy a telefonon is megmutassam a banki visszaigazolást, de azt mondták, hogy minden rendben.

Így is eléggé kicentizve érkeztem a horvátországi Velikába és az említett bonyodalmak miatt kapkodósra sikerült az átöltözés. Olyannyira, hogy a térdzoknim begurult a patakba, ami rögtön magával is sodorta, így kénytelen voltam utána ugrani, persze zokniban, ami rögtön átázott a sáros fűben. Jobb híján maradt a térdzokni, ami szerencsére elég hamar megszáradt a lábamon. A pulzuspántom is túl lazára volt állítva, így mérgemben azt is levettem az első tíz percben

A Vipava Trail után az év második felét tervezgetve döntöttem el, hogy idén is elindulok a tavaly remek élményt adó Panoráma Trailen. A szezon fő versenyének szántam ezt a megmérettetést, kíváncsi voltam, hogy az egyébként egyáltalán nem rossz időmet mennyivel tudom megjavítani, hogy egy éve már főként hegyi terepen edzek. A forma biztató volt, félmaraton egyéni csúcsot futottam szeptemberben, majd a szlovén terepfutás is várakozáson felül sikerült. Kicsit meg is ijedtem, hogy a formaidőzítés fogalmát nem sikerült a gyakorlatba átültetnem. Az utolsó hetekben már nem vitt a lendület, inkább aludtam tovább a hajnali futás helyett. Olyan érzés volt, mintha a cél előtt fogyna el az erő, amikor a legjobban lenne rá szükség. Az utolsó héten már csak könnyű futásaim voltak, ezen a két héten már sok nem múlt és ennyi idő alatt sokat rontani sem tudok a dolgokon, reméltem. Szerdától letettem a kerékpárt és kocsival jártam dolgozni. Eltökéltségemet jelzi, hogy a fényképezőgépet sem akartam magammal vinni a futásra. Helyette egy tucatnyi gélt pakoltam el a sótabletták mellé. Kipróbáltam a sokat dicsért EndureAid alkalmazást, ami az általam használt High5 gélek gyártói ajánlásával egybevágva kvázi húszpercenként írt elő egy-egy gélt és sótablettát. 

Csípős volt szombaton a kora reggeli levegő, amikor szüleimmel megérkeztünk Kranjska Goraba. Egy kicsit még üldögéltünk az autóban, majd összepakoltam a holmimat és elindultam a rajtközpontba, hogy a mosdó is beleférjen még a 8 órai rajt előtt. A rajtcsomagért már előző nap sorban álltam, így már csak le kellett futnom a Kranjska Gora Trail Sky Trail elnevezésű 35 kilométeres távját 1900 méter szintemelkedéssel. A versenyről még a Vipava Trailen hallottam először, végül nyáron neveztem rá és remek apropó volt, hogy egy szlovén családi nyaralást szervezzek köré, ami ellen az otthoniak sem tiltakoztak.

A nyár nagy része viszonylag eseménytelenül telt. Futottam rendületlenül, és talán mostanra azt az eddig elképzelhetetlennek tartott kijelentést is elmondhatom magamról, hogy reggeli futó lettem. A kánikula elől csak a hajnali órák jelentettek menedéket és a korai kelést akkor is próbáltam tartani, amikor a nyaralási szezon miatt lassan mindenki eltűnt, akivel futni szoktam. Nem mondom, egyedül nehezebb felkelni, általában egy óra plusz alvást engedtem magamnak, hogy aztán éppen, hogy végezzek időre. De felkeltem és mentem!

A másik szempont, ami miatt jól sikerültnek tartom a nyári szezonomat, hogy most értem legközelebb a tudatos felkészüléshez. Már persze az én szintemhez viszonyítva. Minden futáson tudtam, hogy mit akarok csinálni, milyen pulzussal és tartottam is magam a tervhez. Intervalok, tempófutások, hétvégi hosszúk. Az eredmény egy váratlan félmaratoni egyéni csúcsban végződött, de ez már egy szeptemberi történet...

2016-ban, amikor a túravezetői tanfolyamra jártam, szembesültem a ténnyel, hogy az Alföldi Kéktúra végig az orrom előtt volt. Naponta elbuszoztam a halápi csárda mellett, ami az egyik pecsételőhely a sok közül. Körülbelül ebben az időben kezdtek látványossá válni az Országos Kékkört érintő fejlesztések, megjelentek a sárga táblák és kicserélték a pecséteket is. A megyei Természetbarát Szövetségnél megvettem az igazolófüzetet és nekivágtam a Kéktúrának. Ez sem most volt már... Szinte pontosan három év kellett a teljesítéshez. Ebben a posztban néhány hasznos információt és tapasztalatot szeretnék megosztani Veletek.

Júniusban két nyaralós hosszú hétvégém is volt, amikbe a futás is belefért. Most már egyáltalán nem zavar a korán kelés. Bükkalja, Marseille és egy verseny, a szokásosnál több képpel a tovább után.

Az Ultra Trail Hungary a legnagyobb terepfutó versenyünk, 4 távon több mint 1000 futó vágott neki a Pilis és a Visegrádi-hegység ösvényeinek június 9-én. Én ezen a hétvégén most egy métert sem futottam, Balázsnak köszönhetően a Prédikálószék időmérő pontján voltam az önkéntes csapat része.

Májusban a Vipava Trail volt a főszerepben, amiről már lelkendeztem korábban. Egy héttel előtte rendezték volna Misina Csúcstámadást, amire szintén neveztem a cég által. A Széchenyi térről kellett volna felfutni a TV-toronyig. Azonban a viharokkal lecsapó hidegfront miatt a szervezők elhalasztották a versenyt. Az apokalipszis elmaradt, pedig még erdőjárási korlátozást is elrendeltek utána a kidőlt fák miatt. A verseny napján azért futottam egy hosszabbat, jól megszívattam magam a Zsidó-völggyel, viszont az időjárás távol állt a vállalhatatlantól. Mondjuk az is lehet, hogy nekem már magasan az ingerküszöböm. Géltesztelésre jó alkalom volt még a nagy verseny előtt. A szervezők visszafizették a nevezési díjat és a dilemmám is megoldott, hogy hordhatok-e egy jól kinéző pólót, ha nem futottam érte. Azt is vissza kellett adni, egyelőre nem nőtt tovább a pólókupac.

A Vipava utáni hétvégén volt a Palkonyai Dűlőfutás, a Baranyai Futabor sorozat első versenye a négyből. A hosszú távokon kell indulni a teljesítéshez, Palkonya esetén ez 19 kilométer volt. A sok eső ellenére sokat száradt a talaj, a pálya kis részén volt csak sár. Ha valahol, akkor itt nem számítottam debreceni ismerősre, meg is lepődtem, mikor megláttam a rajtvonalnál Jánost. Borvidékhez méltón valóban szőlőültetvények között futottunk, kellemes, jól futható emelkedőkkel fűszerezve. A mezőny eleje más ligához tartozott, így az lett a célom, hogy a helyezésemet meg tudjam tartani, ne lassuljak be a verseny második felére. Végül sikerült tartanom a stabil 4. helyemet, amivel egy héttel a szlovén 50-es után kifejezetten elégedett vagyok.

A Balázzsal futott intervallumos 21 kilométerben nem is az döbbent ment, hogy nem sokkal rosszabb a legjobb időmtől, hanem hogy mennyire könnyedén ment ez akkor. Versenyen tuti nem jött volna ki ilyen jól a lépés.

Május végén hazautaztam, a szokásos halápi nagy körömet futottam le. Egy lovasszekér úgy eltérített az erdőben, hogy szégyenszemre sikerült eltévednem. Egy haszna volt a dolognak, "felfedeztem" kilátót, amiről eddig nem is tudtam. Az Alföldi Kékre ráépült tanyák kikerülésére még nem találtam jó megoldást, néztek is a gazdák, amikor átfutottam a birtokon. Mintha mi sem történt volna, kiengedtem magam a kapun, a kutya lánca szerencsére pont nem ért el addig. Őszintén szólva nem bántam, hogy nem tudtam ott lenni a Misina Csúcsfutás pótlásán, a három verseny egymás utáni héten sok lett volna.

A hónap végére a csapatmezünk is megérkezett, amit persze fel is avattunk egy futással. Májusban összesen 291 kilométert futottam.