A nemzeti ünnepet ismét a Bükkben töltöttem, ezúttal a Népek Tavasza teljesítménytúra Kossuth 27 résztávján. Eredetileg a 20 kilométeres távon akartam futni, de véletlenül kiderült, hogy Zsófi és Ádám is mennek, így inkább a társaságot választottam. A királyasztali rajthelytől a Vadaspark mellett elhaladó a zöld sávon indultunk útnak. Borongós idő volt és a jelentős mennyiségű sár miatt hamar kiderült, hogy fatális tévedés volt otthon hagyni a kamáslit.

A kisvasutat keresztezve

Még hogy a Bükk nem sáros!

Már évek óta szemezek a Transzbükki átkeléssel, a Bükki Nemzeti Park szakvezetéssel egybekötött téli túrájával, de eddig mindig lemaradtam róla. Amikor év elején kiírták az idei eseményt, teljes nevén a IX. Transzbükki átkelést, 5. Erőss Zsolt emléktúrát és 1. Csillagos égbolt parki sétát, azonnal elküldtem a regisztrációt. A kétszeres túljelentkezés ellenére nemcsak nekem, de Isinek is sikerült bejutnia. A túra minden évben más útvonalon halad, idén Szilvásvárad volt a kiindulópont. Az Egerből induló távolsági járat tömve is lett a túrázókkal, és némi késéssel ugyan, de sikeresen megérkeztünk a helyszínre, ahol már vártak bennünket a szervezők. Túravezetőink, Baráz Csaba és Bartha Attila köszöntője után útnak is indult a mintegy 70 fős csapat, hogy átszelje a Bükk-fennsíkot. 

A Szalajka-völgyben még vékony volt a hótakaró

2017, túrázó szemmel

Az évet a Téli Mátra nyitotta, ahol nagy hóban sikerült a hosszú távot teljesíteni, illetve felavatni az azóta elválaszthatatlan társaimmá váló túrabotokat. Tavasszal a Népek tavaszán jártunk, majd a Hajdú 25 kilis távján futottunk végig Anicával. Aztán jöttek az ötvenesek, Vitézlő, Kazinczy, Patai Mátra, amik már a százasra való felkészülést jelentették. Az év legnagyobb célja és kihívása az Eger Csillaga 115 volt. Kemény volt, fájt, de megcsináltam! Ötször körbeszaladtam a Vekeri-tavat és Anicával a hajdúbagosi éjszakában futottunk a Reformáció 500 túrán. Nagyon tetszett a Magashegy, ami a kedvenc tavalyi túrám lett és a Budai Kilátók, az első dunántúli teljesítménytúrám. Az év vége szociálisabban telt, a Szendrő körül gyalogszerrel, a Kőről kőre a Zemplénben, az Irinyi és a Tortúra is jó társaságban telt el. Összesen 14 teljesítménytúrán 550 megtett km, majdnem 16000 m szinttel. Túrafüggőn ez éppen bronz fokozat, mint ahogy a Teljesítménytúrázók Társaságánál is bronz minősítésre vagyok jogosult.

2014-2017. Teltház miatt néhány ki is szorult...

2017-ben jól haladtam az Alföldi kéken is. 5 túranapon 216 kilométert tettem meg, ezzel már a mozgalom felénél tartok. Idén már nagyobb léptékű utakat kell majd tennem, de célom, hogy minél több túrát tegyek a kerékpárommal. Az Országos Kéktúrával nem haladok ilyen jól, egy túrán voltunk, a Rozália Téglagyártól Hűvösvölgyig. Nagy sátrazós nyári kaland volt a Rákóczi út végigjárása a Zemplénen keresztül. Jó emlék a túravezetői tanfolyam, amit most a másik oldalról is megtapasztalhattam. Remélem hasznos információkat sikerült átadnom a résztvevőknek. Voltak biciklitúráink is és végre eljutottam a Bél-kőre és a Gerennavárra is. A Bükki Kéken pedig a sötétben menetelés növelte a tűréshatárunkat. A 2017-es túráim egy része is beleszámított már az ezüstjelvényes természetjáró minősítésbe, amit nemrégen kaptam meg.

A bükki kövek látképe Felsőtárkányból

2017, futó szemmel

Az év elején ezeket a célokat tűztem ki magam elé, amik nagy részét sikerült is teljesíteni:

Az évi 1500 km-t elég jól sikerült felülmúlni, 2036,8 km lett a vége. Ebben nagy szerepe van az októbertől megemelt futásmennyiségnek. Rájöttem, hogy a heti 40 kilométertől nem lehet csodákat várni, így heti háromról négyre emeltem a futásaimat, heti kb. 60 km-re. Kisebb kilengésekkel sikerül is tartani magam hozzá, remélem lesz is eredménye tavasszal a Rotary futáson. 31 közös futáson voltam a Debrecen Környéki Futó Ismerősök csapatával és ugyanennyi atlétikaedzésen voltam. Ezek a keddi és csütörtöki alkalmak már teljesen beépültek a napjaimba. 3 lábujjkörmömtől váltam meg, így mostantól 46-osnál kisebb futócipőt még véletlenül sem hordok. Novemberben egy óriási egyéni csúcsot futottam az Oxigén kupán: 10 km, 38:41 (3:52 min/km). Ebbe a futásba most tényleg mindent beleadtam. Idén egyébként sem versenyeztem túl sokat, de a Tisza-tavi félmaraton rekord eredményt a nagy meleg miatt esélytelen volt futnom.  A Cserép Trappra jól sikerült a visszatérés és a Tisza-tavat is körbeváltóztuk. A terepfutások (Muzsla Trail, Mátra Trail) viszont jó tapasztalatot jelentettek. Sokat kell még fejlődnöm, ezért nem is fogok erőltetni olyan versenyeket, amikre még nem állok készen. Nagyon motiváló mások eredményeiről olvasni, de be kellett látnom, hogy én még nem tartok ott. De remélhetőleg még van rá jó pár évem és akkor is lesz még Mátrabérc.

Nyáron úszni jártam, egy úszásoktató próbált javítani a technikámon. Utána jártam még néhányszor a strandon, de ismét el kellene járnom úszni. Álmok vannak, de tenni is kell értük...

2018-ra most nincsenek konkrét terveim. Egy évvel a maraton után ősszel már éreztem, hogy szívesen lefutnám újra a 42 kilométeres távot, ami mindenképpen haladás. A hol és a mikor azonban még a jövő zenéje. Szabó Áron írta a Piros85 beszámolójában: Menni kell előre, motiváltnak maradni, és előbb utóbb helyrekerülnek a dolgok. Most úgy érzem, hogy a motiváltság fenntartása lesz a legfontosabb és  egyben a legnehezebb feladatom.

2017 a blogon

Magam sem gondoltam volna, hogy eddig eljutok, 30 poszt készült egy év alatt. A legolvasottabb bejegyzések:

1. Rákóczi túra, Füzértől Regécig

2. Alföldi Kék- Vésztő- Réhely

3. Vitézlő- 2017. 04. 22.

4. OKT- Rozália téglagyár- Hűvösvölgy

5. Rákóczi túra, Regéctől Sárospatakig

Jó párszor került ki a blog az Index blogajánlójába, de aminek a leginkább örülök, hogy jó ideje minden nap érkezik kattintás a blogra. Az meg külön megtisztelő, hogy valaki belinkelt Facebook-ra a kéktúrás blogok közé.

Remélem 2018 is legalább olyan jól sikerül, mint 2017. A legjobb élményekről itt is beszámolok majd, addig is válogassatok a korábbi posztok közül.

Boldog új évet!

A vonalas túrákkal a legnagyobb gondot a logisztika okozza, épp ezért örültem meg, amikor körvonalazódni kezdett egy közös út gondolata a Tortúrára. A nagyon lelkes Timit és Öcsit is sikerült beszervezni, így a társaság is adott volt. Köszönet Istvánnak a mikrobusz intézéséért! A pénteki egész napos eső után úgy tűnt, hogy az Irinyi túra után most ismét elázunk. Mondtuk is, hogy tavalyi volt a havas kép, amit a szervezők kitettek Facebookra. Miskolctapolcán álltunk meg először, a busz nagy része ugyanis a 65-ös hosszútávon indult. Nézelődtünk a rajtban, sok ember összegyűlt a kis iskolai aulában, néhány ismerőssel is összefutottam. Az eleje már el is rajtolt, mikor beültünk a buszba, hogy átmenjünk Ómassára, a 44 kilométeres táv rajtjába. Nem kellett sietnünk, mert bő másfél óránk még volt az indulásig. A Vadász Kocsma is csak 8-kor nyitott, így még volt idő fotózkodni a hóban, ugyanis itt már fehér volt a táj. Aztán kinyílt a kocsmaajtó és beültünk a cserépkályha mellé melegedni, én a zoknimat is megszárítottam. Közben észrevettem, hogy az Eger Csillaga után megragasztott cipőtalpam félig megint levált, de a kamásli elég jól tartotta, így elhessegettem minden aggasztó gondolatot. Egyre többen érkeztek, néhányan indulatosan panaszkodtak az késői indítás miatt. Timi a lehetséges okokat ecsetelte, majd kiderült, hogy csak sztoikus nyugalommal várakozó túrázók vagyunk, így elkerültük, hogy megverjenek minket. Felmerült az a kérdés is, hogy kint vagy bent fognak-e majd rajtoltatni. Végül olyan jól elkaszinóztuk az időt, hogy véletlenül vettük észre, hogy odakint már lehet indulni. Szerettük volna az első három rajszámot, de kiderült, hogy azokat már a buszon kiosztották.

Rajt Ómassán

Hegyvidéki reggel

Annak ellenére, hogy igazából mindenki máshogy tervezte a hétvégéjét, egész hamar sikerült megbeszélnünk, hogy végül a Kőről kőre a Zemplénben túrát választjuk. Timi, Viki és Öcsi társaságában érkeztem meg Telkibányára, ahol az első kihívás a rajt megtalálása volt. A kiírás tömör egyszerűséggel csak buszmegállót nevezett meg, mi pedig kettő mellett is elhaladtunk, mire a falu központjába értünk. Itt a hátizsákos emberek és a rengeteg autó jelezte, hogy jó helyen járunk. Neveztünk, megkaptuk az igazolólapot, a kemény papírra nyomott színes térképet és egy Sport szeletet. Kellemes meglepetés volt ez egy év után. Utolsó indulókként neki is vágtunk az útnak, de nálunk ez nem ilyen egyszerű. WC, kávé, felszerelésigazítás, 15 perc. Elindultunk hát Telkibánya főutcáján a sárga sávot keresve. Előtte még megnéztük a templomdomb szép fenyőit, azaz simán elmentünk a jelzések mellett. Hátraarc, majd immáron jó úton haladtunk tovább.

Telkibánya központjában álló római katolikus templom

A nevezés izgalmas volt, a szerver nem bírta a rohamot, de sikerült helyet biztosítanom magamnak. A Terepfutás.hu versenyeit mindig nagy érdeklődés övezi, most én is belekóstolhattam ebbe a közegbe. A hosszú, L táv mind hosszban, mind szintben nagyjából a Muzsla Traillel volt egyenértékű, az pedig elég jól ment, így nem nagyon gondolkodtam, hogy bevállalom-e. Mátrafüredre Anica és Józsi kísért el, akik a rajtszámfelvétel után privát túrára indultak, én pedig összeszedelőzködtem. Közeledett a rajt ideje, a szervezők eligazítást tartottak, én meg rájöttem, hogy jó lenne beállni a tömegbe. Valahová a középmezőny elejébe furakodtam be, de bőven mehettem volna még hátrább...

Úgy alakult, hogy Budapesten voltam a hétvégén és el kellett valahogy töltenem egy szabad délelőttöt. Szerencsére a teljesítménytúrák honlapja a segítségemre sietett és a Budai kilátók túra tökéletes választásnak tűnt. Szép idő, színesedő lombok- minden jel arra utalt, hogy remek túra elé nézek.

Sikeresen leküzdöttem a fővárosi tömegközlekedést, a Széll Kálmán téren csak a túratáskás embereket kellett követnem, hogy megtaláljam a buszmegállót és 7 körül már Normafán is voltam. A rajtnak a Síház adott otthont, kívül kitöltöttük a regisztrációs lapot, bent pedig a nevezés után készhez is kaptuk az itinert. Fél 8 előtt indultam útnak az Extra távon, ami egyéni tájolással és vadaspark látogatással megfűszerezett túra. Aztán miután rájöttem, hogy az aszfalt helyett az erdőben kéne haladnom, elgondolkodtam, hogy elég merész dolog bevállalni idegen terepen a tájolást, főleg, hogy a tájolómat is otthon hagytam. A vadasparkig van turistaút, utána azonban toronyirányt kéne mennem. Nem voltam nyugodt, de inkább nem is gondoltam rá. Visszatértem a jelenbe, a felkelő nap által színesedő őszi erdőbe. Nemsokára már a János-hegyre vezető lépcsősorhoz értem és már az Erzsébet-kilátónál is voltam. A nap első kilátójából még kissé ködös, párás kilátás nyílt. Itt már én is jártam, egy eltévedéssel megspékelt túra emléke fűződik ide. Megkaptam az első, nagyon szép pecsétet, majd továbbindultam.

Rajt a Normafán

Az első célpont, az Erzsébet-kilátó

Az utolsó pillanatig töprengtem rajta, hogy mi legyen. Szerettem volna eljutni a Magashegy túrára, amit eredetileg meg sem rendeztek volna idén, így nem engedtem, hogy az eső visszariasszon. Jobban fel lehet készülni valamire, amit előre tudunk, aztán legfeljebb kellemes csalódás lesz ha nem ázok pacallá. Na meg egy kis csendre is szükségem volt, egy kis feltöltődésre vágytam. Viszonylag későn, 9 előtt értem Szanticskára, ahol a nevezés után nem sokkal neki is vágtam a 45 kilométeres hosszú távnak. Apró figyelmesség, de nagyon jól esett, hogy az itiner mellé egy genotherm tasakot is adtak. Be is suvasztottam az esőkabátom zsebébe, remélve, hogy most végre nem ázik el a papír.

Jó helyen járok

Szanticska apró temploma

Az Alföldi Kéktúra térképemen ismét egy nagyobb hézagot hagytam, mert addig nem megyek vissza Gesztre, míg nem rendeződik a pecsét elérhetősége. Így a napi program a következő volt: Dévaványáról áttekerek Vésztőre és oda visszaérkezve találkozok egy egyetemi csoporttársammal, Gizivel és együtt megyünk tovább Réhelyre, ahol körbevezet. Persze sosem mennek ilyen egyszerűen a dolgok... Meglepő módon most a kéktúra útvonala volt a két pont között a legrövidebb és mivel gáton vezetett, így időben is jobban megérte azt választani. Vésztőn a vasútállomás felé haladva egy érdekes faházra lettem figyelmes. Bár eladó, de rendben van tartva a műemlék épület környezete. Ez a Fővárosi Állatkert híres építésze, Kós Károly által tervezett Bagolyvár, egy boronafalú villa, mely az 1920-as évek végére készült el. Erdélyi stílusú épület, építőanyagai és a park növényei is onnan származnak. Az árvizek miatt a falak terméskőből készültek. A lakóház az évek során volt TSZ-iroda és ifjúsági klub, ma jobb sorsra és felújításra vár.

A lombok mögött bujkáló Bagolyvár

Egy ideje játszottam a gondolattal, hogy kipróbálom magam egy százas teljesítménytúrán. Az Eger Csillaga mellett több indok is szólt. A Bükköt ismerem a legjobban, tetszett, hogy este van a rajt és hogy egyszeri rendezés (első százasból is csak egy van végülis). Az idén teljesített három ötvenessel és a rendszeres futással a hátam mögött úgy gondoltam, hogy mindenképpen bevonszolom magam a 30 órás szintidő alatt. A térdem az utolsó napokban kezdett remegni, amikor jobban belegondoltam, mekkora fába vágtam a fejszém. A 30 óra már önmagában is elég sok, de nem számoltam bele azt a 12 órát, amit péntek reggeltől a rajtig eltelik. Szerencsére a héten először frissen ébredtem, így nem kellett lepihennem délután. Az utazással is szerencsém volt, Robiék vittek el Felsőtárkányba, a Kárpát Túraközponthoz, ahol átvettük a rajtcsomagot (chipet, igazolólapot és rajtszámkarkötőt). Rendezői köszöntő és tájékoztató után este hétkor elindult a 115 kilométeres táv mintegy 100 indulója.

A rajt előtti eligazítás